Hogy mitől lett jó a halászlé? Nem a sokféle haltól, nem a kupuszini paprikától, nem az apróra vágott hagymától, hanem attól, hogy sokan sokunknak főztük.
Kifutunk, netalán már kifutottunk az időből.
A hatvan évvel ezelőtti elsős képemen hatvanketten (!) vagyunk, Zomborban most öt elsős van.
A kezem egészen olyan, mint a nagymamáé. Csupa görcs, csupa nyilallás, csupa fájdalom. Megérzi a hideget, a meleget, a jó időt, a rossz időt. Mostanában mindig fáj. Mostanában rossz idő van.
Az évekből már csak sajgó percek maradtak, vége az ősznek is.
A nagymama a kályhának támasztott háttal melegszik, keskeny, fekete árnyék fehér háttérben. Az enyhén fűrészpor, szén, korom, füst és főttkukorica-szagú szobában fűtünk, az egész házat lassan-lassan elönti a leheletnyi parázsszagú meleg, mert az először begyújtott kályha füstöl, a kezdetnek összesöpört fahulladék és szénpor nem nagyon akar meggyulladni.
Rossz idő van. Esik. Vigasztalanul esik. Nem csöpörög, nem zuhog, nem ömlik, hanem egyhangúan esik. Átható esőszag, ázott fű, csatakos fák, lucskos levelek. Sár, latyak; tocsog a víz a lábnyomunkban, a járda síkos, az udvari téglák alól magasra fröccsen a hideg iszap. Nyirkos a szoba, hideg az ágy, mindenütt hűvösség.
Már nem jó a teraszon, nem hűsítő nyári zápor dobol a pléhtetőn. Ez az eső sunnyog, és megfoghatatlan; suhogó, surranó hangot hallat, mintha óriási állat osonna sunyin. Megdermedve várjuk a napfényt, de a nyirkos rossz mindenhova behúzódik. Hideg víz csöpög, túlcsordul az eresz, a csatornából leveleket kéne eltakarítani.
Szürke, tompa az ég, mindenüvé befurakodik a kilátástalan szürkeség, az egész világ dermedez, de nálunk nyitva a konyhaajtó, az eresz alatt halat főzünk. Pontyot szerzett az apám. Október. A hal r-es hónapban jó; a halászléhez állítólag hétféle hal kell, de persze ennyiféle hal csak a nagymama emlékeiben akad.
Az udvarunk tágas, barátságos, az ölfán jóllakottan nyújtózik a macska, itt-ott halk neszezés, talán őszi egér. A nagymama egyszerre hatvanhat helyen van, most épp a pikkelyeket söpri. Az apám próbálgatja, jó lesz-e a bor, kilöttyint egy kicsit a földre, nevet.
Ég a tűz, meleget ad, a lángok aprókat lobbannak, a fahasábok oldala kékes-feketén izzik, bársonyos. A kisbográcsban lassan, éppen csak hogy forr a víz, nehogy odakapjon a paprika, már érezni a hal szagát. Az apám ki-be járkál, kezében kóstolókanál. Én az ikrát szeretem, bár a nagymama szerint tejes halnak jobb a húsa. Reménykedve tartom a kezem a kalárisszínben gyöngyöző halászlé fölé, akkor kész és akkor jó, ha a fölcsapódó gőzbe tartott ujjaim nyirkosan ragadnak.
Füstszag, halszag, hagymaszag, borszag; lassacskán már mindenki kóstolgat. Az anyám terít, számolja az eszcájgot, pohár csendül. Még egy kicsi a nagymama borecetjéből, hogy ne essen szét a hús, és könnyű legyen a leve.
Mindenki egyszerre beszél: dunai hal …, tiszai hal …, kanálisi hal; Duna… Tisza..., Zomborban Kanális van. Ahogy múlik az idő, furcsa, lemondással tele végtelen szomorúság tolul közénk; talán a sarkokból, talán az árnyékból kúszik elő, talán a korán megöregedett apám lényéből fakad; nem is szomorúság, inkább fölismerés, fölismerése annak, hogy valami elmúlt. Kegyetlenül kemény és igaz, vége a nyárnak, sőt az ősznek is. A bor fogy, az általános hangzavarban a húgom édesdeden alszik a konyhaszéken, én figyelek. Messze, valahol, végtelen magasságban megkondul az Újtemplom harangja; lassan, tisztán és áthatóan zeng. A nagymama keresztet vet, a felhők fölfeslenek, nagy távolban az ég vörösen izzik, megfoghatatlan. Jó az apámhoz simulni, jó a hangját hallgatni, jó a meleg keze, jó a gondoskodása. Halkul a szó, csendesednek az emlékek, már csak mi vagyunk meg rettegve, nehogy a várt szép, szelíd jövőt lebírja a könyörtelen jelen. Inkább érzem, mint érzékelem a szavakat, és sose fogom elfelejteni, hogy miért szőke és miért magyar a Tisza.
Mi lesz itt hatvan év múlva?!
Kivel osztjuk meg az áldott nyelv szavait és igazát, kivel fogunk emlékezni, kivel fogjuk várni a szép, szelíd jövőt?
Vége az ősznek, és még ökörnyál se volt!
2010. október 3.
