Volt egyszer egy csodálatos együttes. Az Újvidéki Rádió láthatatlan színházának az együttese. Volt – mondom, mert már régen, nagyon régen nincs (csaknem két évtizede, hogy „száműzték” a rádió műsorából), pedig, ugye, a hűséges rádióhallgatók évről évre mennyire várták, hogy az Újvidéki Rádió szilveszteri és az áprilisi nyilvános vidám műsora révén újra és újra találkozzanak kedvenc színészeikkel, énekeseikkel, azokkal, akiknek a hangja az éter hullámain keresztül nap mint nap eljutott hozzájuk, „bekopogott” otthonaikba!
Sajnos már csak az emlékezet őrzi (ha őrzi) azokat a megható pillanatokat, amelyek a nyilvános vidám műsorok közönségének a rádiós művészek iránti ragaszkodását, megbecsülését érzékeltette, és már eleve az otthon melegével fogadta őket mindenhol, ahová csak eljutottak! S az az együttes sohasem okozott csalódást közönségének.
Engedtessék meg hát a valamikori rádiós együttes egyik szerény résztvevőjének, hogy elmondjon egy-két tréfás, a színészekkel kapcsolatos történetet.
(Kép: Ferenczi Jenő 1970-ben)
1963 májusában Fejértelepen (Šušarán) vendégszerepelt az Újvidéki Rádió nyilvános vidám műsorának az együttese. Az autóbusz az Újvidéki Rádió színészeivel, énekeseivel és a zenekarral csak Uljmáig mehetett. Onnan Fejértelepig, a deliblati pusztaság, a bánáti homoktenger mélyén rejlő kis oázisig már „korszerűbb” járgánnyal jutott el a rádiós különítmény. Ugyanis két ormótlan kerekű traktorral vontatott pótkocsi várta és vitte a művészeket.
Jóval a kezdés előtt zsúfolásik megtelt a terem. Megkezdődött az előadás. Egymást követték a zeneszámok, a rövidebb-hosszabb lélegzetű tréfák. A második rész vége felé Kisjó Sándor Balázsnak megjött a szava című bohózata következett. S a bonyodalmak tulajdonképpen akkor kezdődtek. Szépen indult a jelenet. Balázst játszottam, a mafla, szégyenlős agglegényt, aki leánykérőbe indult. A kulisszák mögött álltam, vártam a végszót, hogy belépjek a színpadra. S akkor a hátam mögött suttogni kezdtek: Nincs a szalag – hallottam valakinek a hangját. Világos lett előttem, hogy miről van szó. A műszak otthon, Újvidéken felejtette azt a magnószalagot, amelyre a jelenethez szükséges hanghatásokat rögzítették. Pedig most az kellett volna, hogy a magnószalagról bejátsszák a kutyaugatást, ugyanis az volt az én végszavam: a kutyaugatás! Az jelzi, hogy megjött a kérő. Rövid, kínos szünet állt be. Ferenczi Jenő kollégám azonban mentette a helyzetet, és kiváló hangutánzó lévén egyszerűen „ugatni” kezdett.
A bentiek, a színpadon lévők semmit sem vettek észre. Miután beléptem a színpadra, és ott álltam a rivaldafényben, úgy látszott, hogy minden rendben van. Sajnos másként alakultak a dolgok, ugyanis Nagygellért Jánosnak nagyon megtetszett Ferenczi Jenő „produkciója”, és ő is „ugatni” kezdett ott a kulisszák mögött. Sőt! Aki élt és mozgott a háttérben, követte őket, és nagy lelkesedéssel ugatott, vonyított.
A legnehezebb pillanatok csak ezután következtek. A rendezői utasítás szerint az asztalnál ülök szemben a közönséggel, és megint csak a végszót várom. A végszó pedig a kívülről behallatszó harangszó. Harangszó azonban nincs, Újvidéken „maradt”, és mi mindnyájan már csak újra Ferenczi Jenciben bíztunk. S Jenő újra „remekelt”. Úgy Bim-bamozott, olyan erőteljesen mondta, hogy bim-bam, bim-bam, hogy tapsot érdemelt volna, a közönség azonban semmit sem sejtett. Azt sem furcsállotta, hogy már minden szereplő hátat fordított a nézőtérnek, és a hátam mögött szorongva rázza a nevetés a vállukat. Én sajnos szemben ültem a közönséggel, és csak annyit tehettem, hogy az orromig húztam a kalapom, vártam, és mondtam, hogy: Harangoznak.” Póczáné (Tusnek Otília) felelt rá, hogy: Dél van.
A kulisszák mögött Ferenczi Jenő bim-bamozott, és én már csak azért imádkoztam magamban, nehogy véletlenül a többiek is „rákezdjenek” harangozni, mert akkor vége a jelenetnek!
Balázs: Jól elbeszélgettünk.
Pócza (Lőrinc Lajos): Arra való a vasárnap.
Csend. Jenci szorgalmasan „dolgozott” a kulisszák mögött. Vártam, hogy befejezze. Csak hát nem akarta, borzasztóan tetszett neki, és remekül is utánozta a harangkongást. Végül is egy nagy bammal utolsót „kondított”, és én mondhattam azt a megváltó szót, hogy: Befejezte.
Végül is a nem várt történések ellenére sikerült a jelenetet „megmenteni”, és ez volt a legfontosabb. Mindenesetre a közönségsiker nem maradt el!
Nagygellért János és Sántha Sándor
MÁSODIK TÖRTÉNET
Valamikor a hatvanas évek derekán Adán ismételtük meg az Újvidéki Rádió nyilvános szilveszteri műsorát. Ez volt az az időszak, amikor a rendezőknek igen megtetszett az úgynevezett play back alkalmazás. Arról van szó, hogy a zeneszámot előzőleg hangszalagra rögzítették, és a színésznek (énekesnek) az volt a feladata, hogy megfelelő mimikával a már rögzített énekszámot „eljátssza”, továbbítsa a közönség felé.
Nagygellért János kollégám – nagyon régen nincs már köztünk – mesterien tudta a kuplékat előadni, velünk együtt az öltözőben várta a sorát, várta, hogy majd az ügyelő a színpadra szólítja. Nem tudom, hogy miről beszélgettünk, vitatkoztunk, de arra nagyon világosan emlékszem, hogy Lőrinc Lajos kollégám – ugyancsak nincs már közöttünk – az egyik pillanatban az ő végtelen ártatlan mosolyával Jánoshoz fordult:
– Ugye, Jánoskám, nem te énekelsz ott kint a színpadon?!
Egy pillanatra csend lett, dermesztő csend. Kintről valóban János mély, zengő hangja hallatszott. János csodálkozva hallgatta a beáramló hangfoszlányokat, majd a legnagyobb nyugalommal, az ő megszokott humorával megjegyezte:
– Valóban, mintha ez én lennék!
S behúzta maga mögött az öltöző ajtaját, és mint akinek a legnagyobb rendben van a szénája, kupléjának utolsó soraira már ott állt a színpadon, a közönség előtt – és osztatlan sikert aratott!
Egyszerűen az történt, hogy az ügyelő arra számított, hogy János ott van már a színfalak mögött, jelenésre várva, és beindította azt a „fránya” magnót.
