A slapajokat oktató öreg szerkesztő, aki már megjárt mindenféle publicisztikai létrafokot, s kisujjában tudja az újságírás csínját-bínját, a sajtóház második emeletén, a deszkben, teli szájjal magyarázza a szakmát lelkes hallgatóságának:
– A hír nem az, ha a kutya harapja meg a postást, hanem az, ha a postás harapja meg a kutyát.
– Mbah! – legyint a kisinas. – Ezt már száz éve mesélik slapajoknak tudálékos szerkesztők!
Meghallja a kritikát a mester, homlokát ráncolja:
– Kíváncsi vagyok első munkádra, édes öcsém!
Az újdondász pedig megírja a nagy hírt.
„Tegnap Pipacs Nózi, az alvégi postás, aki eddig szelíden megköszönt minden kupica pálinkát, alattomosan és orvul megharapott egy derék házőrzőt. A vörös képű kézbesítőt kijózanítóba, a palotapincsit a nappali foteljába internálták. Az eb azóta párnák között nyög, sebét nyalogatja, gazdája kétségbeesett és vigasztalhatatlan, a kihívott állatorvos teljességgel tanácstalan.”
– Ez emeletes hülyeség! – kiált a tapasztalt hírszerző. – A hangsúly az ötlettelen állatorvoson van, akinek köze nincs a hírértékű eseményhez!
Kisinas tisztelettel hajt fejet lektora előtt.
– Manapság az orvostudomány fejletlensége, a gyógyítók felkészületlensége a szenzáció. Én ezt kürtölöm országgá-világgá!
– Föl nem foghatom e csavaros csíziót! – sóhajt az okító.
– Ez a generációk közötti kommunikációs zavar – tanít az okított.
A vén szerkesztő a kiokítás után búsan indul az első emeleti sajtóklubba, éjfélig tartó kocsmai okoskodás parázslik gyomrában, pergamensárga arcán a keresztre feszített hajnali kiadás, s hörögve kér egy gyógyír-törkölyt.
A csapos tölt, elé rakja a pohárkát, s kedvesen mondja:
– Kutyaharapást szőrivel, szerkesztő úr!
Ódondászunk torkába dönti a nedűt, nem is nyel, ám érzi a kellemes melegséget áradni szét testében-lelkében. Kora tavaszi nap kelti így életre a téli tájat.
