Széchenyi Istvánról sok mindent tudunk: a legnagyobb magyar, a Hídember, a Tisza-szabályzásának elindítója, a Magyar Tudományos Akadémia kiötlője, a lovassport és a kaszinók mecénása. Azt kevesebben tudják, hogy meg akarta nyitni a Dunát teljes hosszában a kereskedelem előtt, ezért végighajózott rajta. Így láthatta, hogy milyen szabályozásra van szükség, milyen nehézségek állnak a kereskedelmi hajók előtt. Útja során pedig átkelt Szerbián is. A most tárgyalt könyv (mely naplórészleteket és különböző dokumentumokat tartalmaz) erről az útról szól.
Bordás Győző kötete két pilléren áll. Az első maga a napló, amelyet Széchenyi 1830. június 24-től október 5-ig írt, a másik pedig a Szerbiában tartózkodását és magát a naplót elemző tanulmányok.
Ezek közül is kiemelkedő Vujicsics Sztoján jegyzetanyaga, amely magyar és szerb nyelven is olvashat a kiadásban. Ez a jegyzetanyag foglalkozik Széchenyi szerbiai látogatásának számunkra is érdekes részleteivel. Ebből tudjuk meg, hogy Széchenyi valójában nem csak tiszteletadásból látogatta meg Miloš Obrenović szerb fejedelmet, hanem rá akarta venni, hogy támogassa Duna-szabályozási tervét. Az együttműködési terv jónak is tűnt, megvalósítása azonban akadályokba ütközött: Szerbia ekkor még a török szultán fennhatósága alatt áll. Igaz, már nem sokáig, de a függetlenségét újra elnyerő ország sem álmodhatott ekkora befektetésről. A Naplóból kitűnik, hogy a magyar utazó sokat, talán túl sokat, várt a fiatal országtól és annak uralkodójától. Azonnali lépésekre, azonnal létrehozható diplomáciai kapcsolatokra számított. Az akarat meg is volt ehhez, csak a lehetőség hiányzott Hiába fűzött a találkozóhoz nagy reményeket mindkét fél. Néhány évvel később azonban Széchenyi mégis megvalósította kereskedelmi törekvéseit, felépült a Vaskapu, az útban álló sziklákat robbantással eltűntették, és kiszélesítették a Dunát.
A könyvben azonban nem a táj- vagy környezeti leírások a legfontosabbak az olvasó számára. Széchenyi saját érzelmeit, benyomásait is megismerhetjük olvasás közben, és betekintést nyerhetünk a fejedelem környezetébe, valamint a szerb városok modernizálásába, európaibbá tételébe. Szörnyű látni, hogy amit Széchenyi már 180 éve kitalált, még csak most, a harmadik évezred elején kezd valósággá válni. Európa csak néhány éve kezdett egységesedni, de még mindig nagyon távol vagyunk attól, hogy úti okmányok nélkül hajózhassunk végig a Dunán.
Szeli István a naplóról és annak értelmezéseiről írva megjegyzi, hogy Széchenyinek nem azért voltak ilyen nagyszabású tervei, mert ennyire okos és előrelátó volt, hanem mert a pillanat éppen ezeket a lépéseket szülte. Arról nem is beszélve, hogy sokszor önös érdek vezérelte. Ne felejtsük el azonban, hogy a grófból lehetett volna unatkozó nemesúr is, aki a birtokán poshad (mint sok kortársa), vagy Párizsban, esetleg Londonban nagyvilági életet él (mint a többi fiatal nemes, aki még nem poshadt meg az uradalomban). Széchenyi mégis inkább hazájának, és népe sorsának javítását tűzte ki célul, mindegy, hogy mi volt az erre irányuló terveinek háttere vagy mozgatórugója.
Lehet, hogy Széchenyi tényleg önző volt. Lehet, hogy a Lánchidat is csak saját kényelme miatt építtette. Lehet, hogy a pozsonyi országgyűlésen is csak azért szólalt fel magyarul, mert különben latinul kellett volna, úgy meg nem értett. Lehet, hogy azért hozta az országba a lóversenyt és a kaszinókat, hogy üres óráiban ne kelljen az unott politikusok arcát nézni. Minden lehetséges. Bármit elhiszek én a történészeknek, ha szépen tálalják. A történelmi távlat miatt azonban megengedem magamnak azt a gyengeséget is, hogy elnéző legyek a Hídemberrel, és valóban a haza nagyjának nevezzem. Elvégre tényleg ő volt az első, aki a sáros, mocsaras Magyarországból európai államot akart csinálni. És álmaiban ezt meg is valósította. A valóságban azonban csak megőrült.
