Azokban a napokban ők vették át a hatalmat a földön. Vagyis inkább megengedték, hogy ezt meglássam. Mindig is így volt, csak a mafla ember azt hiszi, ő az úr, ő teremt, oszt és kénye-kedve szerint semmisít. Pedig ők a szelíd túlélők, akik évgyűrűikkel, magvaik őssejtjeivel és szénné válásukkal az örökkévalóság szolgái és archívumai.
És nekem aznap föltárták jelenlétüket.
Délelőtt még csak napsütötte őszi fák voltak, de délutánra más dimenzióba költöztek át. Nekik mindegy volt, ők itt is, ott is vannak, csak most engem is magukkal vittek.
Mint az első napon az iskolában, megértéssel közeledtek az újonc felé, mert tudták, sok lenne, ha mindenki egyszerre mutatkozna be.
Az idősödő gesztenye, sajgó térdei miatt, nem tudott közelebb jönni, de intett, vele legyek, mert ő fog az elsők között elvonulni, hát nézzem, már alig van ruházata, szégyen kopárkodni a vendég előtt... de azért óarany leveleit, nehézkesen bár, de megrezegtette mint az igazi arany karperecet viselő matrónák – egy kis státusszimbólum fitogtatás nem árt, hadd tudjam meg, ő aztán nem akárki. A délutáni szélcsend neki kedvezett a legjobban, merev karjait nem kellett kitárnia a szél ellen, így a többiekkel együtt elsikkadt, és fiatalosnak érezte magát.
De az igazándi virgonc ecetfa le se köpte, sőt, a nemrég eresztett újhajtás lófarkával csak ringatta magát kéjesen. Végre kijutott a korzóra, hogy ne lássák már a gardemama diófa társaságában, nem érdeklik a letűnt világ hajtásai, ő hódít most, nézzem már. Persze, a sebtében növesztett néhány ág sokkal nyúlánkabb volt és ritkább levelű, sehogy sem illett testalkatához, azt azonban tagadta, és még nagyobb kilengéssel palástolta hirtelen fejlődését. Karjaival túlgesztikulált mindenkit, pipiskedése meg csak még sutábbá tette járását. Suhogása sem volt több a mutáló kamasz zavart hangkibocsátásánál.
Szegény diófa csak állt az ecetfa tövében, és tűrte rendetlenkedését. Látott ő már sok ilyet, a saját fajtájában és a szomszédságában is. Még jól emlékszik a sűrű növésű hársakra, amikor azok serdültek. Haaaaj, de hangosak voltak! És mennyien! Mindegyikük akkor került az út jobb vagy bal szélére, amikor ingyen osztogatták őket egy akciós hétvégén a közeli faiskolában. Már látták, milyenek, és gyorsan meg akartak szabadulni tőlük. Mennyi időbe telt, mire neki sikerült egy kicsit megnevelni őket… sokat korholta őket, amikor tiszta csínytevésből, saját karjaikat törték, méghozzá virágzásuk közepette, csakhogy az arra járók fejére pottyanthassák és szörnyűlködésükön virulhassanak! Még a vadgalambokkal is szövetkeztek, szépen összefont ágaikkal odacsábították őket, mert tudták, mennyire ügyetlenek ezek, ami a fészekrakást illeti, és amikor szél komájukat végigengedték szűk folyosóikon, kisült, hogy a fészekotthon már alapokban nem jól épült. A délceg hársak meg vállvonogatva, vigyorogva, sőt kezüket emelgetve mentegetőztek, ők nem tehetnek róla, hogy volt-nincs fészek, sőt néhol már tojás sem. Elővették sárga parfümkészletüket, jól belefújattak a komájukkal, az meg messzire vitte az émelyítő illatot. És így mindenki csak ezt érezte, bódulattal hódolt nekik, a méhecskék is, teljesen beléjük gabalyodva, elhagyták régi kedveseiket. Micsoda önteltség! Mintha a mennyiség volna a minőség. Bezzeg az ő idejében... arra tanították, csak szerényen, szorgosan és kitartóan. Igen, ezek az értékek. Lám, még mindig az ő tövében fordul meg a legtöbb néni ilyenkor ősszel. Gyerekek is, de azokat nem szereti, mert akkora féltéglákat vágnak hozzá, hogy nemcsak a száraz ág, hanem a tavalyi hajtás is odavan. Ez különösen fáj neki, mert szépen mondta már, hányszor, hogy ő önként leszórja az érett termést, ne erőszakoskodjanak vele, de azok tolvajlelkülettel a zöldet is kitekerik a karjaiból. Aztán meg nagy megvetéssel elhajintják, mert keserű. Hajaj. No, a néniket már örömmel várja, sőt nekik az avar alá félre tesz néhány finom falatot is. Ők nyugdíjasok, akik fölteszik a fiatalkori kalapjukat, hogy jelezzék, még mindig képesek mindenre, amit húsz-harminc éve végeztek. Otthon, a munkahelyen, a közösségben. De ha a két fejjel magasabb unoka kinövi a sportkabátot, „még semmi baja sincsen”, alapon szívesen elöröklik. Kicsit magyarázkodnak, mert könnyű (nem mint a bunda), hogy meleg és kényelmes, és aztán: viselik. Arról szó sincs, hogy a sokéves furfangpolitika, a spórolás és a kitudjahogyleszmég – szállóige a vérükben van, nem tudnak megszabadulni tőle. A diófa ezt érti, egy korosztályhoz tartoznak. Ezért megértő mosollyal leengedi még itt-ott lombokkal borított ágait, ne lássa senki a sétáló, majd megtorpanó néniket, amint hirtelen lehajolnak, és az előzőleg lábukkal kitapintott diószemet fölkapják. Az észak-amerikai indiánok lépteivel vetekednek, amikor az árulkodó avart tapossák, nehogy kisüljön a szándékuk. A diófa is elégedett, ha zsebeik megteltek, mert ezek egy kisebb vadászati élmény tarsolyai, és fölérnek egy tetemes őznyi zsákmánnyal.
A távoli fenyőfák nem ennyire jóindulatúak. Ők a letűnt arisztokrácia udvaraiban nőttek, csak hogy szépek lehessenek, de nem hasznosak. Ezért most lenéző mozdulatlansággal minden fa fölött átnéznek, ha meg van náluk nagyobb, azokat nyárspolgárként kezelve mellőzik. Kékvérűek, ez tudnivaló, jegecskéik egy életen át nem változtatnak színt. Mindegy, hogy a korszak lezárult, ők nem vesznek róla tudomást, akár a tokás nagyságák megkövetelik a tiszteletet az összes körülöttük és alattuk hajlongó gyümölcsfától. Azok összenevetnek alattuk, de sajnálják is őket, sivár magányosságuk miatt. Néha fölnyújtanak egy ágat, vagy szólnak a borostyánnak, barátkozzon már egy kicsit velük, de csak azok fogadják a kúszásukat, akiknél az alsó ágak zöld frissessége rég eltűnt, így betekeríttetik magukat a borostyánnal, akárcsak egy mélyzöld sállal, hogy ráncaikat és petyhüdt állukat senki se vegye észre. A borostyánnal könnyű kiegyezni, ő az alsóbbrendű féltestvér, aki egy kis örökzöld rokonság fejében apróhajtásért eladja magát. Hogyne tenné, hiszen akkor ő is fönt lesz!
A szomszédék előtt két vagy három ecetfa is nőtt. A kisparkból való testvérei már kitagadták a rokonságból őket, minden különösebb ok nélkül. Ha a déli szél hónuk alá nyúl, egészen másképp viselkednek. A kisparkos kedvesen fogadja, ágkarjait ráfekteti a szél vállára, és hagyja, hogy az vezessen, mint a tangótáncos, ahogy rezzenéssel irányít, de lesi a párja bőre csillogását, jól csinálja-e. Szemet gyönyörködtető őket nézni, mert különösebb átmenet nélkül szalszába is átcsapnak, és tovább élvezik a mozgalmas együttlétet.
A szomszédék előttiek meg, ááá... mint ahogy a kutya hasonlít a gazdájára, vagy fordítva, ők is átvették a gazdáik viselkedését. Eszeveszettül nekiláttak nőni, föl, föl, kapaszkodni, többnek lenni, pöffeszkedni, kaparni, megmutatni a világnak kivagyiságukat. Úgy fönnhordták az orrukat, hogy le se néztek,hogy lássák, merre haladnak. Törzsük sziszegve dörzsölődik a túl közeli falhoz, mint a felhorzsolt könyök, sajog. Ráadásul mindig káromkodásnak is ki vannak téve, mert épp elállják a bejáratot. Gyönyörködni meg nem is lehet bennük, félreestek minden úttól, ahol szél, madár vagy ember jár. Fennhéjazó modoruk esetlen és aránytalan ágakat eredményezett, csak a saját kis társaságukon belül tudtak érvényesülni. Minden kis rügyért és hosszabb magfürtért agyondicsérték egymást. Aztán most belefáradtak. Kiábrándultan tekintgetnek szanaszét, sután lengetik ágaikat, kisebb süvöltés gyanánt megeresztenek még néhány 19. századi angol úri sóhajtást is, de – hiába. Kinézték őket a kisparki rokonok, rég hátat fordítottak a kertlábnál a szerény akácok is. Fölmásztak az uborkafára, megroggyantak ott a magasban, életük mégis értelmét vesztette. Hogy behódoljanak a táncoló déli szélnek?! Vagy a sötét tekintetű nyugatinak? Ah, mit adnának most már, ha csak észrevennék őket. A huncut déli meg lehajtott fejjel, csak megkerüli őket, majd a jó kedélyű, kövérkés vadgesztenye szoknyájába kap, mert tudja, a matróna fürgelábú, minden levele ring, épp ahogy ő szereti.
Nem tudok mit mondani nekik. Tisztelettel pukedlizek nekik egyet, hadd higgyék, ők a valakik, és magukra hagyom őfelségüket.
Az örök kamasz fiú nyárfáknak csak intettem a távolba. A természet kosarazói is kirekesztetten hajladoznak, nehezen tudják összehozni a csapatot. Az egyre nagyobb számú taknya-nyála egybeálló páciensek serege pedig csak lázadozik, hogy a nyárfák a hibásak áldatlan állapotukért. Hogyhogy azelőtt imádták lengedező pihéiket, verseket írtak róluk, megzenésítették őket? Most a kispadra küldik csapattársaikat, a játszma meg vagy meg lesz tartva, vagy nem...
Megígértem nekik, elmesélem gondjaikat mindenfelé, amerre csak a fehér szösz szállhat, és kikutatom melyik barátjuk keze-lába, törzse-levele vagy enyv-könnye hoz gyógyulást frissen, párolva, aprítva vagy kivonatként .
A katalpa nem kért tőlem figyelmet, csak intett illedelmesen és láthatatlanná vált. Rég kiélte az életét, vágyik az újraszületésre. De egy új magból. Ez már nem élet számára.. minden tavasszal csak a fél fába jutnak el az éltető erek, levelet csak a negyede hoz, a pálcikák, a sovány kubai cigarettákra emlékeztető magfészkek meg, hajaj, már rég meddők. Tudja, hogy a tövébe ültetett nyír alig várja, hogy kivágják, így több napot fog kapni délről, nem kell megvárnia, mire a nap sugaraiból előbb ő lakik jól. Mindent ért már, nem is bán már semmit, csak engedélyezzék már azt az eutanáziát, hogy megszabaduljon korcsosságától, és még ha génmanipuláltan is, de új életbe kezdjen.
Szégyelltem magam, hogy nem törődtem vele előbb, fa- vagyis emberszámba sem vettem. Senki sem szeret a kórházi ágyak között bóklászni, ez szolgáljon mentségemre. De most... levettem a szemüvegem, és megpróbáltam úgy látni őt, amilyen. Testtelenül, de lényként. A fatársadalom szülötteként, aki az időtlenségükből kivette a részét. Nagy karnyújtást és ölelést küldtem feléje, vigyázva, össze ne roppanjanak vézna ágai, de megmaradt nedvszálain azért fusson végig az összebújásunk melege. Visszarezzent nekem, jelezte, köszöni.
A tölgy meg azt csinálja velem, amit én az előbb.
Tudja, hogy a gipszes kezem miatt én vagyok a félretolt ügyetlenkedő és bosszús kiszolgáltatott. Szabadságvesztett a mozgásban, öregséget megélő nem fiatal. Tudja ő, még azt is, amit én sem tudok.
És ő néz rám most úgy, hogy két-három világgal fölöttem áll, mert az a sárgaság, ami leveleiből árad, az nem szín. Az magasabb rendű égi áldás. Fénylik fényforrás nélkül a Sárga a tölgyfa levelein, csukott szememen keresztül is melenget, onnan a lényembe hatol: a fényfolyás reménnyé válik, majd szétömlik mindenfelé, hogy a fiatalság és életkedv szószólója legyen. Lénynek, örökkévaló létből valónak érzem magam, egy vagyok a Favilággal. Befogadtak, szeretnek. Én is őket, mind. Korlátlanul, könnyed természetességgel és időtlenül.
