Nem vesz részt lincsen, de fölszólal löncsön?
S háztáji disznait min tartja – gyöngyön
Kovács András Ferenc
Nézte a disznó, amikor rátalált.
Gyöngy. Gyöööngy, mondta.
A disznó a pocsolyában hentergett, más dolga nemigen akadt. Háza nem volt, se szalmából, se deszkából, se téglából. A pocsolyában éldegélt. Ha időnként kimászott, hogy valami eledelt keressen magának, panaszkodott fűnek-fának.
Hogy bűzös, sáros, ragacsos mindkét oldala.
Hogy egyik orrlyuka tisztára betömődött ezzel a fekete, folyékony iszappal. Alig kap levegőt.
Hogy állandóan viszket a szeme; a szeme fehérje évek óta nem fehér; vékony, szürke sárréteg lepte be. S a szeme fénye? Ne is csodálkozzon senki. Rég beleveszett a csillagok fényeibe, mert, be kell vallania, malackorában azokat nézegette, csodálta, hosszú éjszakákon át. Boldogsága idejében.
A farkával is gondjai voltak. Hogyisne, amikor a farka redőibe kíméletlenül berakódott az átkozott fekete massza, ha kikecmergett a pocsolyából, beleszáradt, s egyébként makkegészséges disznófarka hiába próbált volna kunkorodni a maga természetes módján, a redőkbe beleszáradt sár súlya nagyban akadályozta ebben: legfeljebb ha egy, már alapjában megnyomorított ellipszist tudott csak kialakítani a szerencsétlen farokból.
Panaszkodott a disznó, ömlött belőle a panasz.
Fű-fa, ha meg is hallgatta, nem szólt hozzá egy árva, vigasztaló kukkot sem. A legjobb esetben bólogattak, tudni kell persze, hogy ilyenkor éppen feltámadt a szél, valószínűleg fűnek-fának megfelelő irányból.
Mit tehetett a disznó?
Befelé fordult. Legtöbbször egészen befelé, bele, a pocsolyába.
És akkor, egy szép napon (a lila hajnal, csöndesen visszahúzódva hatalmas rejtekébe, éppen átadta helyét a felkelő nap halványsárga sugarainak), megjelent a gyöngy.
A disznó még, oldalára fordulva, tátott szájjal aludt.
Kinyitotta szemét, és rögtön meglátta.
Felkönyökölt, elbámult.
Szaporán pislogott, hosszú szempilláiról apró morzsákban peregtek le a sárdarabkák.
Gyönyörű kalárisba fűzve, türkizkéken csillogott a gyöngysor. Valaki leejthette, éppen a pocsolya mellé. A harmatos fűbe.
A disznó röffentett, bizonytalanul.
Gyöööngy, ismételte még egyszer.
Szétnézett. Sehol senki a közelben.
Óvatosan feltápászkodott a pocsolyából, ügyelve, hogy rá ne fröcskölje a sarat a csillogó gyöngyfüzérre.
Vigyázva vette a szájába.
A gyöngysor engedelmesen simult az idétlenre formázott, piszkossárga disznófogak mögé, egy mozdulattal, szépen ráklattyanva az alsó fogsorra. A disznó a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel, majdnem ugyanilyen szépen klattyantotta rá felső fogsorát, ugyanabban a pillanatban ügyesen és hermetikusan becsukva a száját.
Hűvös és csiklandozó volt a sima gyöngyszemek érintése.
A disznó megborzongott a gyönyörűségtől.
Életében így még sohasem borzongott meg.
Gyönyööör, nyögte volna, ha ki merte volna nyitni a száját.
Ehelyett azonban a pocsolya felé fordult, és el is bámult azon nyomban.
Egy mocskos szájú disznó nézett vissza rá, tokáján fényesen csillogó gyöngysorral, mert annyi éppen kilógott a szájából.
Höööö, gondolta a disznó elámulva, gyööönyörű.
És nem mert röffenteni.
Nem is moccant.
Időnként, óvatosan, meg-megnyalintotta nyelvével a nedvesen sikamlós gyöngyszemeket.
Bendője remegett a gyönyörtől.
Szíve-lelke megtelt disznóboldogsággal.
Csak bámulta, bámulta a gyöngyös tükörképet. Addig bámulta, hogy egyszer csak erősen megszédült.
Abban a pillanatban nem értette, honnan ez a hirtelen és igen erős szédülés.
Pedig csak megéhezett, nagyon megéhezett, hisz a nap már lemenőben volt.
A disznó nem vette észre az idő múlását.
Lehet, hogy leesett a vércukorszintje is.
Meg a vérnyomása is, valószínűleg.
Annyira emlékezett még, hogy egy pillanatban elsötétedett előtte a pocsolyában gyönyörűen csillogó, gyöngyös tükörkép.
Egy még rövidebb pillanatban levegő után volt kénytelen kapkodni.
Az ennél is röpkébb pillanat, amikor kinyitotta a száját, már egybeesett azzal, amikor a türkizkék gyöngyöt lefelé látta zuhanni.
Meg azzal, amikor ő maga is, elrévedt disznótekintettel, utána zuhant.
Utána semmi.
Bár aki látta, ennyit még mesélhet: disznófarkának eleve megnyomorított, immár szomorúnak is mondható ellipszise szétnyílt lassan, nagyon lassan. S amikor végleg eltűnt, már olyan volt, mintha soha ott se lett volna.
