Osztályfőnökünk, Bay Mihály egy-két év után feladta, hogy alázatos és szófogadó nyájat neveljen belőlünk, pedig minden olyan szépen alakult, de alaposan félreértette a helyzetet. Az ideig-óráig jó magaviseletünk pusztán arra utalt, hogy az új iskolával idegen közegbe és közösségbe kerültünk, amelyet előbb fel kellett térképezni, beleszokni, erőket csoportosítani, végiggereblyézni ujjainkkal a rend határainak dróthálóját, s amint ez megtörtént, egymásnak bakot tartva hozzákezdhettünk látványosan átszökdösni rajta. Színtiszta fiúosztály lévén rendkívüli összpontosulást nyertek az állandó és egyre merészebb határsértéseink, ugyanakkor a másik egynemű osztályban nem történtek ehhez fogható merényletek.
A suliban minden szünetet a folyosókon vagy az udvaron kellett töltenünk, a termeket ilyenkor a tanárok kulcsra zárták. A kezdeti, jámborabb időszakban például kedvelt szokásunk volt a dupla németórák közötti szünet előtt elbújni a földszinti 001-esben, amit függönnyel és egy harmonikafallal választottak el a 002-estől. A kicsöngetés kavalkádjában négykézláb kutyagolva, vagy kommandósként forogva a földön jutottunk el a függönyig, és egymás után tűntük el mögötte, hátunkkal a 002-es felé nyomva a harmonikafalat, hogy ártatlan testünk ki ne domborodjék a függöny redőin. A legnagyobb kihívást jelentő mutatványt az állófogason történő elrejtőzés jelentette, a felaggatott kabátok és táskák biztos fedezékében, bár ez csak egyetlen, könnyebb porhüvelyű léleknek biztosította a fennmaradást. S amint látszólagos kiürültében elcsendesedett a terem és kívülről megfordult ajtajában a kulcs, kicsattanó hangulatban bukkantunk elő állásainkból. Hatan-nyolcan is sikerült olykor bent maradnunk, és vigyorogva integettünk az udvaron ődöngő többieknek.
Volt valami különös ilyenkor a teremben. Az asztalon szertelenül hagyott füzetek, könyvek, tollak, a székeken roggyantan ülő táskák, amelyeknek hajtókái itt-ott át voltak vetve a támlán, oly szelíden őrizték lenyomatunkat, akár évmilliós csigákét a kő. Mert ezekben a megcsalt szünetekben, átélve jelenünk kimerevített pillanatát, mindig elfogott a szomorúság, amiért az időnk pontosan ki van mérve, könyörtelenül el fogunk ballagni, lekerül rólunk az áldás, és mindennek vége lesz. Sosem tudtam elképzelni ugyanis, hogy ebből az életből bármi is átmenthető volna a következőbe, mert az enyém így, ebben az osztályban és suliban volt teljes, és egyáltalán nem akartam másikat helyette.
Az újabb izgalmat a szünet vége keltette, amikor is időben el kellett bújnunk ismét. Ez nem jelentett különösebb kihívást, ezért egy-két alkalom után emeltük a tétet. Késleltettük például visszarendeződésünket a függöny mögé, és csak akkor ugrottunk fel a helyünkről, amikor már fordult a kulcs a zárban, ez pedig nagyobb létszám esetén embertelen tülekedést eredményezett, amivel veszélybe sodortuk egymást, sőt az egész akciót. Csak hát hamar világossá vált, hogy éppen ez a lényeg: a veszély, illetve egymás kiszámíthatatlan feláldozása, de a kettő elválaszthatatlan volt. Egyre gyakrabban penderült ki valamelyik gyengébb testalkatú sorstársunk a függöny mögül, vagy dőlt fel a ruhafogassal együtt, ha egy kéz az állvány koronájába kapaszkodva rásegített, amikor nyílt az ajtó. Az ilyen látványos lebukások persze gyanút ébresztettek a tanárban, hogy talán cinkosaik is vannak ezeknek a szerencsétleneknek, mert fontosnak éreztük, hogy ha félig-meddig sunyin is, összességében mégis szemérmetlenül űzzük játékainkat a suli falai között. Vártuk, hogy a tanáraink felfigyeljenek ránk, hajtóvadászatot indítsanak ellenünk, és még nehezebb legyen egy-egy vállalkozásunkat keresztülvinni.
Másodikosok voltunk, amikor rádöbbentünk, hogy sokkal nagyobb hatalom van a kezünkben, mint hittük. Év elején új történelemtanárt kaptunk, akit magunk között Papinak neveztünk. Papi közel járhatott a nyugdíjazásához, de az is lehet, hogy már nyugdíjasként érkezett, és megjelenése egy legalább négy évtizeddel ezelőtt megcsontosodott ízlésről árulkodott, mégis, viseltes, ámde kifogástalanul tiszta öltönyében és kis csokornyakkendőjében egy letűnt idő méltóságát árasztotta magából. Aktatáskát hordott, amit egy hivatalnok precizitásával tett a katedrán álló asztal tövébe, mindig ugyanoda.
Távolságtartó volt velünk, és a tanagyagot kínos tárgyilagossággal adta le, nem hagyva teret semmi színesítő kitérőnek. Nyilván nem akarta megerőltetni magát, és önkímélete régi keletűnek tetszett, ez pedig nem vallott túl jó pedagógusra, inkább egy visszahúzódó, feltűnést kerülő embert sejtetett, aki ráadásul el is fáradt az életében. Megéreztük, hogy mindez nem egyéb tanári gyakorlatnál, hogy Papi vastag szarukeretes szemüvege mögött érző lélek lakozik, és hamar megszerettük.
Csakhogy szeretni és karmainkat visszahúzva tisztelni valakit két különböző dolog volt. Mert Papi nagyot hallott, és a látása is gyengélkedett, ez pedig egyenesen kínálta a visszaélést. Eleinte csak a szokásos pornóújságok jártak körbe a padok alatt, következő lépésként már az asztalon hevertek szétnyitott matek spirálfüzetek, amelyekből egyesek a leckét másolták szorgalmasan, s hogy mindez következmények nélkül maradt, újabb merészségekre ösztönzött, és egy alkalommal már pikádók fúródtak a falra függesztett vastag kartonlapokba, amelyek magyar királyaink arcképét ábrázolták. Papi azonban ezt sem vette észre, és mi már elefántnyeregbe képzeltük magunkat. A történelemórák a legnagyobb nyugalomban teltek, egyedül akkor állt be síri csend, amikor Papi lapozgatni kezdte a naplót, hogy kit szólítson felelni, ám fogalma sem volt róla, kit fed a név, amire végül rábökött.
– Mihalcsik – nézett ránk orrnyergére csúszott szemüvege fölött, és fürkészőn járatta körbe tekintetét az osztályon, amikor nem akaródzott senkinek felállnia.
Mihalcsik Gábor igazán nem akart visszaélni Papi türelmével, csak azért nem állt még fel, mert buzgón olvasta ölében a történelemkönyvet, hogy legalább a lecke első bekezdésének végéig eljusson.
– Mihalcsik, nem jön?!
– Azonnal megy, tanár úr, csak van még egy kis dolga – mondta Nyíri Áron, Mihalcsik Gábor padszomszédja, de Papi, bár nagyon igyekezett, még Áront sem találta a szemével.
– Dolga, dolga… Ne legyen más dolga! Azonnal álljon föl, és jöjjön ki.
– Nem mehet, mert veri a f…át – mondta Áron mélyen az előtte ülő mögé bújva, lehajtott fejjel és elváltoztatott hangon.
Ez mindenkit megdöbbentett, ilyesmire azért nem volt még példa. Egyszerre türtőztettük nevetésünket leszegett fejjel és szívtuk a fogunkat.
– Ezt meg ki merészelte mondani?!
– Micsoda? – pattant fel Nyíri Áron a helyéről.
– Álljon föl, aki ezt mondta!
– Miért, mit mondtak, tanár úr? Akkora a hangzavar – folytatta Áron.
– Azt, hogy… Valaki azt mondta, hogy a Mihalcsik veri a f…át – ismételte meg Papi, és mi nem hittünk a fülünknek.
Erre már kitört az éktelen röhögés, ami nehezen akart csillapodni, és maga alá gyűrte Papit is, aki hamar elvesztette a türelmét, és jól összeszidott bennünket. Csendben hallgattuk végig, mígnem megenyhítette a hangját, mintha túlzásnak és hivatásához méltatlannak ítélte volna a reakcióját.
Az óra hátralévő felében jók és csöndesek maradtunk, és Mihalcsik Gábor annak ellenére kiment felelni, hogy Papi ismét szólította volna. Gábor tette hiába fejezte ki valamennyiünk meghunyászkodását és bocsánatkérését, készületlensége miatt egyest kapott, amitől Papi csak még szomorúbb lett.
Néhány napra rá, amikor ismét sikerült bent maradnunk a 001-es teremben két németóra között, az ablakunk rácsain át észrevettük a zsivajgó udvaron Papit, amint aktatáskásan halad a kapu felé. És bár mindig fáradtan vonszolta a testét, most mintha máshogyan tette volna egyik lábát a másik után. Nem tudtuk levenni róla a szemünket.
– Kirúgták a Papit, gyerekek – nyugtázta döbbenten Mezei Peti, és együtt kezdtünk hüledezni. Rövid beszélgetésünk egy nekrológot idézett: elősoroltuk Papi érdemeit, szavaink mögül kióvatlankodtak hozzá fűződő érzelmeink, és mindezt a kimondatlan sajnálatunk kísérte, illetve annak halvány sejtése, hogy ami akaratunk ellenére történt, abban mi is hunyók vagyunk, még akkor is, ha Papi több osztályban tanított egyszerre, és másutt valószínűleg ugyanolyan kudarcok érték, mint nálunk.
Közeledett a becsöngetés ideje, és újra izgatottak lettünk az elrejtőzés és a búvóhelyekért folytatandó hadakozás miatt, így Papi, aki már a Mátyás király tér fái alatt járt, nemcsak a horizontban, de gondolatainkban is egyre inkább távolodott, mígnem a sajnálatunk teljesen elcsendesült bennünk. És bár később gyakran emlegettük őt ugyanazzal az együttérzéssel, amivel utolsó útját nézve kísértük, gyászos, önemésztő hangulatunk mindannyiszor hamar felszívódott a semmibe, és átadta helyét a könyörtelen kiélni vágyásnak, amely a falkák törvényeihez igazodott, és hiába nem jellemezték véres összecsapások, leszámolások, mégis sokakat megsebzett.
Az ilyen és ehhez hasonló kalandok egymást érték hétről hétre, fordulatokban gazdag életet éltünk, de erről apámnak halvány fogalma sem volt, egészen addig, amíg arra a bizonyos szülői értekezletre el nem ment. A nappali szobában ülve rendkívüli részletességgel számolt be az ott hallottakról, közben le nem vette rólam a szemét (sokáig nem is állhattam), mintha abban kereste volna mindennek a megkönnyebbülést hozó cáfolatát. A szavai azonban mély lesújtottságról tanúskodtak, és meg volt győződve róla, hogy a fia rossz társaságba keveredett. Szinte magam előtt láttam Bay Mihályt a szülői értekezleten, amint az osztályfőnöki órák szófordulataihoz hűen utal az osztály destruktív elemeire, hozzátéve, hogy akinek nem inge, nem veszi magára, és minden gondolatfutam végén olyan mozdulatot tesz ujjaival, mint aki utolsót csavarint egy villanyégőn a foglalatában, és megkérdezi: stimmt?
Ugyanakkor gyanítottam azt is, hogy elhatárolódva beszélt rólunk, mert az első balhék után megéreztük, hogy észrevétlen leveszi rólunk a kezét, és már csak annyit tesz az osztály összetartásáért, amennyi feltétlenül szükséges. Ezt sokan jóvátehetetlennek tartottuk, ahogyan feltehetőleg Bay Mihály is a viselt dolgainkat, mert nem szeretett bennünket, valószínűleg azért, mert nem érzett rá a lényegünkre. Tudom, hogy nehéz volt velünk, más tanárok azonban még a kínzásuk közepette is tudták, hogy van lelkünk, hogy botrányaink nem a deviancia első szárnypróbálgatásai, így máris könnyedebben porolták le magukról robbanásaink kormát. Később, érettségi után, amikor egyik kedves, általunk sokat gyötört tanárnőnket Mezei Petivel meglátogattuk, a beszélgetés egyik szünetében homályosan, mégis meghatóan azt találta mondani, mialatt maga elé meredt, hogy ti voltatok az utolsók.
És valóban, ha jobban belegondolok, már az alattunk következő évfolyam merőben más volt, mint a miénk. Egy új és idegen nemzedék jelent meg a sarkunkban, akik közül sokan bő gatyát hordtak.
Sokáig nem értettem, mitől lehet az, hogy egy ilyen nadrág ülepe egészen combközépig ér. Új szabású holmikról volna szó? Egyszer, amikor az Erzsébetligetben tüdőszűrésre vártam, két ilyen bőgatyás nudli állt előttem a sorban, akikkel egyszerre léptem az öltözőbe. Miután a három számmal nagyobb pólóikat levették, megláttam, hogy a farmerjuk dereka mélyen a csípőjük alá csúszott, így alsógatyájuk háromnegyedig kilátszott. Hát ez volt a titok, és el nem tudtam képzelni, hogyan lehet egyáltalán lépni egy ilyen félig letolt gatyában. Még erősebben éreztem, hogy megvetem őket, bárkik legyenek is. Belegondoltam akkor, hogy vajon hányak zsebében nyílhat ki a bicska, amikor feltűnök a suli folyosóján a szakadt gönceimben, aki nyilván úgy hatok, mint akit bekapott a centrifuga. A felismerés mégsem enyhített az ingerültségemen, mert valahányszor megláttam ezt a látványosan cigizgető, folyton maga elé sercintgető népséget a kézilabdapálya szélén ücsörögni azokban az idióta, ívetlen és ormótlan sildű bézbólsapkáikban, ölükben a nőikkel, mindannyiszor el kellett kapnom valamelyik gyönge Lénárd-fivért, és levezetni rajta az indulatomat.
A szülői értekezleten valami váratlan, rám nézve tragikus fordulat történt. Bay Mihály megérezhette apámban a tökéletes hallgatóságot, aki ugyanúgy gondolkozott magaviseleti kérdésekről, akárcsak ő, és az értekezlet után félrehívta. Átnyújtotta neki a vókmenemet, aki persze mit sem tudott a legújabb hadakozásomról Soltész Jánossal, és Bay Mihály szomorúan közölte vele, hogy nagyot csalódott bennem, aki a legtöbb osztálytársamnál sokkal értékesebb vagyok, és tessék, meg lehet nézni, mivé tett engem ez a közönséges csőcselék. Amint e beszélgetést apám szóról szóra visszamondta a nappaliban, hogy annál jobban szégyelljem magam, előbb összefüggéstelenül hápogni kezdtem, de érezve, hogy nagyobb a felháborodásom a józanságomnál, lezártam ennyivel:
– Na ne, ez nem… Szóval ezt nem… Na jó – és elhallgattam.
Aztán belekezdtem mégis. Csakhogy minden tiltakozásom fölösleges és értelmetlen volt. Hogyan is hitethettem volna el apámmal, hogy mindaz, amit a suliban „művelünk”, nem a bűn előszobája, s hogy nem keveredtem semmiféle csőcselék közé, mert akikkel egy osztályba járok, azokat szeretem, és amit velük „művelek”, azt szabad akaratomból teszem, sőt még jól is esik? Mondjuk, fogalmazhattam volna ilyen szépen is, de továbbra sem sikerült annyira lecsillapodnom, és gyanítom, hogy a még ily veretes mondataimmal sem tudtam volna meghatni. Mert apám akkor már egy ideje bizalmatlan volt velem.
Egyszer Toncsussal, az unokatestvéremmel kint lődörögtünk nagyanyám udvarán, és Toncsus egy tojásszénnel véletlenül bedobta a már csak alkatrésznek tartott Trabant hátsó szélvédőjét a góré alatt. Fel-alá kezdett szaladgálni, végül talált egy hatalmas kartondobozt, ami hűtőgépé lehetett valamikor. Kiteregette, és próbáltuk a Trabant szélvédőjét befedni vele, de a karton folyton lecsúszott. Feladva a küzdelmet, úgy döntöttünk, hogy alázatosan nagyanyánk elé járulunk, és bevalljuk a balesetet. Nagyanyámat a konyhában találtuk, amint éppen apámmal beszélgetett. Toncsus nyelt egy nagyot, majd röviden elbeszélte a történteket. Apám végig engem nézett, és amikor Toncsus befejezte a mondandóját, hozzám intézte a kérdését:
– Te dobtad be azt a szélvédőt?
Apám bizalmatlanságát nem tudtam megérteni, ahogyan felszámolni sem, és e viszonyulását nyilván tovább erősítették a szülői értekezleten hallottak, amelyek tagadhatatlanul okot adtak némi aggodalomra, mégis úgy éreztem, hogy apám egyoldalúan lett tájékoztatva, mert Bay Mihály is olyan fénytörésben szemlélt és láttatott bennünket, amit előttünk sem titkolt, és amivel mindig felingerelt bennünket, lovat adva alánk az elkövetkező rosszalkodásainkban, akár az ő szeme láttára is. Hiszen Bay Mihály és miközöttünk visszafordíthatatlanul elpattant valami, egyre „apátlanabb” osztálynak éreztük magunkat, sőt a sokasodó vakmerőségeinkben gyakran megsejtettem keserűségünk dacát, indulatosabb esetekben talán a vádat is ellene, még ha nem is voltunk különösebben szomorúak elfordulása miatt.
A családi tárgyalás vége felé járva az is kiviláglott, hogy apám miért érezhette magát igazán lesújtva, és miért mellőzte ez alkalommal a többes számú elbeszélést. Ugyanis anyámat is számon kérte az előző szülői értekezleteken hallottak részleges elhallgatásáért, és valószínűleg azt hitte, hogy anyám előre megfontolt szándékkal magára hagyta a nevelési elveivel. Anyám védekezett ugyan, hogy a hírek és állapotok számára is újak, és csak nem gondolja apám, hogy bármit is eltusolunk előtte. Itt már megéreztem hangjában a finom, célravezető diplomáciát, és apám figyelmébe kapaszkodva próbálta másképpen értelmezni a helyzetet. Rendre elbeszélte rossz tapasztalatait Bay Mihállyal, akit maga sem tartott megfelelő osztályfőnöknek. Sorra vette az osztálytársaimat, akiknek egyikét-másikát ő sem szívlelhette, de emlékeztette apámat arra a vasárnapra, amikor nagyanyáméktól hazaérve két pár lábnyomot pillantott meg a járdánkra rajzolva színes krétával, amelyek alatt ez állt: Itt jártunk. Räde és Kertész. Akkor mindketten szellemesnek tartották az osztálytársaim üzenetét, hát akkor most gondoljon már bele az apám, hogy mennyire lehetnek a velejükig romlottak azok a gyerekek, akik ilyen kedvesen üzentek nekem?
Anyám ontotta magából a szívhez szóló bizonyítékokat, amitől még én is elérzékenyültem, és észrevétlenül oldódni kezdett a szobában a feszültség. Észrevétlenül, mert anyám a vibráló lénye mellett is úgy volt és van jelen az életemben, akár a levegő – vagy a folyó, amely gondosan körbefolyja kis szigetét. Nem beszélve arról, hogy pedagógus lévén éppen eléggé kiismerte már a hetedikes-nyolcadikos nehézfiúkat, akiket csak kezelni kell tudni, és kipereg szívükből a méz. S hogy mesteri retorikával rést talált apám zaklatottságán, amelyen keresztül nyugtató szavai beáramolhattak, lassan, mondatról mondatra szerepet váltott, és anyámból a másik szülőmmé alakult. Egyetértett abban, hogy ezek csakugyan meredek húzások a részünkről, és kicsit ő is lehidalt a hallottakon, sőt sokszor nem tud kiigazodni rajtam, de bízik abban, hogy ki fogom nőni magamat, s ha figyelembe vesszük, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem lopok, akkor talán nem is olyan vészes a helyzet.
Apám erre azzal kezdett érvelni, félig-meddig megenyhülve, mégis érezhető aggodalommal a hangjában, hogy akkor sem lehet így viselkedni, majd leégett a bőr a képéről az értekezleten, és egyáltalán, a továbbtanuláshoz jó jegyek és érettségi bizonyítvány kell, ami azokon a tanárokon fog múlni, akikkel mi napra nap packázunk.
Csak hát az volt ezzel a baj, hogy mi ilyesmiken nem gondolkoztunk, és a rosszabb osztályzatok, becsúszott intők sosem vették el a kedvünket egy-egy újabb felhajtástól. Senkit nem érdekeltek a következmények, kizárólag az azon frissiben megvalósítandó, képtelen ötleteink, éppen ezért sok mindennek nem is lett következménye. Fáj is belegondolnom abba, hogy mennyi megrovás és intő járt volna fejenként azokért az incselkedésekért, amelyeket elkövettünk, ha mind kitudódott volna. De nem így történt, ezért hát jessz, mi nyertünk!
Az osztályzatokra vonatkozó felvetésre azt feleltem, hogy ebben van igazság, de nézzük csak meg a jegyeimet, az átlagom így is négy egész fölött van még mindig. Erre apám úgy kontrázott, hogy majd’ elfelejtette, mit mondott még Bay Mihály a szakmai előmenetelemről, persze ő is látja a jegyeimet, és el van keseredve amiatt, hogy évről évre gyengébben muzsikálok elektrotechnikából.
Én már ettől a szótól is rosszul voltam: előmenetel. Kényes ponthoz érkeztünk, hiszen ez volt apámnak mind közül a legnagyobb szívfájdalma. Mert ahogyan telt-múlt az idő, egyre világosabbá vált előttem, hogy nem sok keresnivalóm ebben a szakmában. Második végén kaptunk új magyartanárt, és lassan megért bennem a felismerés, hogy ez az, amire igazán szükségem van, amivel szívesen foglalkoznék a suli után. Az irodalom kezdett szép lassan átformálni, és ezzel párhuzamosan elhanyagoltam a szakmai tárgyakat, amelyeket amúgy is egyre kevésbé értettem. Apám engesztelhetetlen volt, ha az új terveim szóba kerültek, talán azért is, mert ha magában a jövőmre gondolt, az ő kiterjesztett életét látta. Csakhogy az életem az én életem volt, ami szükségszerűen más irányt vett az általa elképzelthez képest. Az irodalmi pálya a megélhetés felől nézve ugyanazokat a félelmeket váltotta ki belőle, mint a zenészi, és nem volt elég, hogy ilyen hóbortot találtam magamnak, de most már egyenesen kettő van belőle. Hány ilyen dolgot fogok még kitalálni?
Ahogy a családi tárgyalás haladási irányát figyeltem, bármennyire is megváltoztak testtartásaink, egyre inkább azt kellett éreznem, hogy itt már nem is egy-két fegyelmi vétségről és rossz osztályzatról van szó, hanem a felettem érzett képtelenségről, amelyre mintha nem volna gyógyír. És persze ez a beszélgetés sem javított sokat a helyzeten (ha csak azt nem nevezzük javulásnak, hogy beszéltünk a helyzetről), mert apám szemében nem lehetett megoldás, hogy hagyunk mindent úgy folydogálni, ahogyan eddig. Egyúttal mintha azt is felismerte volna, hogy tehetetlen az életem alakulását illetően, hogy a fejmosásokon kívül egyéb eszközei nem maradtak velem szemben, aki nem sok hajlandóságot mutattam a józanabb anyagi szempontok megfogadására. E felismerés szótlanná, lemondóvá tette őt, ami vélhetően az ellentettjébe csapott volna át, ha egyszer csak elé állok, és bejelentem, hogy meggondoltam magam, igazat adok neki, és úgy döntöttem, mégis inkább mérnökember leszek, aki szabadidejében elolvas egy-két könyvet, és néha leül pengetőzni a gitárjával, hogy feltöltődjön kissé. A hónapok, évek múltával erre egyre kevesebb remény maradt, és apám talán arra gondolhatott közben, hogy az élet, akár nagyobb kitérő árán is, de megtanít majd a belátásra, és akkor sem lesz késő a helyes, jó útra térnem.
Különös, de nem éreztem elégtételt apám mély szomorúsága miatt, hiszen ezek szerint nemcsak én törtem belé, de ő is viszont ezekben a kifordult években. Frontális ütközéseink szükségszerűen visszavetettek bennünket. Apám sikertelennek érezhette magát, de nem másított a hozzáállásán, tekintélyét éberebben őrizte, mint valaha, hiszen az előtte, nyugalmasabb életkoromban nem sok csorbát szenvedett. Pedig ha engedett volna belőle, felhizlalva adtam volna vissza neki, de akkor még nem sejtettem, hogy e tekintély az indulatos kirohanásaimra keményedik fel. Módszert kellett volna váltanom, és nyugalmas, bátorító szavakkal hívni egyezkedésre, a kamaszkorom azonban visszautasított mindenféle alkudozást, büszke voltam, és bizony apám sem fukarkodott az önérzetemet sértő beavatkozásaival. Nem találtuk az egymáshoz vezető hangot.
Bár úgy jártam-keltem, mintha lovagi páncélban születtem volna, és messzi birodalmakat fogok leigázni, egy-egy ilyen beavatkozás után mégis napokig kódorogtam, mint akinek testét lándzsa járta át. És gyakran elbizonytalanodtam mind a zenészi pályám, mind a továbbtanulásom előtt, hogy csakugyan erre vagyok-e hivatott. S ha nem, akkor mire?
(A regény a Karácsonyi Könyvvásárra jelenik meg Budapesten.)
