Évről évre visszatérő kérdés a szülők részéről, hogy hogyan lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást. A válasz szinte mindig ugyanaz: példamutatással, értékközvetítéssel. Sajnos azt kell látnunk az iskolába járó gyerekeknél, hogy kevesen kapják ezt meg otthonról. A szülők a fogadóórákon arról beszélnek, hogy szeretnék, ha a gyerek jól és szívesen olvasna, s nagy gondnak tartják, ha csak veszekedéssel lehet leültetni a csemetét a kötelező olvasnivaló mellé. Felteszik a kérdést: hogyan lehetne ezen változtatni? Miért nem szeret a gyerek olvasni? Sokan meg is fogalmazzák, miért tartanák fontosnak az olvasást: ha felsőbe kerül a gyerek, nem fogja tudni megtanulni a tananyagot, mert nem olvas elég gyorsan és pontosan.
Az ilyen fogadóórák után a kollégák mérgelődve panaszkodnak a tanáriban. Nem a gyerek rossz olvasása miatt, hanem azért, mert megint – már sokadszor – nem tették fel a kérdést a szülőnek: És anyuka mit olvas mostanában?
Sértő lenne, fel is lennének háborodva a szülők, ha a tanárok azt feltételeznék, hogy nem szokás könyvet venni a kezükbe. Persze a tanteremben, az osztályban minden kiderül. Pontosan fel lehet térképezni, melyik családban olvasnak mesét, és melyikben ültetik esti mesélés helyett a tévé elé a gyerekeket kicsi koruktól kezdve. Nem abból látszik ez, ahogyan a gyerek olvas, hanem abból, ahogyan a könyvekhez, pontosabban az ismeretekhez viszonyul. Nemcsak anyanyelvórán, hanem a tanítási folyamat egészében megfigyelhető, ha valaki az írott információval nem tud mit kezdeni. Márpedig e nélkül igen nehezen lehet boldogulni. Persze attól függ, ki mit tart boldogulásnak.
Íme egy példa, amihez hasonló szinte naponta előfordul az iskolában:
Második osztályban a matematikafeladatok között találkoztunk a következővel:
Csilla a Hófehérke című mesekönyvből harminc oldalt, a Csipkerózsika című meséből negyven oldalt olvasott el. Hány oldalt olvasott el összesen?
Egyszerű, könnyen megoldható példa, az osztály azonnal neki is látott a számolásnak. A szövegből ki lehetett írni az adatokat, s neki lehetett fogni az összeadásnak. Sokan dicsekedve kiáltottak fel: Nekem megvan otthon ez a rajzfilm!
Pár éve még volt olyan gyerek, aki tudta, hogy mesekönyv is létezik ilyen címmel. Ma már nincs, vagy nem jelentkezik, mert még azt hinnék, nem látta a rajzfilmet, s nem elég „menő”. Az, hogy a szövegben egyértelmű utalás van arra, hogy lapozható, olvasható könyvről van szó, senkinek nem tűnt fel. Egyrészt valószínűleg van némi gond a szövegértéssel, másrészt a rajzfilmről tárolt információ olyan erősen befolyásolja a gyerekeket, hogy nem is veszik észre a „mesekönyv” és az „olvasott” szót a példa szövegében.
Ezután folytatódik a tankönyv írójának dicséretre méltó próbálkozása a mesekönyvre való utalásra, s hozzátesz még egy mesecímet, amit a példa szövegében említett gyerekek elolvastak: Holle anyó.
Ez már teljesen értelmetlen szókapcsolat a nyolcévesek számára. Legtöbben soha nem hallották.
Ilyen körülmények között nem kell csodálkozni a szülőknek, ha nem szívesen olvas a gyerek. Honnan tudná, milyen élmény egy történet átélése olvasás alapján, ha nem volt alkalma megtapasztalni születésétől, hogy a fantázia sokkal gazdagabb élményt nyújt, mint egy „szájbarágós” rajzfilm, ami még arra sem ad lehetőséget, hogy a gyerekek elképzeljék például Hófehérke alakját.
Mindig a készen kapott gondolatokat magukévá tenni kényelmes dolog, de veszélyes is lehet. Ezt majd akkor tapasztalják meg igazán a szülők, amikor a gyerek a kamaszkorba ér.
Az iskolában ez az állapot új feladatokat ad: meg kell mutatni a könyveket, felolvasni, biztatni az olvasásra, felkelteni az olvasnivaló iránt az érdeklődést. Erre megvannak a megfelelő módszerek. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a család támogatása nélkül az iskola képtelen megoldani ezeket a problémákat. A támogatás pedig többek között példamutatást jelent.
Az az ember, akinek nehezére esik elolvasni és megérteni egy szöveget, valóban nehezen fog boldogulni a tanulmányai során. Ebben igaza van a szülőknek. Azonban nem feledkezhetnek meg a saját felelősségükről.
