Levesmerő kanál (Fotó: Molnár Edvárd)
A leves – és főként a tyúkhúsleves – a vasárnapi és ünnepi étkezés fontos, pontosabban nélkülözhetetlen része. Rendszeres fogyasztása az újkori táplálkozási szokások jellegzetes vonása. Bárhol is történjék az ebéd elfogyasztása, a leves nem hiányozhat belőle. Úgy is mondhatnánk, hogy a magyar ember szereti és követeli a maga levesét. Leírták, hogy a Svédországban dolgozó magyarok nem kis meglepetést keltettek azzal, hogy a hétköznapi ebéd során is levest fogyasztottak, ami ott csak a kivételes alkalmakkor volt szokás. Lám, még egy olyan jellegzetes vonás, amivel felhívtuk magunkra a figyelmet. Ide kívánkozik egy másik, sajátos táplálkozási szokásainkra jellemző eset is: a chicagói magyarokról jegyezték le, hogy hazai bőséges fokhagyma-fogyasztási szokásaikat a tengeren túl is gyakorolták, ennek köszönhetően a városban a magyarok által lakott rész fokhagymautcaként volt közismert.
A levesre visszatérve el kell mondani, hogy a mezei munka idején legalább annyira fontos volt, mint mondjuk a lakodalmakban vagy halotti toron. A Magyar néprajzi lexikon tanúsága szerint: „Levesétel szinte minden élelmiszerből készült. A levesfélék sora megszámlálhatatlan, a teljesen zsiradék nélküli kásás savanyú létől a tejjel habart aszaltgyümölcs-főzeten, a felforralt aludttejen, a hagymás zsírral ízesített tésztalén, a zsíron pirított alföldi krumplis tésztaleveseken, az abálólén, a hüvelyesből füstölt hússal, tejfeles habarással főtt egytálételen és még számtalan alapanyagból, összetételben különféleképpen elkészített és ízesített leveseken át a húslevesig terjed. A múlt század végétől fokozatosan eltűntek a régen igen kedvelt savanyú levesek. A parasztság legünnepibb levese a tiszta húsleves.” A húsleves tekintélyt parancsoló és előkelő helyét nem tudta megingatni a gyors, talpon elfogyasztott ételek hallatlan tömege sem, hiszen ekkor a leves mint fogás tűnik el, háttérbe szorítva a nyugodt kanalazást, helyébe a futólépést helyezve. Pedig a leves készítése és fogyasztása kulturális állapot és fokmérő. Nekünk, magyaroknak kiváltképp az, hiszen sok nemzeti közösségtől – akiknek egzotikusnak ható konyháját oly előszeretettel utánozzuk, hogy a sajátunkat kellő undorral tudjuk becsmérelni ezután –, miként azt már korábban jeleztük, részben éppen a leves fokozott szeretete különböztet meg bennünket. Ha a jelenkori rohanós-kapkodós étkezést helyezzük a fejlődés egyik végpontjára, észre kell vennünk az emberiség történetének elejével hasonlóságot mutató jeleket is: amíg az ember gyűjtögető, majd vadászó és zsákmányoló életmódot folytatott, nem vitt magában edényt, amiben főzhetett volna, hanem jó esetben nyárson sütötte meg elejtett zsákmányát. Amikor már a tűzálló edények készültek, elkezdődött a táplálkozáskultúra új szakasza és újabb nagy dilemmája: mivel lehetne enni?
A kanál története egyidős a levesételek és a főzés történetével. Számos, logikusnak ható történet és elmélet született arra vonatkozóan, hogy az első kanalak kagylóból készültek volna, pontosabban a kagylót használták kanalazásra. Ahogy az anyagválaszték bővült, úgy vált a kanál anyaga is státusszimbólummá. A királyokat sokszor úgy képzelték el, hogy aranykanállal esznek. A népi kultúrában a kanál szerepe értelemszerűen hasonló volt. Az oly sokszor segítségünkre hívott Magyar néprajzi lexikon megfelelő szócikke alapján: „A legutóbbi időkig a paraszti étkezésben a kanálnak és késnek volt fontos szerepe. … Az úri háztartásban a középkorban ismeretes volt az öblös fából készült kanálforma, melynek először csak a nyelénél alkalmaztak ezüstdíszítést, majd a 15. sz. végén megjelent az ezüst- és a cinkkanál. A középkor vége felé még nem mindenkinek volt kanala, és a közös kanállal való étkezésnél a kenyérre csorgatva fogyasztották a folyékonyabb ételeket. A kanál dísz- és ajándéktárggyá is vált, mivel a nyele díszítési lehetőségként kínálkozott a fa- és csontművesek, ötvösök számára. A parasztok kanala fából készült, a közös tálból való étkezéshez alakították hosszú nyelűre és öblösre.”
A képen látható merőkanál a külön tányérból fogyasztást teszi lehetővé, anyaga alpakka vagy újezüst, gyári tömegtermék, amivel a boldog békeévekben merték a levest. Az akkori tányérok a maiaknál öblösebbek voltak, ennek eredményeképpen az újraszedés, másként a repeta vélhetően ritkán fordult elő. Ami viszont még gyermekkoromban, a hetvenes években is teljesen egyértelmű norma volt, az étellel nem játszottunk, a kiszedett adagot nem hagytuk ott, mert ami ki lett szedve, azt meg is ettük. De ez egy másik történet.
