A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Mindenki ismeri a mondást, nem kell megmagyarázni. Ha mégis ki kell valakinek fejteni, annak ajánlom ezt a darabot. Rögtön megérti, mire gondolok. Az Örkény Színház előadása a legkompaktabb módon mutatja be az elvakultságot, a hazugságokat, önmagunk becsapását, és az ebből következő lélekküzdelmeket, egyszóval mindazt, amit a nyugati társadalmak szerelemnek hívnak.
Tizen-, huszon-, sőt harmincévesen is nehéz elhinni, hogy egyszer megöregszünk. Egyszerűen lehetetlen elképzelni, hogy a saját szüleinkké, sőt nagyszüleinkké válunk. Elképzelhetetlen, hogy szenilisek legyünk, aszottakká váljunk, és petyhüdt meg ráncos legyen a bőrünk. Ugyanakkor ha megkérdezzük a már említett szülőket és nagyszülőket, rá kell jönnünk, hogy ez nemcsak számunkra felfoghatatlan. Ők sem érzik magukat öregnek. A lélek fiatalsága, ugye. Így, amit mi talán nevetségesnek tartunk az ő viselkedésükben, nekik teljesen normális és elfogadható, hiszen ők annak érzik. Jelen esetben a szerelemet.
Örkény darabjáról tudjuk, hogy idősekről szól. Tudjuk, mert olvastuk a drámát, vagy tudjuk, mert belép a színpadra Orbánné (Pogány Judit), és azonnal egy nagyon régi képről kezd beszélni. Az emlékkép két csitrit ábrázol, amint a napfényben nevetve futnak még az első világháború végén. A fotót nem látjuk, valójában semmit nem látunk néhány széken kívül, minden díszletet, minden helyszínt nekünk kell elképzelnünk. Nem megy ez nehezen, hiszen Pogány Judit remekül szövi egymásba mondatait, életszerű leírásokkal látja el külföldön élő nővérét. Gizát, a nővért (Molnár Piroska) viszont nem a képzeletünk szüli. Teljes valójában ül a színpad közepére állított széken már akkor, amikor a közönség még csak szivárog a nézőtérre. Neki nem is kell több hely, hiszen nem tud járni, és mivel tolószékét is csak egy fehér kerti szék jelzi, azzal sem tud elmozdulni. A két testvér levelezéséből és telefonbeszélgetéseiből kirajzolódik a kettőjük közötti kapcsolat, de a két személyiség közötti erőteljes különbség is. Orbánné túlmozgásos, szinte már idegesítően tevékeny, Giza viszont, ha akarna, sem tudna mozdulni, és a távolból nem is tehet semmit a húgáért.
A levélváltások gyakoriságából, valamint a levelek hosszából látjuk meg egy idő után, hogy a testvérek kapcsolatában változás állt be. Orbánné találkozik Paulával (Csomós Mari), aki megváltoztatja az életét. Ettől a ponttól a darab más ritmusú lesz. Orbánné először hosszú és részletes levelekben számol be ruhájának, hajának, életstílusának változásairól (amelyeket természetesen szintén el kell képzelnünk, mert Pogány Juditon semmi nem változik), majd Giza rosszallása miatt rövidülnek a levelek, hogy az árulás után ismét kimerítően részletesekké váljanak.
Két szerelmi háromszög van a darabban, annak ellenére, hogy a szereplők csak egyről tudnak. Az Orbánné-Csermlényi-Paula hármas teljesen nyilvánvaló, hisz ez okozza a konfliktust. A szerelmes művészt elcsábítja a nagyvilági nő. Ebben nincs semmi új (hacsak a szereplők kora nem számít újdonságnak egy ilyen helyzetben). A Giza-Orbánné-Paula háromszög viszont nem ennyire egyértelmű. Pedig itt is lejátszódik mindaz, ami a szerelmeseknél szokott: eleinte összhang és bizalom, majd egy harmadik megjelenése, féltékenység, végül sértődés és szakítás. Giza leveleiből árad a fájdalom és az elhagyatottság, míg Orbánné a boldogságtól, az újdonság bódulatától nem lát és nem hall. A vége persze mindkét civódásnak ugyanaz: harag, szégyen és csalódás. Orbánné csalódik a barátnőjében, és csalódik szerelmében is.
A happy end hiánya sejthető már az elején, és nemcsak azért, mert a színlapon tragikomédiaként van kategorizálva a darab. A díszlet hiánya és a lelakott környezet eleve negatív benyomást kelt. Aki ilyen környezetben lakik, az nem lehet boldog, az eleve bukásra van ítélve. A bútorok és kellékek elhagyása természetesen a minimalista színház sajátja, ebből még nem kellene messzemenő következtetéseket levonni, az át- meg átfestett, helyenként csak malterral átkent falak viszont nyomottá teszik az ember hangulatát. Ami viszont még ennél is jobban elrontja immár a néző befogadását, az Pogány Judit többszöri bakizása. Nem végzetes ez, inkább éppen csak annyira zavaró, hogy kizökkenjen az ember. Elképzeljük a színészek köré a nem létező díszletet, belehelyezkedünk Orbánné lelkiállapotába, és amikor talán már éppen megértenénk, hogy mit miért tesz, jön egy baki, egy ismétlés, egy félremondás, egy látható, érezhető hiba, és a hangulat megszűnik. Másnál is zavaró lenne, de pont a főszereplőnél, éppen Pogány Juditnál még kiabálóan kellemetlen is. Annyira kellemetlen, hogy amikor harmadik személyben kezd magáról beszélni, akkor már meg sem rökönyödünk, észre sem vesszük igazán a váltást, mert esetleg ismét egy tévesztésnek gondoljuk.
Azért is szerencsétlen ez a sok hiba, mert a többi színész kifogástalanul játszik. Molnár Piroska mozdulatlanságával is mindig uralja a teret és a helyzetet, amikor pedig állva, az ajtóból visszafordulva válaszol unokahúgának, lehengerel mindent és mindenkit. Paula alakja mindenki közül a legélethűbb karakter. Csomós Mari pontosan azt adja vissza, ahogy a kiöregedett dámák, az egykori végzet asszonyai öregkorukra is megpróbálnak átmenteni valamit a hajdani népszerűségből. Mozdulataival, mosolyaival az utcán is találkozhatunk, ha egy-egy magát jól ápolt hatvanasnak nevező nőt megnézünk. Végvári Tamás Csermlényiként nem igazán tudja megmutatni, mire képes, néhány átható pillantáson és csókos mozdulaton kívül nincs sok szerepe. Lagymatag amorózó az ilyen, még akkor is, ha tudjuk, élete delén többre volt képes. Nem Végvári hibája ez, a szerepben van ennyi csupán. Kerekes Éva viszont szürke szerepe ellenére is kiemelkedő alakítást nyújt. Pont annyira félénk, amennyire kell, de pont annyira nyávog csak, amennyit a néző még elbír. Szandtner Anna, Békés Itala és Polgár Csaba élő díszletként funkcionálnak, annak viszont nagyon jók.
Mácsai Pál rendezése jó, és ahhoz képest, hogy ez már a harmadik verziója ugyanannak a darabnak, még újszerű is. A szereplők pont annyira szerencsétlenek, amilyenek a való életben is lennének, és pont annyira szerethetőek, amennyire egy darab szereplőinek lenniük kell. Az Örkény Színház Macskajátéka tehát jó, elfogadhatóan humoros és megindító, ugyanakkor gondolatébresztő is. Csak a közönségnek kellene már megtanulnia a vastaps helyes alkalmazását.
