Amikor először jártam a házában, egyből feltűnt, milyen jól tud vendéget fogadni. Kineveztem „jó házigazdának”. Igen, kategorizálok, de tehetek-e mást egy kategorizáló korban? „Nemcsak a szivacs van a vízben, de a víz is a szivacsban” – mondja erre a Magyar Művészetért díjjal kitüntetett zentai zeneszerző, író, akivel a díjátadás másnapján beszélgettem.
Ma jelent meg a Magyar Szó Kilátó rovatában Bicskei Zoltán írása a neki is megítélt Magyar Művészetért díj kapcsán. Mit gondolsz a következő megállapításairól: „A lesüllyedő társadalmaknál az igazságtól való eltávolodással arányosan jelenik meg az ideológia s vele a cím, a díj, a kitüntetés. A szellem dicsősége helyett a külvilág sikere lett a mérvadó. … A hazugságot el kellett adni. Ennek járulékai a kitüntetések is. A kötelességért pedig nem jár dicséret, nem jár kitüntetés.”
– Ez egy olyan alapállás, amely nélkülözni kívánja az egót és a becsvágyat, és mint ilyen nélkülözni tudja a díjakat is. Ezzel én mélységesen egyetértek. Én sem vagyok díjbeszedő. Egy olyan, Hamvas Béla és többek által is megidézett korról vagy remélt jövendőről szól mindez, ahol a díjak a maguk teljességében megélt mindennapok voltak, vagy lesznek. De hogy fordítsuk ezt le a mára? Szerintem vagy az összes díjat be kellene szüntetni, vagy az ember, mint akármi mást, akár a mindennapokat, alázatosan elfogadja őket.
Egyébként szoktál gondolkodni azon, hogy milyen tetteddel, szerepvállalásoddal mit legitimálsz? Szerinted például legitimálod a Zentai Kamaraszínházat azzal, hogy szerepet vállalsz az előadásainak létrejöttében, a Magyar Szót azzal, hogy néha írsz bele cikkeket, az országot, a várost azzal, hogy nem hagyod itt, vagy akár egy díjakat adó kort azzal, hogy átveszel egy díjat?
– Ha a tornyosi piacra ülök ki zongorázni, akkor a tornyosi piacot legitimálom? Talán azt, talán semmit, csak a pillanatot. Ha túl fontosnak érezzük magunkat, akkor napról napra azt magyarázzuk, hogy mit miért teszünk, vagy miért nem teszünk. Meg hol. Ahelyett, hogy inkább csak tennénk azt a valamit. Az a hiba áll fönn manapság, hogy az elitkultúrától a szekeret toló, alulról táplálkozó népművelésig mindenki magyarázkodik. Közben a tett legtöbbször apróbb, mint a magyarázata. Ezért van az, hogy Castaneda jaki indián nyomán én is a „kövesd a szív útjait” címszó alatt próbálok létezni, és igyekszem nem törődni ezekkel a kategóriákkal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez mindig sikerül, de próbálok mentes maradni mindenféle intellektuális befiókozástól, ami az elitre, és mindenféle populizmustól, ami az alulról táplálkozó kultúrára jellemző. Az állandó helyezkedés, taktikázás méregpoharává vált az egész „kultúrélet”. Ettől rosszul leszek, ez betegség.
Ennek ellenére mintha szeretnél jelen lenni a társadalmi eseményeken…
– Van bennem egy a szüleimtől örökölt nyíltság. Az álbezárkózásokat nem szeretem. Nem tudom eljátszani azt a szerepet, hogy széplélekként nem szólok kettőt sem, miközben nagyon szeretnék. Ha valaki kikéri a véleményem, akkor nekem fontosabb ez a gesztus, mint hogy mérlegeljem, válaszoljak-e rá.
A sznobizmus képviselőivel voltak már komolyabb vitáid?
– Voltak, de engem alapvetően nem a sznobizmus zavar, mert az egy pozitívnak is tekinthető, ajzó tényező. Ha nem lenne sznobizmus, nem létezne egy mindenkori intellektuális életre predesztináló alapvető erő sem. Viszont az már zavar, ha veszélyessé válik, ha elitként próbál működni, és lebetonozza a fejünk felett az eget, vagyis képtelenné tesz valamennyiünket arra, hogy az ő saját elképzelt szférája fölé emelkedjünk, már ha erre képesek vagyunk. A szent dolgok iránti odaadó és megfellebbezhetetlen hit némelykor önhibáján kívül történő deformációja ez, mely olyan görccsé válik, ami már nem hit, és nem is a szent dolgok irányába mutat, inkább egy túlélési stratégiára hasonlít. Mert lényegileg transzformálódik útközben. Úgy gondolom, hogy valaminek a fölvállalása, vagyis amikor az ember kiáll egy ügyért és megharcol érte, karakán tett. A rágörcsölés azonban l’art pour l’art alapon történik, és a támadástól való félelem vazallusává válik. A fölvállalás még nyílt, szűz terep, bátor tett, míg a rágörcsölés gyáva, értelmetlen és hiábavaló. És aki e bizonyos határon átbillen, azzal nem lehet szót érteni. Az ember megszólíthatja a sznobot, de viszonzásként csak egyre számíthat: kioktató ellenkezésre.
Te nem éreztél ilyen rágörcsölést a díjátadón?
– Bizonyos értelemben igen.
MA AZ ÖNJELÖLTEKRŐL SZÓL A MESE
Úgy tudom, egy időben létezett egy értelmiségi körötök Zentán, akikkel rendszeresen összeültetek az akkori Kisvendéglő étteremben. Miért csengtek le ezek a találkák? Hiányoznak neked?
– Ennek több mint tíz éve. Egy bizonyos kornak az ismérve volt mindez, amin túlbillentünk, mint egy utólag észrevett csúcsponton. Azok az energiák, amelyekkel akkor rendelkeztünk, másra fordítódtak azóta. Ennek sok oka van, a családitól kezdve odáig, hogy az emberek belefáradtak olymód fiatalnak lenni. Nekem hiányoznak ezek az esték, habár vannak másmilyenek… Nem volt semmi előjelük és megfogalmazott céljuk ezeknek az összejöveteleknek. De aztán mégis nagyon jó termőtalajnak bizonyultak. Ebből a körből került ki a Magyar Szó későbbi főszerkesztője, jött létre a zEtna Kiadó, az akkori Zentai Rádió, néhány író barátom, továbbá három vagy négy civil szervezet. Ennek őszintén örülök, mert azt jelenti, hogy mindez nem volt hiábavaló, noha szerintem mégsem ez volt a lényege az egésznek. E kör önmagáért létezett, csupán azért, hogy csütörtök esténként összejöjjön 8-10 ember, és megbeszélje a világ dolgait. Társasági költészet volt ez. A valódi költészet előszobája.
Kinek a dolga lenne generálni ma Zentán az értelmiségi párbeszédeket? A Művelődési Háznak például szerinted feladata az ilyesmi?
– Igen, hisz minden intézménynek sok feladata van. Csakhogy az intézményekkel (nem csak a zentai Művelődési Házzal) az a baj, hogy kénytelenek a saját köldöküket nézni, mert ha nem ezt teszik, akkor attól félnek, hogy holnap már nem léteznek. Ez az intézményesített szemkontaktus. Egy intézmény sosem tudott olyat generálni, ami őt a saját körén kívülre röpítette volna, habár érdekesmód minden intézmény folyamatosan igényli ezt a presztízst. Tehát bármilyen, jó értelemben vett értelmiségi párbeszéddel járó rakoncátlan szabadosság előbb-utóbb szembekerülne egy nem óhajtott „Renddel”. Sok próbálkozás volt már, de végül mindig kiderült, hogy egy intézmény ehhez kevés, akármilyen jelszavakkal is éljen. Mégis ő, az intézmény a legfontosabb otthonadója minden (még ily rebellis) megnyilatkozásnak is. S ez számomra érdekes, sőt tanulságos.
A családod felfogható szinte egy értelmiségi körként is. Hogy képzeljünk el nálatok egy családi összejövetelt? Ti is a hétköznapok ügyes-bajos dolgairól beszélgettek, vagy irodalmi, filozófiai témaköröket boncolgattok?
– Szüleim orvosok, anyai ágon a nagyszüleim is azok voltak, apai ágon zenészek voltunk. Nagyapám nagybőgős, valószínűleg nem véletlenül vettem nemrég egy basszusgitárt… Köztudott, hogy az orvosok nyíltak, sok mindennel foglalkoznak. Tehát egy egészséges közegben éltem, szép gyerekkorom volt, amíg magamnak meg nem nehezítettem. Kamaszkoromban voltak parázs vitáink, amikor még a testvérem, Gyuri is középiskolába járt. Kemény filozofálgatások folytak a később festővé lett öcsém, apám és köztem. Mindenki védte a maga koponyányi bástyáját az éjszakába nyúló eszmecserék során. Gyönyörű, öncélú viták, amelyeknek sosincs végük, mert a mai napig hatnak rám, és fognak is hatni, nem felejtettem el őket, táplálkozom belőlük. Jó iskolának bizonyultak.
Milyen problémákat okoztál magadnak fiatalkorodban?
– Aki egy kicsit is komolyan gondol valamit, abban a valamiben előbb-utóbb megszületik a kétely. Nálam ez az írás gondolata volt. Sokáig nagy energiákat emésztett fel a saját magam által támasztott akadályok leküzdése, az elvárásaimnak való megfelelés. Például vicces, amikor azt hallom, hogy valaki vagy valami „a színvonalat” képviseli. Mit?! Én a magam kételyeit képviselem magammal szemben, és a munkám arról tanúskodik, hogyan tudtam azokat legyűrni, elfelejteni.
Bicskei Zoltán cikkével kezdtük, fejezzük is azzal a beszélgetést. Egy ponton ezt írja: „A nevelés területén a beavatás évezredek óta honos és bevált Mester-Tanítvány kettősét kell visszahozni.” Talán a művészeti oktatásnál létezhet még a leginkább ez az áhított viszony, hiszen ott sokszor egyénileg foglalkoznak a diákokkal. Te is tanítasz a szabadkai zenei középiskolában, nálatok létezik ilyen kapcsolat?
– A nyolcvanas évek végétől sok helyen olvashatunk a Mester-Tanítvány kapcsolatról szélesebb körben is. Valóban, tanárok vannak, mesterek kevésbé, vagy egyáltalán nincsenek. A mester fogalma, úgy, ahogy van, kikopott a társadalmi rendből. A Mester-Tanítvány viszony rendkívül komplex, évezredeken át képezte társadalmak alapjait. A tudás átadását, ami akkor teljesen mást jelentett. Olyan „iskolák” működtek, amelyek testközeliek voltak, akár a család. Még a házitanító szerepe is sokkal közelebb áll ehhez, mint a mai iskolarendszerben a tanár-diák viszony. Ma egy elidegenített, mesterséges rendszer létezik. Régen, az úgynevezett aranykorban, de még antik civilizációkban is, olyan emberből nem lehetett mester, aki nem volt felkent, vagyis Khrisztosz. Ez ugyanúgy természetesen adódott, mint az, hogy kiből lesz sámán vagy varázsló. Azért lett valaki tanár – és itt valóban a diák elé kiálló ősz tanítóra, nem pedig az önjelölt politikai vagy egyéb kioktatókra gondolok –, mert olyan tulajdonságai voltak, amivel maga köré vonzotta az embereket. Ma megfordult a helyzet. A vezért rátukmálják a seregletre, noha a seregletnek kellett volna megkeresnie őt. Beállítják a tömegbe, és azt mondják: tanítsd, vezesd őket! Régen a mester nem önjelölt volt, hanem megtalálták. Ma az önjelöltekről szól a mese, és ez elsősorban nem is a tanárokra vonatkozik.
