Nem először figyelek fel arra, hogy nagyon szerencsés véletlen kapcsolta össze az 1956-os megemlékezéssel az Arany János-díjak átadását. Pedig első pillantásra nincs köze a forradalmi eseményeknek a száz évvel korábban élt költőhöz, ám évről évre mintha az derülne ki e falak közt, hogy a jobb rész belőlünk e kettővel van összefüggésben: Arany János költői egyetemével, amelyből nyelvünk vitalitása és az emberség, magyarság ideálja származik, és történelmünknek ama néhány napjával, amely ezen ideál jegyében telt el. „Önérzet, öntudat, feltámadás” – jó címe lehetne egy történelemkönyvben a forradalomról szóló résznek, pedig idézet e három szó Arany János Széchenyi emlékezete című verséből. Hornyik Miklós egy régebbi könyvét forgatva akadtam rá, ő hivatkozik a hosszú versben megbúvó sorra, megkerestem a sor környezetét is, és meghökkenve láttam, hogy most elég lesz e két versszakot idéznem, hogy exponáljam a drámai korszakot, amelyben Hornyik eddigi munkássága megszületett, s amely persze a mi tudatunkat is kiformálta:
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.
De, mely a népek álmait virrasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongító hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.
Az Ég száz évvel később máshonnan kerített élő szívet a haldoklóba: író-géniuszokra bízta az élet-ösztön fenntartását. És Hornyik Miklós megtalálta, felkereste őket. Az egyetemről alig kikerült, zöldfülű újságíró 1967-ben, 1968-ban olyan interjúkat készített irodalmunk nagyságaival, Füst Milánnal, Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Illyés Gyulával, Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral, Örkény Istvánnal, hogy ezek a nyilatkozatok máig fontos forrásai életműveik értelmezésének. Nem voltak könnyen megközelíthetőek ezek az írók, némelyikükre rákövült már a rejtőzködés, vagy a közszereplés céljára valamilyen pózt dolgozott ki, tehát óriási fegyvertény, hogy a fiatal délvidéki újságírónak valódi, elmélyült válaszokat adtak. Szinte hihetetlen, de WS mester is, Németh László pedig meghagyta lányainak, hogy ha majd egyszer tanítani fogják őt az iskolákban, ezt a szöveget vegyék alapul. Úgynevezett kisebbségi író készített tehát az anyaországi nagyokról egy portrésorozatot, ritka pillanat ez a Kárpát-medencei magyar irodalom történetében, hiszen alig volt átjárás az anyaországban és az utódállamokban születő magyar kultúra között. Hornyik Miklós kettős missziót teljesített: az újvidéki folyóiratban, a Hídban közzétéve az interjúkat: feltépte a jugoszláv belterjességet, hírt hozott a magyar irodalom legfontosabb vonulatairól az ottani olvasóknak, s missziója másik fele meg az volt, hogy egy szabadabb szellemű kultúrpolitika légkörét utaztatta át interjúalanyai számára a határon, s ezért azok bátrabban szólaltak meg előtte. Nagy kár, hogy nem folytathatta a sorozatot, mert a Mészöly Miklóssal készült beszélgetés (címe: Emberszabású politikát) megjelenése után érvénytelenítette a hatóság az útlevelét. Ekkor már a Képes Ifjúság című újvidéki hetilap szerkesztője volt, 1975-től az Újvidéki Televíziónál dolgozott, s ott talált lehetőséget arra, hogy elkészítse élete legfontosabb interjúját, egy portréfilmet Ottlik Gézáról. Meghatározó élménye az Ottlik-élmény, felerősítette eredendő vonzalmait, hajlamait, és innen meríthette biztonságát a későbbi évek forgatagában is.
1991-ben települt át Magyarországra, a háborúból akarta kimenekíteni családját. A megelőző néhány év, vagyis Jugoszlávia széthullása csípősen szellemes leírásokban őrződik meg az abban az évben, 1991-ben megjelent Angol pázsit – alcíme szerint Balkáni néprajzi kalauz – lapjain, s már ezeken a megszólalásokon is nyomot hagyott, hogy az addig elfojtott történelmi emlékezet felszínre törekszik a nyíltabb szólás lehetőségei között. Hornyik Miklós eleven, hajlékony, plasztikus nyelvhasználatán bizony cseppet sem érződik semmiféle idegen nyelvi környezet, ironikus felhangjai, humora a magyar nyelv szellemében is gyökereznek, nemcsak a közép-európai léthelyzetek abszurditásában. Nagy kár, hogy ez a briliáns írói publicisztika akkor ugyanúgy megszakadt, mint korábban az interjúsorozat. Hornyik Miklós a következő években keveset írt, s ezt nem győztük fájlalni mi, barátai, de személyes hatása felért akkor is testes könyvekével, sőt, tán hasznosabb volt. Támaszt és mércét adott azoknak a délvidéki barátainak, akik a háború után egy megfogyatkozott, lefölözött értelmiségi réteg tagjaiként újra kezdték szervezni a magyarság szellemi életét. Tréfásan a Délvidék budapesti konzuljának neveztem, de komolyan is azt gondolom, hogy valami efféle feladatot lát el ma is.
Aztán, a könyv- és műsorszerkesztés, a fordítás árnyékban végzett munkái után nem maradtak el a könyvek sem. A délvidéki sajtótörténetből vagy az irodalmi kritikákból, íróportrékból sokkal több bomlik ki, mint szakmai átvilágítása a magyar szellemi élet délvidéki szegmensének. Hornyik Miklós minden jelenséget folyamatában, történelmi és politikai összefüggéseiben képes csak látni és láttatni, úgy is mondhatnám, hogy ezzel van megátkozva, hiszen az elmúlt emberöltők gyors, esztelen változásait szétszálazni se könnyű, de a tabuk sorát tekintve azt mondanám, lehetetlen. Ha Hornyik Miklós nem vállalná az egyenes beszédet, a személyes véleménynyilvánítás kockázatát, lehetetlen is lett volna. Legutóbbi könyve, a Meghasonlásunk története a legteljesebb példa rá, hogy ha egy nagyeszű, biztos ítéletű, művelt, tájékozott, a filológiát és a dokumentumokat is tisztelő író méricskélés, sandítás, mellébeszélés nélkül, szellemét szabadjára engedve számot ad arról, hogy mit gondol írókról, írói csoportosulásokról, arról, hogy egy-egy korszak mit adott az irodalomnak, és miként bánt el vele, akkor Szerb Antal egyszemélyes irodalomtörténet-írása mint időtálló módszer igenis folytatható. Hornyik esetében egy délvidéki fejezettel. Ennek különösen azért örülhetünk, mert Délvidék a magyar kultúrhistóriában afféle darázsfészek. Szögesen ellentétes értékelések születtek már eleve léte jogosultságáról, ideológiák és napi politikai érdekek jegyében ítélték meg főbb áramlatait, vitatták szerves kapcsolódását a magyar kultúra egészéhez. Tisztánlátásunkat és a Délvidék önismeretét mindenesetre segítheti egy olyan esztétikai és etikai inspirációval született könyv, amelynek lényege (Sturm László utószavából idézek): „…az egészelvűség. Az adott cselekedeteket a teljességben elfoglalt helyük alapján ítéli meg (építi-e vagy rombolja a személyiség, a közösség, az élet rendszereit), az adott művilágokat hasonlóan: mennyit és milyen mélységben tudnak közvetíteni a valóság szemléletéből.”
Vagyis azt a részt keresi az irodalomban, mely reménye tud lenni a remény nélkül valónak: „önérzet, öntudat, feltámadás”.
*A Magyar Írószövetség klubjában, október 23-án átadták az Arany János-díjakat. Az idei díjazott Hornyik Miklós és Szörényi László.
