Bub, a főhős – Utasi Csaba szerint – kétarcú, aki intellektuálisan nem képes feldolgozni az életet: egyrészt szinte szűzi lázadó, másrészt amorális makró. A regényben egy „hullámvasút-effektus” működik: a hős „egyfelől a jövő felé fordulva, helyzete megoldását siettetné, háborgón, lázadozva, de a teljes konszolidálódás esélyeivel is kacérkodva, másfelől viszont minduntalan a kamaszos, helyenként infantilis ösztönösség felé hátrál. A hullámavasút-effektusok egyik forrását éppen ebben a fundamentális ellentmondásban kell látnunk.”1
1Utasi Csaba: Két negatív világ ütközőpontjai. (Végel László: Egy makró emlékiratai). IN: Hungarológiai Közlemények, 2000/2. 44.
Az sem mellékes, hogy Bub, a főhős-narrátor az Apuleius Aranyszamárja óta meghonosodott tanú típusú hős1 pozícióját veszi fel, amikor fotósként a mérnök szerelmi légyottjait lesi, és képeket csinál, testrészekre fókuszál, kimerevít, kinagyít bizonyos pillanatokat, valóságrészleteket. A leskelődő harmadik (a szamár) Bahtyin szerint a hétköznapok, a magánélet pokolként feltárulkozó közegét képes megpillantani, leleplezni. A regény történetében éppen a szélhámos, a csavargó, a kalandor, a szolga, a kurtizán, a kerítő, a színész, az uzsorás kerül ebbe a leleplező szerepbe. A makró foglalkozásának ez a vonatkozása igen fontos a látszat/valóság közti eligazodásért folytatott nemzedéki küzdelem szempontjából. A korabeli szerb kritika egyenesen a „mozi-szem” technikájára hívja fel a figyelmet: „Végel regénye fakticitásának következetes felhígításával megteremti egy egész csoport fiatal, és gondolom, nagyon boldogtalan ember belső kaleidoszkópjának kissé leskelődő, de szabad és tágspektrumú lefényképezését.”2
A regény szemantikai körei megképződésében alapvető szerep jut a falu–város ellentétnek is, ez képezi tulajdonképpen a konformizmus–nonkonformizmus közti dilemma (földrajzi) alapját.
A többnyire faluról-vidékről jött egyetemista hősök a várost mint kelepcét élik meg.3 Csicsi írja Merkuroszról, hogy visszatért Újvidékre, de nem lesz sokáig maradása, mert a város őt is meghipnotizálta.4 Bub szerint viszont falun kibirhatatlan az élet. „Az ember ül a ház előtt, és bámulja a virágoskertet… Beletunyul.”5 Pud és Merkurosz ugyanis azt tervezik, hogy visszamennek falura földet művelni, vagyis feladják, konszolidálódnak. A város–falu ellentét nem bontakozik ki részletesen a regényben, de egyértelmű a városélmény mint meghatározó létforma. A regény Újvidék város hű és konkrét topográfiáját nyújtja: vár, Fruška gora, Szabadság tér, klub, katolikus templom, „faksz”, Gurman, Dominó, Akvárium Étterem, Futaki út, Kamenica, Zmaj utca, Báni palota, kamenicai park.
A város–vidék ellentét mellett van még egy menekülési reláció, földrajzi irány a regényben: a tenger (Trogir), ahova Csicsi utazik el egy időre Merkurosszal. Felbukkan még egy alkalommal Németország is, ahova vendégmunkásnak (utcasöprőnek) lehet menni innen. (A tenger mint szökésvonal jelen van Domonkosnál, Tolnainál is, Németország pedig Domonkosnál, Gionnál, Végelnél.)
Az ellentétek súlya alatt a főhős gyakran összeroppan. De a távozást, a szökést, az „eltűnést” sokáig nem támogatja. „Csicsi, ez nem megoldás. Jó, itt nekem is felfordul a gyomrom. Mindennap hánynom kell. Én is tudom, hogy tönkrementünk.”6 Bub érzékeny lelkületű, neurózisos, szorong, sír, akárcsak Salinger kamaszhőse, Holden. (Bub: „Ültem a parton, és bámultam a Dunát. Arra jól emlékszem, hogy minden ok nélkül elsírtam magam. Furcsa volt, amikor észrevettem, hogy a könnyeim megeredtek.”7 Holden: „A hasmenés nem izgatott túlzottan, de valami más is történt. Mikor jöttem kifelé a vécéből, pont az ajtó előtt összeestem. Még mázlim volt. Úgy értem, agyon is üthettem volna magam azon a kövön, de csak az oldalamra estem.”8)
Falu–város viszonylatát illetően a főhős eszmefuttatásaiból kitűnik, hogy (a faluról érkezett magyar egyetemi hallgatók számára) a város az újdonság, a sokféleség, a másság/idegenség, az átalakulás, a fejlődés lehetőségével rendelkezik, kihívást jelent a maga urbánus dzsungelével – minden fanyalgás ellenére. A város lenyűgözi a frissen érkezőket, meghódítása életre szóló feladatként áll előttük. Ugyanakkor a városi lét mint feladat kollektív közösséget, nemzedéket gyúr a fiatalokból. „Irtó jó volt az utcán. A nap meleg sugarai játszottak a bőrömön. Legalább egy óra hosszat rohangásztam az utcán. Az én utcáimon. Mert csakis az utcákat érzem sajátomnak. Máshol mindig úgy érzem magam, mintha ideiglenesen tartózkodnék ott. De az utcákon éreztem, hogy végleg befogadtak. Szerettem volna hangosan megmondani ezt mindenkinek. Ordítani, hogy tudja meg mindenki, én is élek, éppen ezeken az utcákon, és nagyon jól érzem magamat, ha így rohangászok.”9 Másutt: „Istenem, már napok óta nem láttam a barátaimat. Az ember belehülyül a magányba. Nagyon rossz nélkülük csavarogni. Irtó rossz. Mindig megvigasztal, ha nem vagyok egyedül, ha csoportosan csavargunk az utcán, ha együtt unatkozunk a klubban vagy egy kerthelyiségben. Tegnap hiába kerestem őket… Egy pillanatra megálltam a Szabadság téren, és féltem. Nagyon hiányoztak a barátaim. Csicsi távozása kikészített.”10
Végel Makrójában – akárcsak Salingernél – a gyermeki, üde tekintet, a spontán szem nézőpontja nyomán sok minden a feje tetejére áll. Bub számára az a fontos, ami a világban jelentéktelenség: pl. a piros vagy kockás ingek, trikók.
Holdennél ezt a motívumot a Central park taván úszkáló kacsák képviselik. „Figyeljen csak ide, tudja-e, hogy ott a Central parkban, a kis tóban, kacsák vannak-e? Abban a kis tóban. Nem tudja véletlenül, hova lesznek, mármint a kacsák, ha befagy a tó? Nem tudja? – Aztán már láttam rajta, hogy az esély egy a millióhoz.
Hátrafordult, és úgy nézett rám, mint valami őrültre. – Mi a hézag, kispajtás? Ugratni akar?”11
Ezek azok a kérdések, amelyek világosan jelzik, milyen óriási különbség van a tiszta gyermeki képzelet- és problémavilág, valamint a felnőttek földhözragadt, pragmatikus gondolkodása között.
Az esszéizáló 20. századi próza egyik leghatékonyabb eljárása az önreferencialitás. A farmernadrágos regény spontaneitása azonban nemigen tűri az öntükröző intellektualizálást, az önreflexiós megoldásokat. Azon a metanarratív formaötleten túl, hogy az egész mű – egy írói vállalkozás eredményeként – naplót képez, az ilyen típusú szerzői igény a Makróban is csak a cselekmény szintjére hozva oldható meg: a regény beépített tükre (önreflexiós vonulata) Merkurosz, aki könyvet akar írni róluk, ezért megfigyeli Bub csoportját, le akarja leleplezni őket, feltárni róluk az igazságot. „Merkurosz azt mondja, hogy nem lesz belőlünk soha semmi, mindannyian betegek vagyunk meg hülyék. Rólad például azt állítja, hogy közöttünk te vagy a legbetegebb… Azt mondja, képtelenek vagyunk normálisan élni. Hogy puhányok vagyunk. Képtelenek vagyunk tiltakozni, mert azt hisszük, hogy már minden elveszett. Pedig tiltakozni kellene. Kiabálni, verekedni, harcolni.”12 „A kitenyésztett reménytelenek csoportja, akik álomba ringatják magukat, s tökéletes ösztönökkel megtalálják egymást.”13
1 Vö. Bahtyin, M. M.: A tér és az idő a regényben. IN: A szó esztétikája, Gondolat, Budapest, 1976. 289-293.
2 Aćin, Jovica: Metafizika laži Lasla Vegela. In: Delo, 1970/május, 664.
3 Végel, i. m. 142.
4 Uo. 243.
5 Uo. 258.
6 Végel, i. m. 85.
7 Végel, i. m. 189.
8 Salinger, i. m. 196.
9 Végel, i. m. 240.
10 Végel, i. m. 97.
11 Salinger, i. m. 61.
12 Végel, i. m. 79.
13 Végel, i. m. 94.
