Nagyon kitanít minket színészetből a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Ez a második olyan új kiadványuk, amely színházról szól. Az előzőben egy darab születéséről és hátteréről tudhattunk meg információkat, Perényi Balázs könyve pedig a színészek gyakorlatairól szól. Több mint száz rögtönzéses gyakorlatot tartalmaz. Igen, megszámoltam.
Ez tehát a második darabja annak a sorozatnak, mely színészeknek, rendezőknek és színházat kedvelő embereknek készült. Ezúttal nem a színház, hanem a színész technikai hátterébe nyerhetünk betekintést. Megtudhatjuk, mi oldja a görcsös színpadi jelenlétet, mi lendíti be a fantáziát, mi szabadít fel, azaz hogyan válik egy szerep vagy karakter valóságos lénnyé.
Az improvizáció olasz eredetű szó, és azt jelenti: váratlan. És éppen az a legjobb benne, hogy még a színész maga sem tudja, hogy mit tesz öt vagy akár csak egy perc múlva. A színésznövendékek egyik leggyakoribb próbamódszere, és felkészülési gyakorlata ez. Ritkábban egész előadásokat építenek az improvizációra. Veszélyes játék, de a megfelelő emberekkel, óriási siker aratható. Mi is hát ez a módszer, amely egyetlen előadó kelléktárából sem hiányozhat?
Az a helyzet, hogy elég nehezen lehet definiálni azt a műfajt, amely éppen a szabadságról, a kötetlenségről szól. Feltételezem, tanítani és tanulni is nehéz. Játszd el azt, hogy nem játszol! Ebben a könyvben száznál is több módszert olvashatunk arról, hogyan felejtsük el, hogy színpadon vagyunk és idegeneknek játszunk. De megtanulhatjuk belőle (ha van színészi ambíciónk), hogy hogyan kell bejárni, belakni a teret; hogyan kommunikálhatunk szöveg, hang vagy éppen mozdulatok nélkül; hogyan hangolódhatunk rá társainkra a legjobban; vagy hogyan válhatunk sok emberből egy lénnyé. Mert a gyakorlatok egyik legfontosabb konklúziója, hogy csak a partnerek egymásra hangolódásával lehet igazán átélni egy színdarabot.
Ez mind szép és jó (és talán el is jött a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy színház az egész világ, színészei és színésznői pedig ugyanolyan emberek, mint mi, akik átlagembernek hívjuk magunkat, csak több a gyakorlatuk), de óriási hibát lehet itt elkövetni! Felállított a kötet egy csapdát, amibe nagyon könnyű beleesni. Én például csont nélkül hulltam a gödörbe. Senki ne olvassa el egyhuzamban az egészet! Hatalmas baklövés lenne. Egyrészt halálosan unalmas, másrészt kiütközik minden ismétlés, minden sablonosság. Pedig jól van ez felépítve, nincs vele semmi baj. Az improvizációs gyakorlatot tartó egyén csak felüti valahol a könyvet, és az első szembejövő leírást elolvassa. Abban benne van a munkaformától kezdve a fejlesztendő készségeken, a korosztályon és a játékidőn át egészen a gyakorlat pontos leírásáig minden. Ez egyszer vagy kétszer még rendben van. Száztizenötödszörre viszont már rettentő nyűg, és sorok kihagyására készteti az olvasót, az pedig lelkiismeret-furdaláshoz vezet. Meg kíváncsisághoz is, hogy mi van, ha most kivételesen mégsem ugyanazokat írta le. Visszalapozás után viszont kiderül, hogy mégis. Tehát csak szépen, lassan, akár oda-vissza lapozgatva kell olvasgatni (!), és akkor nagyon hasznos „tankönyv” válhat belőle.
Azt olvastam egyszer valahol, hogy az a jó színész, aki nem csak a szövegét és a partnere végszavait tudja, hanem azt is, hogyan húzza ki magát a slamasztikából, ha bármi váratlan történik. Az eredeti szöveg ezt nyilván szebben magyarázta, mindenesetre az a lényege és értelme, hogy soha nem lehet tudni, mi történik a színpadon, és ha leszakad a csillár vagy a partner más szöveget mond, akkor is tudni kell rá reagálni. Az ilyen helyzeteket viszont csak az tudja gördülékenyen továbbvinni, aki felkészült a felkészülhetetlenre. Ezt pedig csak folyamatos gyakorlással lehet elérni.
Az Improvizációs gyakorlatok a gyerekeknek, az amatőr színjátszóknak és a profi színészeknek is hasznos leírásokat tartalmaz. Nem is gondolnánk, mennyire megkönnyíti a szövegtanulást, ha lemozogják a darabot, vagy mennyire rá lehet hangolódni egy előadásra, ha a megfelelő zenét használjuk a próbákon. Ahogy a szerző is elmondja, ez nem szentírás, csak egy útmutató. Leírja azokat a gyakorlatokat, gyakorlatsorokat, amelyekkel ő dolgozik, vagy amelyeket mástól látott. Ezeken lehet változtatni, személyre szabni, ahogy ő is sokszor tette.
Ilyen vagy ehhez hasonló, összegyűjtött improvizációs feladatokat tartalmazó kötet nincs még egy. Vajdaságban biztos nincs. Magyar nyelvű biztos nincs. Ajánlom tehát Perényi Balázs könyvét mindazon rendezőknek (nem győzöm hangsúlyozni, hogy az amatőröknek és a profiknak is), akik úgy érzik, társulatukra ráférne egy kis agyi/lelki/játékbeli frissesség. Ajánlom azoknak a színészeknek is, akik megrekedtek egy szerepben, egy fajta játékmódban, és szeretnének ezen változtatni. De ajánlom azoknak a laikusoknak is, mint amilyen én vagyok. Egyszerűen csak azért, mert mindig jó egy szakma hátterét is megismerni, nemcsak a készterméket szeretni vagy utálni.
