A vajdasági magyar regény a hatvanas évek végén a farmernadrágos próza jellegzetes nonkonformista hőstípusait termeli ki, s ezek a figurák, arcok árnyalódva-módosulva később is meghatározzák az (itteni) emberről alkotott képet.
Thomka Beáta az Ex Symposion Domonkos-számában e jelenséget széles művészeti kontextusba helyezi: „Az archetípusok közül Végel (László) rálel a kerítőre, Kerouac csavargóinak itteni utódaira, Tolnai (Ottó) a hübelebalázsok regimentjére, falusi tűzoltókra, amatőrökre, piktorokra, imbecillis falusi modelljeikre, a falubolondjára, a vidéki Orpheuszra, mint Chagall a repülő hegedűsökre, Fellini az Arlequinre, Pierrot-ra, a cirkuszra, bohócra. E vonulat része a gerilla, Domonkos vándormuzsikusa, saját protestsong-énekes, dzsessz-zenész előképe. A csavargó, bohém, a hippi, a lázadó, a baloldali forradalmár magatartásmodelljei beépülnek a modorba és tartásba. A két költő szakállat visel, jelmezt ölt, s a komolykodó irodalmi estet saját föllépésük idejére happeningbe fordítják át. Legenda képződik körülöttük, derékig csüngünk az újvidéki gimnázium ablakában, ha a városból a Telep felé baktatnak. Mitológiát teremtenek, s a maguk számára is fenntartják a helyet ebben a fiktív provinciális univerzumban."1
Végel László Egy makró emlékiratai című regénye a wertheri formaötlet nyomán szabályos naplóbejegyzésekre épülő mű. A lógós egyetemista főhős, Bub vallomásai újvidéki életéről szólnak. Barátai (Pud, Csicsi, Hem, Bea, Tanja, Merkurosz, Tornadosz, G. N., Hajdú, a felesége, Olga, Adrianna, Rómeó, Zsú, Mem, Gru-Gru stb.) egy-két kivétellel szintén egyetemi hallgatók. A főhős az a tipikus beat-figura, aki soha nem unja meg az önmaga és társai életéről való beszédet. Így az identitáskeresés egyben önmitizálási folyamattá válik.
A memoár-regény kimondottan salingeri beütéssel indít: a főhős naphosszat teng-leng a városban, egyedül, ill. társaival, lobog benne a falkaszellem, az egyetemet kerüli, de tanáraitól mégis vár valamit, többször rosszul van, felfordul a gyomra, hányingere van, dolgozatot kell írnia (akárcsak Holden Caulfieldnek), birkózik a szobatársával (Holdent is szobatársa, Stradlater veri össze), szörnyen unatkozik és magányos (Holden is ettől szenved), viszolyogtató öregségélménye van (Holden – Spencer papa, Bub – az öreg Sík) stb.
Ami viszont a referenciális koordinátákban a Végel-mű saját irányát jelöli ki, az a szexuális forradalom következményeinek (Csicsi kurva, Bub makró stb.) és a szociális motívumnak (a pénz kérdése, nyomorgók–burzsujok, a gazdagok–szegények/szolgaivadékok ellentéte2) sokkal erőteljesebb megjelenése. A főhős megállapítja önmagáról, hogy „betegesen szegény”, és úgy érzi, „ideje lenne észrevétlenül átugrani néhány évet”.3 A szex és az ínség kérdése Végel regényét a másik beat-bibliához, Kerouac regényéhez közelíti.
A napokhoz, naptárhoz kötött bejegyzések ilyen-olyan formája a farmernadrágos prózában mint alapkoncepció (Tolnai, Végel, Savić, Kapor) arra hívja fel a figyelmet, hogy e hősök számára az idő érzékelése fokozott jelentőségű, de mivel nem hajlandók beilleszkedni, konformizálódni, ezért nem tudnak vele mit kezdeni, a jelen pillanatnak élnek. „A makró (Bub) csupán a pillanatot tudja megragadni, innen az az eszeveszett, céltalan jövés-menés.”4 Salinger Holdenje, Végel Bubja, Tolnai Mátéja egyrészt aggályosan mérik, felnagyítják-leállítják-felgyorsítják, szentimentálisan mitizálják az időt, saját különleges, „kizökkent” idejüket, sőt, siratják az időt, másrészt kiégett lélekkel odadobják a titkon drágának érzett percet, mert életprogramjuk az, hogy „nem szabad semmit sem csinálni. Mert bármit teszünk, felvállaljuk azt is, amit gyűlölünk.”5 „A makró tehát morális lény, legalábbis abban az értelemben, hogy állandóan érzi magában a morál áthágásának fájdalmát.”6 Egyrészt tehát számolják a napokat, másrészt céltalanul lődörögnek a város utcáin, „agyonütik az időt”, és el akarnak menni-menekülni-szökni, sőt, eltűnni – egy másik időbe és színtérre. A nemzedék tagjai lázadnak, provokálnak, kísérleteznek, döntéseket hoznak és döntéseket érlelnek. A narrátor nézőpontja erre a kamaszkor/felnőttkor közti küszöbhelyzetre, fordulatra fókuszál, a szituáció drámaiságát fokozza: „Az a fontos, hogy agyonütöttük az időt… Mert én fütyülök arra, hogyan érzem magam, fontos, hogy gyorsan múljon az idő.”7
Visszájára fordul a sebesen eliramló idő toposza8 (költői sztereotípia), a kínos lassúsággal múló üres percek ellen a generáció tagjai látszatcselekvéssel szállnak szembe, hogy felgyorsítsák az időt.
Másrészt a nemzedék időérzékenységének egyik kulcsa az öregedéstől való páni félelem. „Ha lassan múlik, akkor félek, mert attól tartok, hogy öregszek.”9 Bub szeretne megfiatalodni: „Jaj, ha visszafelé lehetne rohanni az időben, nem bánnám, dagadjanak meg a lábaim.”10 Az öregségtől való rettenet – akárcsak Salingernél – itt is az öreg tanárral való szembesüléskor ébred fel, s mindkét regényben sajnálattal vegyül a tanár iránti rokonszenv. Salingernél: „Csak éppen abban az időben túl sokat gondoltam az öregre, és ettől menthetetlenül az jutott eszembe, mi a fenénéért is él ez még. Tudniillik már teljesen görbe volt, iszonyúan tartotta magát, és ha a táblánál véletlenül leejtette a krétát, akkor valakinek az első padból ki kellett ugrani, felvenni és a kezébe adni. Szerintem ez rettenetes lehet… Hirtelen pokolian megsajnáltam, de mégsem bírtam maradni, nem bírtam tovább, hogy ennyire más nyelven beszélünk…”11 Végelnél: „Tegnap délelőtt hívott az öreg Sík. Nem tudom, miért, de amikor meglátom ódivatú szemüvegét, szomorú kis egérbajszát, borzalmas lelkiismeret-furdalás kerít hatalmába… Amikor a fakszon prédikál, akkor biztosan olyan, mint egy pap… Az viszont igaz, hogy az öreg mindenről azt gondolja, hogy úgy van, mint ahogy a könyvekben meg van írva. No, ezzel eleget mondtam. Képtelen észrevenni, mi zajlik körülötte.” „Az öregnek fogalma sincs a világról.” „De Hem szerint az öreget azért fizetik, hogy ne nyissa ki a szemét.”
Holden és Bub támasz nélkül maradnak a világgal való küzdelmeikben, midőn felismerik, hogy a látszat/valóság, szó/tett közti határvonal meghúzásában az öregekre/tanárokra (sőt: a könyvekre!) nem számíthatnak, mert azok ítélőképessége/tapasztalatvilága inadekvát.
Az időorientáció nemcsak a jelent veszi célba, mert e hősöknek már van múltjuk, szentimentálisan búcsúzkodnak régi álmaiktól, a tisztaságtól (Csicsi, Bub, Mem), vannak elsiratni való régi terveik: „Emlékeztettem a régi szép napokra, amikor elterveztük, hogyha befejezi a képzőművészeti akadémiát, beutazzuk a világot… Igen, összevissza beszéltünk, ismételtem meg. Minden elmúlt – tettem hozzá egy kis szünet után.”
Végel regényében ez a távlat, a visszapillantás alapvetően megváltoztatja az alapképletet, fátylat von a harsány színek elé, az útonlevés vad filozófiája, a csillapíthatatlan mozgás szükséglete, a felnőttek világát eltaszító lázadás elé. A nosztalgikus múltsiratás ugyanis kibillenti Végel hőseit a beatnikekre jellemző jelen pillanatból, az örök, céltalan, közönyös mozgásból. Önégetők, lázadók helyett máris moralizáló veszteseket látunk, akik nem rohannak, száguldoznak, hanem legtöbbször klubban, vendéglőben ülnek: „Nem tudom, miért, de néha jólesik valakivel elbeszélgetni arról, ami valaha érdekes volt.”„Elviselhetetlenül öregnek éreztem magam, rendkívüli módon öregedtem meg.”
Az ellenkultúra hősei rádöbbennek, hogy már kiégtek, ellaposodtak, konszolidálódtak, megromlottak. Csicsi mondja Bubnak: „»Tudod-e, hogy nagyon megváltoztál?«, kérdezte. Mondtam neki, hogy lehetséges. »Valamikor eszedbe se jutott volna ilyesmi. Pár évvel ezelőtt még verted a melled, hányingert kapsz azoktól az emberektől, akik autót meg házat vásárolnak, akik jóravaló feleséget találnak, akivel hetente egyszer bebújnak az ágyba. Olyan titkos állapotért lelkesedtél, ami boldogít. Emlékszem, esküdöztél, milyen kevés ilyen ember él, de ezek azonnal felismerhetőek.«”
Magatartásuk ellentmondásos – önsiratás, „szentiskedés”, passzív lázadás, unalom, utálkozás, megalkuvás és vád kavarog benne. Bub és legtöbb társa fittyet hány a társadalom normáinak. Igazság és hazugság, tisztaság és mocsok kérdéseit mérlegelik. Tüntető magatartásukat (lézengés, züllés, kocsilopás, szexuális szabadosság, a munkakötelezettségek elhanyagolása, terv nélküli élet) a felnőttvilág is észleli. („Mondja kérem, kivel dacol maga?”, kérdezi az öreg Sík.) Eközben a szerelem is átalakul, az unalom ellenszerévé degradálódik: „SZERETLEK, MERT UNATKOZOK” – vallja be Bub egy cédulán Tanjának. Másrészt fetisizálódik az érzelemmentes szex.
A sokféle ellenérzés, viszolygás közepette a világ egy alapvető bináris ellentétre, a fiatalok és felnőttek közti szakadékra épül: „Mem, én gyűlölöm a felnőtteket. Esküszöm, hogy beleőrülök, ha nem leszek más, egészen más.” „Ugye, még gyerekek vagyunk, Csicsi?” „Itt mindenki papol, mindenki hazudik.” A felnőttek képviselői a regényben a tanárok, a szülők, a mérnök, a városi-polgári réteg (Tanja világa).
Azonban a fiatalok csoportja sem homogén, ellentétes magatartásképletek születnek. A sorból kihullik Hajdú és a felesége, egy régi barát, a mániákus csaló, „dögkeselyű” Merkurosz, valamint a talpnyaló, hízelgő, buzgó, tehetségtelen, pióca, kullancs G. N.
Hem szintén különleges, „mindig ellenségesen morgott. »A tanárok felveszik a pénzt, és prédikálnak. Legfőképpen a rangos profok öntik magukból a szavakat. Hazudnak. Nincs igazság. Ők is csalnak. Látod, komám, hogy a profok hogy változtatják a véleményüket, gyorsabban, mint a nők a divatot. Csak mi maradunk mindig ugyanazok. Patkányok, nyomorult pincelakók, gyanús padlásszoba-tulajdonosok. Az okosak belőlünk sütögetik a pecsenyéjüket. «”
Az unatkozók, semmittevők, paraziták, „modern önrombolók”, „kitenyésztett reménytelenek”, hitetlenek, a „szentis” szeretet néküli szexet kedvelők, a cél nélkül kószálók, a szemétben süppedők, „betegek” körében azonban bármekkora is a félrevezetéssel és önáltatással szembeni utálkozás, a saját kompromisszumaik miatt fokozatosan gyülemlik bennük a méreg. Pud szerint a főhős, Bub saját nemzedéküket bocsátja áruba12, a felnőttek spiclije, kurvája, gyalázat, amit tesz. „De én nem várhatom közömbösen, hogy ki legyek nyírva. Érted? Akkor inkább legyek hülye, bohóc, komédiás” – érvel Bub. A többiek inkább amiatt aggódnak, hogy: „Mindig kitolnak velünk, olcsón adjuk el magunkat.” A felnőtt világ egyértelműen ellenség, amely kihasználja, megveszi, felfalja a fiatalok nemzedékét. „»Nincs irgalom, Csicsi, mindannyiunkat megfojtanak, csak nem vesszük észre«, mondtam neki többször is. »A skalpunkra vadásznak, senki sem sajnál bennünket. Kibasznak velünk«, mondogattam.” A felnőtt társadalom mint rendszer úgy működik, hogy Bub és Csicsi úgy érzik, áldozattá válnak: „Jó. Majd megmondom, miből élsz. Abból, hogy egyszerűen eladod magad. Most éppen egy köztiszteletnek örvendő mazochistát elégítesz ki. Ne feledkezz meg arról, hogy tetőtől talpig megvásároltak bennünket… És tudod, hogy én miből élek?… Abból, hogy egy másik köztiszteletnek örvendő úriember szolgálatába szegődtem. A picsákat fényképezem. No, ezt csinálták belőlünk.”
A vád kényelmes helyzetbe hozza a fiatal hősöket, hisz mentesíti őket a saját magukkal szembeni felelősségtől. Benyomásaik szerint a világban farkastörvények uralkodnak. Kialakul bennük a kíméletlen harc képzete, ami felmenti őket a morális felelősség, a „szentiskedés” alól: „Vagy te nyírsz ki valakit, vagy téged nyírnak ki” – hangoztatja a mérnök, aki senkinek sem hisz. Az árulás, a zsarolás, a makró és a kurva fogalma ezáltal válik elfogadhatóvá a fiatalok nonkonformista világában. A makró mindeközben morális lény, „állandóan érzi magában a morál áthágásának fájdalmát”13, állandóan fél, pl. saját konszolidálódási hajlamától is.
A helyzet további boncolgatása azonban több szempontot von be, árnyalja a képet. Például kisül, az emberek akarják, hogy zsarolják őket. Hogy van sok szociális különbség, réteg: gazdagok és szegények, burzsuj polgárok és csavargók.
1 Thomka Beáta: Kihátrálás a világból, nyelvből. IN: Ex Symposion. 1994. 10–12. 1.
2 Végel László: Egy makró emlékiratai. Jelenkor, Pécs, 2009. 248., 254.
3 Végel, i. m. 16.
4 Rudaš Jutka: A szellem finom játéka. (Az Egy makró emlékiratai Esterházy Péter Függőjében). IN: Szerk. Virág Zoltán: Végel-Symposion. Végel László műveiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005, 42.
5 Végel, i. m. 199.
6 Szajbély Mihály: Újvidék, hatvanas évek. A farmernadrágos próza magyar klasszikusa, Végel László. IN: Jelenkor, 1992. július–augusztus, 633.
7 Végel, i. m. 47.
8 Szajbély Mihály, i. m. 634.
9 Végel, i. m. 61.
10 Végel, i. m. 61.
11 Salinger, i. m. 17.
12 Végel, i. m. 18.
13 Szajbély, i. m. 633.
