Amióta egyre végletesebben uralja a haszonelvűség (és kasztja) a világot, mindegyre szaporodnak a díjak is. A szakralitás megroppanásáig a kül- és bel-egységben élt. Nem volt díj. Maga a jelenség igazsága, annak köztudott becse, azaz méltó volta hatott. Ez volt a dicsőség. A lesüllyedő társadalmaknál az igazságtól való eltávolodással arányosan jelenik meg az ideológia s vele a cím, a díj, a kitüntetés. A szellem dicsősége helyett a külvilág sikere lett a mérvadó. A spiritualitásról leszakadó társadalmakban az álsággal arányosan nőtt a külcsín. A pőre rablást el kellett takarni, helyette valamit fel kellett mutatni. A hazugságot el kellett adni. Ennek járulékai a kitüntetések is. Mindeközben persze élni kell, s minden lénynek kötelessége van e földön. Az életben betöltött szerepünk kötelez. Ezzel bármily körülmények közt élnünk kell. A kötelességért pedig nem jár dicséret, nem jár kitüntetés. Egyszerűbben: a kötelességért nem jár díj.
Egészen röviden, a mi esetünkben mi is lenne ma a kötelessége a kultúrát, a művelődést szervezőknek és fenntartóknak? (Egy olyan korszakban, ahol a kultúra már rég levált a mindennapi életről és nem szerves életmód többé, csupán akaratlagos járulék. Keveseknél még lelki szükség, netán kultikus kötődés.)
Egyfelől mindenkori kötelezettségünk éltetni a Hagyományt. Minden műfajban és korosztályban. Erőnkhöz mérten a régió külső köreihez is kapcsolódva, de főképpen kis közösségekben. Még erősebben a szűkebb otthonunkban. A családban. Középpontban a hagyomány énekével, körülötte művelve, műveltetve a sokágú kézművesség csínját, az archaikus játék-, tánc- és zenevilág stb. egymást átható szerves televényét. Látszólag egyszerű feladat, minden adott, és manapság mégsem működik igazán. Jobbára külsőséggé fagy, mert itt is csak a magas ízlés, a nagyfokú önzetlenség, a jó és éber szív képes az Arché Örök Rendjét a mindennapi életbe beleszőni, közösségi létformába emelni. Több kell hozzá, mint képesség.
Mindezzel egyidőben a másik kötelem a Mai világ, a kortárs művészet élesztése, nevelése, és éltetése. Minden műfajban és korosztályban. Hangsúlyos jelenléttel a szűkebb otthonunkban. Kitartóan és kifejezetten a kis közösségekben, de erőteljesen bekapcsolódva a messzi régiók köreibe is. Kortárs művészet alatt persze nem a világról levált, gyökértelen egoizmusáról megismert modernizmust értve, hanem az Arché Örök Rendjével azonosságban lévő kortárs Művészetet. Mára vonatkozó válaszaival egyetemben. Egy új civilizáció születése előtt korparancs az egész világ szellemi jelenségeit megemészteni. Amúgy is ránk zúdul a világ, otthonunkat önti el, és ha nem vigyázunk, torkunkon akad. E hatások csak megemésztve, magunkévá téve válhatnak javunkra, máskülönben megbetegítenek, jellegünket/jellemünket gyengítve kitántorítanak önmagunkból. Egyre arctalanabb világunkban éppen ezért százszorosan fontos a saját arculatú/szellemiségű kultúra védelme. (Hogy visszautaljak az első feladatra: a Hagyományaink.)Pontosan ezért kell erős honi jelenlétet biztosítani a Hagyomány-gyökerű kortárs művészetnek is: fontos ébren tartó erő a mindenkori jelenbe szőtt alkotás. Igazság-mérték, amelyhez igazodni jövőt, életet jelent. Nélkülözhetetlen egy olyan korban, ahol az emberek tömegesen menekülnek a nyilvánvaló elől és hullanak inkább önként, kábán a Semmibe.
Az irányítók dolga és felelőssége a működtetés. A kultúrában is. Diktált divat és teljes tévedés a vigécvilág mennyiségi mutatói szerint mérni szellemi dolgokat. A dolgok működtetésének semmi köze a közkívánathoz, népszerűséghez, befogadó szándékhoz. A tömeg köztudottan követő. Csak manapság rossz mintát raknak elébe. Korunk kétszeres nagy hazugsága, hogy a nép akaratát kell figyelembe venni. Először is, mert a népnek kell a Teremtő (és a Teremtés) akaratát figyelembe venni s nem fordítva. Miként a vezetőknek is, mindenekfelett Istenhez kell hűnek lenniük és ekként kötelesek a népet csakis efelé, azaz felfelé vezetni, mert különben – saját nehézkedése folytán – a nép (vagy ma a tömeg) menthetetlenül elsüllyed a semmibe. Ez utóbbit tapasztaljuk ma. A másik hazugság az elsőre épül: a népakaratra való hivatkozás valójában csak a személytelenség mögé búvó globális hatalombitorlók erőszakeszköze. Nekünk, a kultúra irányítóinak, ebben a környezetben is csak a minőségre szabad figyelnünk. Kerüljön ez bármibe. Máskülönben méltatlanok vagyunk a hivatásunkhoz, árulói a szellemnek.
Éppen ezért, ma abba sem szabad belenyugodnunk, hogy egyetlen kortárs művészünk sem tudja igazán kinőni magát, mert nincs körülölelő tere, tápláló talaja a megnyilvánulásának. Tapasztalatból tudom, hogy a Hagyományra épülő szerves kortárs művészet mindig, mindenhol megteremtette a maga közösségét/közönségét, ahol erre idő és (főleg) állhatatos munka jutott. A kultúra hátterében működők dolga felfedeni a fészkes/csírázó jelenségeket és azokat jó kertészként öntözve, nyesegetve nevelni. Mecénás vénával segíteni nap mint nap. A Teremtést szolgálva folyamatokat irányítani, uralni. A Jó ízlése jegyében, a Hagyomány szellemében és köteles Minőségben. A Hagyomány (a múlt, az Állandóság) és a Megújulás (a mai világ, a Változás) kettőse csak együtt és egymást áthatva, szimbiózisban teremthet emberi létet. Mindkettőt űzi, tapodja a mai világ, mert valódi személyiséget és közösséget teremt, nem könnyen lökhető bábokat.
A nevelés területén a beavatás ezredévek óta honos és bevált Mester-Tanítvány kettősét kell visszahozni. Minden szinten, mindegyik korosztálynál. Mielőbb lépjünk túl az idejétmúlt, hivatalszerűen működő iskolarendszer személytelen és kizárólag ismeretelvű fejtömésén.
És bármennyire hihetetlen, de minderre minden társadalomban, közösségben van/lenne pénz. Csak manapság nem oda kerül, ahová kellene.
De e téren ne csak a társadalmi felépítményt vonjuk kérdőre. Hol vagyunk mi, úgynevezett civil emberek? A mostani válságos Görögországban pl. egy milliárdos ember színházat épít s kortárs művészetet éltet majd benne. Hol vannak mifelénk a mecénások? Az évente többször nyaraló-telelő kis- és nagyvárosi középrétegtől kezdve, a jachtjaik hosszával versenyző milliárdosokig? Végső ideje lenne valamit visszaadniuk az őket erejükön felül fönntartó közösségnek. Ez is kötelem, kötelesség. Ne feledjük, évezredeken át nem az állam szervezete éltette a művészetet, a kultúrát, a nevelést, hanem a kiváló személyek, a mindenkori tehetősek.
A fentebb leírt, kultúrát éltető kötelmeket, ilyen módon sem én, sem egyetlen általam ismert kultúrszervező/működtető ember ma nem élteti. Más szóval: nem tesszük a dolgunkat. Nem vigasz, hogy a távolabbi térségekben sem. Lehet hivatkozni helyzetre, korra, de ezt bárki, bármikor elmondhatta volna. Tény, hogy manapság senki sem tud a helyzeten felülemelkedni. Nincs valódi nagyság. Az, hogy a rendkívül alacsony színvonalú léthelyzetben „valamit” teszünk, nagyon viszonylagos szint. Nagyságrendekkel kevesebb a fentebb vázolt normalitástól. Ekképp: felemás cselekedet, hűtlenség.
Ráadásul pont abban a történelmi pillanatban, amikor az anyagelvűség vívja végső csatáját a szellemi világgal. Amikor a szellemi világ írmagját is szeretnék kiirtani, mert tudják: a szellemi helyreállítás elkerülhetetlen és közeli. Márpedig akkor vége lesz ennek a törvénytelen állapotnak, e bestiális rablóvilágnak. Ezért a félbehagyott (elhagyott) kötelesség ma százszorosan megbocsáthatatlan árulásunk. És ezen felül még teli torokból kellene kiabálnunk: vigyázzatok, mert a pénz urai egyszer s mindenkorra el akarják törölni a valódi kultúrát! Eltörölni az arcotokat, kitörölni a lelketeket! Ez most nem krízisjelenség, nem véletlen, hanem jól látható és átgondolt globális szándék. Mert különben miért, hogy a rengő pénzből éppen csak erre, az országok költségvetésének maximum 1 százalékát kitevő kultúrára nem jut ma még ennyi sem? Hiszen elvéve az 1 százalékból amúgy sem lehet semmit se megtakarítani, ez csak a kufárok mesebeszéde. De pusztítani igen. Mert ahol a kultúra megszűnik, ott az élet végérvényesen elsorvad. És ezt pontosan tudják a pénz generalisszimuszai. A történelemben még soha elő nem fordult jelenséget élünk: a valódi művészetet ál-művészettel, álsággal helyettesítik világszerte. Csak az „értelmiségi” tudja ilyen halálosan naivan nézni, hogy a bankbuldózerek ráborítsák az utolsó rögöt.
Magyarkanizsa, 2010. X. 10.
