A tészta, főképpen a levesbe való, fán terem. Az esetek jelentős részében ugyanis fontos konyhai szerszám a nyújtófa, mert enélkül igazi levestészta nem készülhet. Ha Te, nyájas olvasó, jobban ismered a tésztagyárak neveit, mint a tésztakészítés fortélyait, akkor vélhetően a korábbiaknál is unalmasabb cikknek nézel elébe, minek okán inkább lapozz egyet vagy kettőt, keress izgalmasabb olvasnivalót jeles napilapunk maradék oldalain.
A csigatészta nem mászik, nem mutat rokonságot az éticsigával sem, bár legalább annyira ínyencségnek számít(hatna) szűkebb hazánkban, mint az éticsiga a francia nyelvterületen. A csigatészta a vajdasági református magyarok lakta települések apró, de egyáltalán nem lebecsülendő közösségi terméke. A közösségi jelleget nem lehet eléggé hangsúlyozni: miután több lépést feltételező, mindezzel együtt több kezet követelő munkafolyamatról beszélünk, a legkézenfekvőbb közös munkaalkalmakat teremteni, ahol az előbb-utóbb egyhangúnak tűnő csigatészta-készítés is egy jó beszélgetési alkalommá válik. Megtévesztő lenne azzal áltatni az olvasót, hogy a csigatészta készítése könnyű feladat lenne: Kanizsán úgy mondanák, hogy babra munka, még szemnek is fárasztó tevékenység, a csaknem kétórányi, húszszemélyes fáradozás gyümölcse megközelítően kétkilónyi csigatészta. A közösségi szempont ekkor újra kidomborodik, hiszen a közösen elkészített tésztából származó kereset felhasználása közösségi akaratot tükröz: a templom szükségleteire ugyanúgy felhasználhatják, mint jótékonysági célra. Nemes akarat, tisztességes szándék, ami a közösség megtartását szolgálja.
Elgondolkodtató tény, hogy a vajdasági reformátusok közösségi csigatészta-készítésének gyakorlata nem tekint húsz évnél sokkal távolabbra: korábban azok előtt az alkalmak előtt – lakodalom, aminek tyúkhúslevese csigatészta nélkül elképzelhetetlen volt – az asszonyok összejöttek és a szükséges mennyiséget meggyúrták, mint ahogy az igazán szűkszavú és kisszámú lejegyzések szerzői már a 19. század végén is rögzítették: a korabeli leírások a palócok lakta területekről számolnak be, a vajdasági reformátusok kibocsátóközpontjai nem szerepelnek közöttük. Persze ettől még számolnunk kell annak lehetőségével, hogy egy tiszántúli táplálkozási sajátosság és ízlésvilág hullámai érték el a palóc vidéket: ízét, készítési gyakorlatát az Alföldre érkező summások vihették haza otthonaikba. Lehet, hogy éppen az aratás végét jelző ebéden kóstolták meg a csigatésztával készült tyúkhúslevest. Azokon a reformátusok lakta településeken is, ahol nem a közös munka dívik, a vélemény egyöntetű: sem tyúkhúsleves, sem lakodalom nem képzelhető el csigatészta nélkül. Vasárnapi leveshez a család nőtagjai egyedül vagy a rokonokkal és szomszédokkal együtt készítik.
A múlt századi leírások alapján a kinyújtott tésztát rombusz alakúra vágják, a szövőszék bordáján vagy az erre kialakított bordás fán összesodorják az orsóra ujjal felcsippentett tésztát. Ettől csőtészta a csigatészta. A mai bácskai „tésztacsinálók” a nyújtófán és fém tésztanyújtó gépen – amit ugyancsak a csigatészta eladásából befolyt pénzen vettek – elvékonyított tésztát csíkokra, majd négyzetekre vágják, ezt jobbára a szövőszék bordáján (Bácsfeketehegy), másutt bordázott fán (Pacsér) formázzák meg. Nem mellékes tény, hogy a csigacsinálónak „…korán kialakultak fából faragott változatai is, köztük csipkézett, áttört szélű, hátlapján és peremén ékrovással, tulipán- és állatalakokkal díszített cifra változatai is. A legkorábbi évszámos cifra példány Debrecenből ismert 1782-ből…” – írja a Magyar néprajzi lexikon. Látszólag mellékes, de készítői részéről lényeges különbséget jelent a bánsági reformátusok körében általános gyakorlat, ami szerint nem az egyik sarkától kezdődik a sodrás, hanem az egyik oldalától. Erről a sajátosságról lehet megkülönböztetni az egyik csigatésztát a másiktól. Ami viszont minden esetben azonos, az az egyre nagyobb kereslet a csigatészta iránt. A hittársak Európa-szerte hírét viszik, a szülőföldről elvándoroltak pedig a hazai ízeket keresve, de nem lelve haza-hazajárnak, és emlékekkel, csigatésztával megrakva indulnak útnak. Az itthon maradottak pedig hetente összegyűlnek, hogy az unokákról, dédunokákról meséljenek, akik valahol messze tyúkhúslevest kanalaznak csigatésztával.
