1. A vizsgált kisebbségi szakpolitikák általános háttere
A volt szocialista blokk országaiban a vertikális síkon jelentkező társadalmi egyenlőtlenségek politikai okai az ezredforduló környéki rendszerváltásokkal felszámolódtak.1 Az általános választójog, valamint a szabad, egyenlő és titkos választások ebben a tekintetben már nem eredményeznek a politikai rendszer számlájára írható különbségeket.2 A horizontális társadalmi egyenlőtlenségek azonban nem – vagy csak a vártnál kisebb mértékben – enyhültek a térségben.
1 Azzal, hogy a XIX. század második és a XX. század első felét jellemző képviseleti demokráciákat néhány évtizedes pártállami kitérőt követően felváltották az ún. választási demokráciák, a továbbra is fennálló egyenlőtlenség strukturális okai immár nem vezethetőek le a politika részrendszerét meghatározó hatalom médiumának belső természetéből.
2 Mindazonáltal továbbra is a politika társadalmi részrendszerétől várják el – nem minden alap nélkül, hiszen az ún. mindenkire egyformán vonatkozó döntések meghozatalára továbbra is csak ez a részrendszer képes – az olyan vertikális egyenlőtlenségek, mint a képzetlenség vagy a vele szorosan összefüggő munkanélküliség enyhítését.
A vázolt probléma iránti érzékenységből kiindulva három jól megkülönböztethető országcsoportról beszélhetünk:
A1. a homogenitásuk erősítésén munkálkodó (új) nemzetállamok (Szlovákia, Szlovénia)1,
B2. a frissen szerzett (Szerbia) vagy a
B3. a távolabbi múltból magukkal hozott (Magyarország) történelmi tapasztalatokból
okulni próbáló, ezért a belső heterogenitásukat transzparensebbé tevő országok.
Ez utóbbiak közül jelen munkánkban az alapvetésükben egymástól markánsan elkülönített modellek közül a középsőt vizsgáljuk. A területi elv helyett a perszonális autonómia felé utat kereső koncepciót jellemző esettanulmánnyal illusztrált kisebbségpolitika lehetőségeit mutatjuk be. A konkrét vizsgálat tágabban vett tárgya Szerbia kisebbségi intézményrendszere. Szerbia kapcsán az elméletileg hasonló problémák megoldására létrehozott intézményes formációk magyar szervezetére fókuszálva a szabadkai székhelyű Magyar Nemzeti Tanács (MNT) egy szakpolitikáját vizsgáljuk.
2. Az egyenlőtlenségek intézményesedésének elméleti összefoglalása
Korábbi, a Kilátó nyári számaiban olvasható kisebbségpolitikai formaelemzéseinkben már megpróbáltuk bemutatni a kisebbségesedés politikatudományi alapon levezethető állomásait. Most a többségi és kisebbségi identitások2 – intézményes újratermelődése által létrejövő – rejtett strukturális összetevőinek szerepére összpontosítunk. Előbb e szerkezeti elemek szaktudományos megítélésére figyelünk, majd a hatásukra bekövetkezett társadalmi különbségeket: esélyegyenlőtlenségeket, szegregációt vizsgáljuk. Analízisünk során olyan diszkriminációellenes programot mutatunk be, amely a kisebbségpolitika3 keretében meghatározott szakpolitikai eszközökkel igyekszik enyhíteni az említett társadalmi különbségeket.
2.1. Az egyenlőtlenségek enyhítését célzó szakpolitikák társadalomelméleti metabázisa
Az általunk értelmezési keretként használt, nemritkán konzervatívnak mondott, luhmannita rendszerelmélet alapcélkitűzése a világ egységes összefüggésrendszerként történő leírása. Ennek egyik meghatározó eleme az egységes elméleti eszköztár, a másik fontos jellemzője a több kérdéskört érintő és több diszciplínán átívelő vizsgálódásokbonyolult, hálózatszerű felépítése. Ez a szemlélet megkülönbözteti a társadalom egyes részrendszereinek tudományos igényű leírását – ami jelen esetben a politikaelméletet jelenti – a vizsgált részrendszer belső önleírásaitól. Ez esetünkben a politikai elmélet. A vizsgálódásunk jelen esetben ez utóbbin belül marad, de általánosan is érvényes megállapításai az előbbiből vannak levezetve.
2.2. A deszegregáció implicit formái: a magyar kisebbség nyelvpolitikai célja Szerbiában
A kisebbségi nyelvhasználat lehetővé tétele általában a kisebbségpolitikai törekvések vizsgálatának fókuszában szerepel. Elemzésünk egy ettől eltérő törekvést mutat be, amely során a vajdasági magyarok nemzeti tanácsa megpróbálkozik a tömbben élő magyar fiatalok számára a továbbtanulás terén a nyelvi egyenlőség biztosításával. Ami esetünkben épp a többségi szerb nyelv jobb elsajátítására irányuló törekvésüket jelenti. Ennek nyelvpolitika hátterét Kontra Miklós a következőképpen foglalja össze:
[…] A nyelvi hierarchizálás, a kisebbségek nyelvi alapon is történő diszkriminációja tehát minden kisebbségi magyarnak mindennapi élménye, s ebben a helyzetben nem különösebben csodálnivaló, ha a kétnyelvűségben szinte mindig a nyelvcsere, sőt, a többség által kikényszerített nyelvcsere előszobáját látják. Szakszóval úgy mondjuk, hogy a kisebbségi magyarok csak a felcserélő kétnyelvűséget ismerik, mert csak ilyet volt balszerencséjük megtapasztalni, vagyis csak olyan kétnyelvűségről vannak első kézből tapasztalataik, amely nyelvi asszimilációhoz, nyelvcseréhez vezet. Ezért aztán ha a kisebbségi magyaroknak valaki az államnyelv tanulásának és tudásának fontosságát emlegeti, úgy tűnik, mintha az illető a magyar nyelv és kultúra románra, szerbre, szlovákra stb. cserélésére buzdítana. Erről pedig szó sincs! Azok, akik az államnyelvek tudásának fontosságára hívják fel a figyelmet, a hozzáadó kétnyelvűségre apellálnak, olyan kétnyelvűségre, amelyben a többségi nyelv tanítása/tanulása nem a kisebbségi nyelv kárára történik, hanem amelyben a szerb, szlovák, román stb. hozzáadódik a magyar tudásához, s ez által az illető nyelvi repertoárja gazdagodik.4 (Kiemelés tőlünk – Sanyai–Pap.)
(Folytatjuk)
1 A sorba bizonyos tekintetben odakívánkozna Koszovó is, ám ezen új államalakulat nemzetállamként való besorolhatóságát illetően vannak fenntartásaink. Az Albániához való viszony – társadalomelméleti szempontból – még nem igazán meghatározható. Az állammá válás és a kisebbségi helyzet kapcsolatáról Koszovó példáján már máshol volt alkalmunk kifejteni álláspontunkat. Röviden összefoglalva: nincs lényegi kölcsönhatás.
2 Igazából az egységes közösségi identitás használata lenne a helyénvaló. Gondoljuk ezt azért, mert a kisebbség/többség megkülönböztetés csak a politikai hatalomhoz való hozzáférés strukturálisan adott lehetőségei mentén releváns.
3 Kisebbségpolitika alatt a szaktudományos fogalomhasználat bevett analógiái alapján (pl. szociolingvisztika: nyelvpolitika) az egyes társadalmakban – itt szándékosan nem államokat említünk – a többség/kisebbség elkülönülés következtében realizálódó közösség-politikákat értjük, így az egyaránt magában foglalja a megkülönböztetés ’alsó’ (ún. ’nem domináns’) felére eső közösségekkel kapcsolatos összes vonatkozó álláspontot, elvet és döntést (l..: Bugarski, 1997a1, 20.) valamint cselekvési tervet (l.: Szépe, 2002d: 107–108.).
4 Kontra Miklós 2006: Kisebbségi magyarok és többségi nyelvek. = Rálátás (Zsákai helytörténeti honismereti, kulturális tájékoztató), VII. évfolyam 4. szám: 37–39.
