A következő történet a budapesti Szabó családról szól. A visszaemlékező, Lázár Andrea (született Szabó) az ötvenhatos forradalom kitörésekor nyolcéves volt, a nővére, Judit pedig kilenc.
„ Úgy emlékezem arra az estére, mintha tegnap lett volna... Ha a nővéremmel beszélek, annyira különbözőek az emlékeink, hogy szinte úgy tűnik, mintha nem is ugyanaz történt volna velünk. Sajnos, mindkét szülőnk meghalt, így nem kérdezhetünk meg senkit, helyesbítse az eltéréseket vagy egészítsen ki néhány hiányzó momentumot. Az is összekeveredik már, mi a tényleges emlék és mi a képzelet szüleménye, elsősorban mások történetei alapján. Ez valószínűleg természetes folyamat, hiszen egy gyermeknek nagyon nehéz feldolgozni egy ilyen hallatlan felfordulást – ami ennyire eltér a szokásos élettől.”
Édesapja, dr. Szabó András ügyvéd volt, magánpraxissal, édesanyja, Emília pedig orvosi technológus, aki a Sportfiziológiai Kutató Intézetben dolgozott, ahol az atléták teljesítményét vizsgálták.
„Voltak időszakok, amikor apám távol maradt, de ezt nem kellett külön magyarázni, mert ügyvéd volt, és sokszor nyomozói munkákat is végzett, akárcsak Perry Mason. Én és a nővérem nem tudtunk róla, de gyakran védett magyar állampolgárokat a rengeteg koholt politikai váddal szemben, amelyek több ezer embert juttattak börtönbe a kommunista uralom idején. Emlékszem, beszélt is néhány esetről, pl. valakiről, akit fegyvertartással vádoltak, és ő megpróbálta cáfolni ezt, de a lényeget nem igazán értettem. Mindenesetre távollétei egy részét, mint később megtudtuk, börtönben töltötte, mivel őt is letartóztatták olyan esetekkel kapcsolatban, amiket elvállalt.”
Lakásukban saját készítésű rádiókészüléken hallgatták a Szabad Európa rádió adásait. Tudták, hogy a legközelebbi családtagokon kívül nem szabad erről senkinek sem beszélniük, legkevésbé az iskolában. Azt is tudták, hogy szüleik másképp gondolkoznak, mint a hivatalos politika.
„Teljesen tisztában voltunk vele, főleg ahogy idősebbek lettünk, hogy Magyarország nem szabad ország, hogy kommunisták vannak mindenütt, hogy vigyáznunk kell arra, amit mondunk vagy teszünk. Apám néhány barátja rendszeresen eljött kártyázni és hallottuk őket beszélgetni. Néha ijesztő volt, habár nem értettük teljesen, miről is volt szó. Szüleimnek nem volt könnyű életük a kommunista Magyarországon.”
Lázár Andrea szülei 1956. október 23-án a Magyar Rádió épülete előtt, a Bródy Sándor utcában tartózkodtak. A két gyerek otthon egy drámaelőadást hallgattak a rádión keresztül.
„Nagynéném, aki alattunk lakott, ott volt velünk, mikor hirtelen rohanva megérkeztek a szüleink, rendkívül izgatottan – valami nagyon rossz történhetett. Az operába indultak, legalábbis ezt gondolták, de most hatalmas tömegekről beszéltek, lövöldözésről, arról, hogy lelőttek valakit, aki éppen anyám mellett állt. Apám elment a nagybátyámért és azt közölte, hogy ketten visszamennek.”
A következő napokban a nagybátyja alagsori szobájában bújtak meg. Lázár Andrea arra is emlékszik, hogy kintről géppuskaropogás hallatszott, emberek szaladtak, hogy segítsenek a sebesülteken. Hogy mi történt ezekben a napokban, pontosan hol rejtőztek el, hogyan jutottunk oda és kivel voltak, sem ő, sem a nővére nem emlékszenek világosan. Romokban heverő épületek, kiégett, elhagyott tankok, és fegyverek zajára viszont mindketten jól emlékszenek, ahogy arra is, hogy féltették szüleiket, akiket gyakran hosszabb ideig nem láttak.
„Anyám a sebesülteket látta el abban a kórházban, ahol Judit nővérem és én is eltöltöttünk valamennyi időt. Itt gondoskodtak rólunk, biztonságos helyen voltuk, hiszen a kórházat mégsem fogják megtámadni. Később kiderült, hogy ez a feltevésünk is helytelen volt.
Emlékszem, hogy hallgattuk a rádiót, a segélykéréseket, amik a Szabad Európa Rádióban hangzottak el. Mindenki azt hitte, jön majd segítség, hogy Amerika segíteni fog rajtunk. És emlékszem arra a percre, mikor mindannyian a rádió körül álltunk és hallgattuk, hogy Amerika nem fog segíteni! Ez valami hihetetlen szörnyűség volt, szüleim akkori arckifejezését sosem fogom elfelejteni.”
November negyedikén, a szovjet hadsereg bevonulásakor Szabóék, házuk pincéjében bújtak meg.
„A pince padlóján guggoltunk, s hallgattuk a szaggatott géppuskazajt, miközben rengett fölöttünk a föld, ahogy a szovjet tankok nehézfegyverzettel támadtak és gépfegyverrel lőtték a házak bejáratát és felvonultak az Alkotás utcán, hogy megmutassák teljes uralmukat, és a forradalom szétzúzását.”
A következő hónapok az új rezsim terrorját hozta. Állandóak voltak a letartóztatások, kihallgatások. A forradalmi események szereplőit üldözték. 1956 decemberében Andrea édesapja egy bizalmas barátjától megtudta, hogy hamarosan ő is sorra kerül. Utána egy ideig fogva tartották, kikérdezték ám szabadon engedték, de tudta, hogy figyelik.
„Szüleim mindketten a kivégzés lehetősége előtt álltak a forradalomban játszott szerepük miatt – ezért nagy körültekintéssel szökést kezdtek tervezni Ausztriába. Mindent hátrahagyva, egyetlen kis bőrönddel szálltunk fel a vonatra a határ menti Győr városa felé. Egy étteremben ültünk, várakozva a kapcsolattartóra, aki a menekülésünket intézte, mikor egy csapat szovjet katona lépett be, és annyian voltak, hogy szüleim úgy vélték, túl veszélyes volna végrehajtani a tervet. Aztán megtudtuk, hogy a vonat, amelyről leszálltunk, áttört az őrállomáson a határnál, és minden utasát Ausztriába vitte – akár szökni akart, akár nem. Habár nővéremmel értettük, hogy élet-halál kérdésről volt szó, mégis szívfájdító volt otthon hagyni kutyánkat, Buksit, és egész idő alatt sírtunk utána. Boldogok voltunk, hogy visszamehettünk hozzá.”
Visszatértek Budapestre, ahol Andrea édesapját egy ávós ismerőse figyelmeztette, hogy napokon belül letartóztatási parancs érkezik ellene.
„Szüleim új szökési tervet kovácsoltak – ezúttal Jugoszlávia volt az úticél. Ahogy először, most is anélkül mentünk el, hogy bárkitől is elbúcsúztunk volna, se a családtól, se a barátoktól, túl veszélyes lett volna nekik is és nekünk is, jobb volt, hogy senki sem tudott róla. 1957. január 29-én megérkeztünk a határhoz közeli Baja városába, és terv szerint este tízkor gyalog vágtunk neki a határnak. A hó nekem és a nővéremnek térdig ért, csak a kis bőröndöt vittük magunkkal. Órákig meneteltünk az éjszakába, az utunkat a mély hó világította a mezőkön, de nem tudtuk megtalálni a megjelölt átjárót egy kis patakon, amikor egy kis kunyhóhoz értünk. Apám benézett az ablakokon és rémülten látta, hogy orosz katonák vannak benn, akik csodálatos módon figyelmetlenek voltak, és nem vették észre a családot odakinn.
Hideg volt, nagyon nehéz és fárasztó a gyaloglás a mély hóban, különösen a nővéremnek és nekem volt nehéz, de továbbmentünk, és egyszer csak egy tanyaépülethez értünk. Apám szerencsét próbált, felkeltette az ott lakó családot. Kétségbeesve könyörgött, megpróbálta rávenni a férfit, hogy vezessen el az átkelőhöz. A férfi azt felelte, hogy szemmel tartják, gyanakszanak rá, és már figyelmeztették, hogy megölik a családját, ha rajtakapják, bárkit átsegít a határon. A két apa beszélt, a két család figyelte őket, míg az ember felesége azt nem mondta férjének, hogy segítenie kell, a gyerekek kedvéért. Beleegyezett hát, elkísért az úton egy darabig, ahonnét már magunk is megtaláljuk azt az átkelőt.
A férfi úgy is tett, miután elmagyarázta az utat a kereszteződésig, mi tovább gyalogoltunk, úgy, ahogy meghagyta, és átkeltünk egy kis folyón. De aztán megint a kanyargó folyóhoz értünk. Aztán megint. Valami nem stimmelt. Nem tudtuk megmondani, melyik oldalon vagyunk, Magyarországon-e vagy Jugoszláviában. Mindannyian fáztunk fáradtak voltunk, mikor apám a távolban őrtornyokat vett észre. Miután kiderítette, hogy nincs rajtuk senki, felvezetett minket az egyik torony lépcsőjén, ahol menedék várt bennünket és a hőn áhított pihenés. Ekkor messziről harangszót hallottunk, apám megfigyelte, honnét jön. Anyám Zomborban járt iskolába, Jugoszláviában, és emlékezett rá, hogy a harangokat reggel ötkor húzták meg hat óra helyett, ahogy Magyarországon. Ezért egy órát vártunk hallgatózva, hogy újra harangozzanak. Mikor megszólaltak a harangok, a szüleim tudták, merre kell mennünk.
Már közelgett a hajnal, mikor újult erővel és reményekkel nekivágtunk az útnak, és a távolban hamarosan házakat vettünk észre. Eljött a hajnal, a felkelő nap a hóról visszatükröződő rózsaszín és sárga pasztell árnyalatokban fürösztötte az előttünk fekvő kisvárost – elbűvölő, szürreális látvány volt, akár egy mesekönyvben, varázslatos, így emlékszem rá, és így festi le képzeletem azt a reggelt. Ahogy beértünk a városba, egy szénásszekérről egy férfi magyarul ’Jó reggelt’–el köszönt – látva a rémületet szüleim arcán, gyorsan biztosított arról, hogy tényleg Jugoszláviában járunk.”
A következő nyolc hónap során különböző menekülttáborokban éltek. Kétszer is az a veszély fenyegette őket, hogy visszatoloncolják őket Magyarországra, azonban ez nem következett be. Jugoszláviai tartózkodásukról így számolt be Lázár Andrea:
„Gyerekként nem terhelt bennünket helyzetünk bizonytalansága és veszélye sem egy szomszédos kommunista országban. Aztán a tárgyalások a helyi hatóságokkal sem, amelyek szüleim nap mint nap folytattak élelem beszerzése, a védelem vagy az utazások miatt. Anyám beszélt szerbül és szüleim lettek a menekültek szószólói minden táborban, ahol megfordultunk. Mindkettejük számára nehéz időszak volt ez, de mindenki más számára is körülöttünk. Élénken emlékszem, hogy mindenki szomorú volt és honvágyat érzett – különösen Belgrádban, ahol egy nagy épületben laktunk, sok gyermekággyal, amelyek hosszú sorokban álltak. A menekültek melankolikus nótákat énekeltek, különöse egyet, ami a legnépszerűbb volt, és arról szólt, mennyire hiányzik a hazai föld. Évekkel később jöttem rá, hogy a ’Memories are made of this’ című amerikai szám dallamát énekelték magyar szöveggel. Azt sem lehet elfelejteni, hogy a menekültek, a szabadságharcosok között milyen sok volt a fiatal, rengeteg kamasz, vagy a húszas évei elején járó. Jól lehetett érezni a szomorúságot és veszteséget a történtek miatt, és mindazok miatt, amiket hátrahagytunk, és látni a szomorúságot szüleim arcán, mert elvesztették hazájukat. Ezek voltak a legnehezebb csapások nővéremnek és nekem is. Fiatalok voltunk ugyan, de értettünk mindent.
Ezekben a különös és bizonytalan időkben számomra az volt a legmegnyugtatóbb, hogy együtt lehettünk, biztonságban érezhettük magunkat nővéremmel, sőt még kellemes emlékeim is akadnak Jugoszláviából. Volt, hogy búzakását ettünk estére, a kedvencemet. Egyszer elengedtek minket, hogy meglátogassuk anyám egyik volt osztálytársát hétvégén, egy gyönyörű házban, ahol finom ételeket ettünk. A legjobb dolgunk egy régi koncentrációs táborban volt a hegyekben, egy Gerovo nevű városban. Néhány fiatalemberrel, akikkel családom megbarátkozott, gombagyűjtő körutakra indultunk, és azokon az estéken gombapörkölt volt a jutalmunk, amit odakinn, a tűzön készítettek el. Egyszer egy eléggé nagy, sebes folyóra bukkantunk, és sodortattuk magunk az árral a nővéremmel – lejjebb mindig várt valaki, hogy elkapjon, aztán visszafutottunk a parton, hogy még egyszer csináljuk. A fiatalemberek közül ketten, akik az Államok valamelyik másik részén kötöttek ki, évekkel később meglátogattak minket Clevelandben.
– Kaptunk CARE csomagokat. Ezek igazán különlegesek voltak. Különösen a rózsaszínű fogkrémre emlékszem, amelynek szamócaíze volt és titokban mindig ettem belőle kicsit. De finom cukrokat is kaptunk néha, és szardíniát, jó sok szardíniát. Apámnak ezután évekig elment a kedve a szardíniától. A városba is elmentünk, néha beültünk a moziba. A legemlékezetesebb film az Ulica volt, a La Strada, amin végig sírtunk. Érdekes, hogy ekkora hatással volt rám és a nővéremre ez a film, mert egy szót sem értettünk belőle, angolul vagy olaszul beszélt, és a felirat cirill betűs volt. Különleges elbánásban volt részünk egy ideig, amikor nővérem megbetegedett és kórházba került. Belgrádban pedig kisétálhattunk a táborból jégkrémet venni, ami felséges volt. És az emberek Jugoszláviában, különösen a Gerovo környékiek, nagylelkűek és jók voltak hozzánk, és megajándékoztak minket, miközben ők maguk is annyira szegények voltak, alig akadt valamijük.”
Lázár (Szabó) Andrea és családja 1957 szeptemberének végén került Jugoszláviából az Amerikai Egyesült Államokba, ahol Clevelandben telepedtek le. Andrea mérlegképes könyvelő lett. Férjével együtt számos amerikai magyar szervezetben tevékenykedett, legtöbbet a Clevelandi Magyar Örökség Társaságában, ahol András kiállítási igazgatóként dolgozott húsz éven át.
