Bizonyos helyzetekben az ember együtt érezhet a környezettel, de szervesen, lényegileg azonosulni vele mégsem tud – szerepjátszás, tudatosan vállalt önmeghazudtolás nélkül. Bosszantó cinizmussal mutatta ki ma O. a maga foga fehérjét. Az egyik, oly gyakori munkaszünetben arról számolt be az árvízvédők egy csoportjának, nem titkolt megelégedéssel, hogy az apósa annak idején elkonfiskált és a telepeseknek átadott háza is összedőlt a napokban az egyik árvíz sújtotta faluban: – Csak ha összedőlt… Hogy sopánkodott a gospođa: „Moje lijepe sobe, moje lijepe sobe!” „Lijepe” az édesanyja p…, mikor annak idején megkapták a házat, és beköltöztek a parkettás szobákba, azt se tudták mire való! – S ehhez az önmagában is beszédes világnézet- és erkölcsbizonyítványhoz később még azt is hozzáfűzte a beszélgetés folyamán, mintegy mellesleg, hogy „nem kommunista ő, hogy elvegye mások földjét” – de azért, mint kitűnt, e „kommunista” világ előnyeit szíves örömest birtokolja: csak azért „nincs semmije”, ti. telekkönyvbe is bejegyzett földje, hogy megkaphassa a gyermekpótlékot.
Nem tudom, alig két hete, az árvízvédelmi munkára jövet óta vagyok csak közvetlenebb érintkezésben ezekkel az emberekkel, de egyre gyakrabban érzem, már megint kívül állok, többségüktől már megint elzárkózom, inkább újságot olvasok, míg ők valamiről hevesen vitatkoznak, vagy éppen szenvedélyes kártyacsatát vívnak, s csak néhányukkal tudok tartósabb dialógust teremteni. A virtuozitásszámba menő csikós-szótártól az ízléstelen „vicceken” és az amúgy is riasztó „szerelmi” kalandok felnagyításán át a versenyt szellentésig, no meg az ilyen O.-szerű típusokig minden taszít, távolít, félreállít.
Micsoda paradoxiális alak vagyok. Egyrészt állandó nosztalgia sóvárogtat emberek eleven közössége után, másrészt viszont, amikor végre testközelben vagyok velük, nem tudok teljes odaadással, fenntartás nélkül közöttük maradni. Hogyan férhet össze, s összeférhet-e egyáltalán, a morális indítékú közösségigény a kívülmaradással, végső fokon az amorális különcséggel?
De miért volna különállás eleve antipódusa a beletartozásnak, miért volna a különcködés, az etikailag reakciós színezetűnek tetsző magatartás feltétlenül összeférhetetlen a kollektivitásigénnyel?
Közösségi lény, egy szerves életet élő kollektíva teljes értékű, teljes odaadású tagja az ember csak bizonyos környezetben, bizonyos erkölcsi és esztétikai szenzibilitású emberek közösségében lehet – másutt csak szerepjátszással és mimikrivel. A különállásnak, adott esetben, nem szükséges feltétlenül amorális gesztust képviselnie; ami úgy tetszik, hogy a többséget nagyképűen megvető, az emberek történelmi okok következtében létrejött belső nyomorúságát, ilyen vagy olyan politikai, erkölcsi, esztétikai arculatát pökhendien lenéző különcködés – az is lehet igenis morális, az emberit meg nem vető, de vele szenvedélyesen szolidarizáló magatartás, változtatást sürgető elégedetlenség, tiltakozás a nem-emberi, emberivé még nem válhatott, drasztikus megjelenési formáiban még animális „emberi” ellen. Ilyen helyzetekben, paradox módon, éppen a „különcködés” ellentétének, a színlelt vagy öntudatlan „beolvadás”-nak erkölcsössége vitatható: könnyebb, kényelmesebb, mert kisebb fizikai, intellektuális és erkölcsi erőfeszítést követel, vállalni egy közösség igénytelenségét – emberin inneni viszonyait, szokásait, íratlan normáit –, mint ellenük, értük szólni. Született különcök nincsenek, potenciálisan eredetileg mindenki közösségi ember, s a „különcöket” olyan környezet szüli, melyben embernek, azaz igényesnek maradni, meg nem békélni a sárral csak a „különcség” révén, ti. egy kényszerű száműzetés minden keservét vállalva lehetséges.
Bűnöm-e hát, hogy szülőföldem, Baranya sem lehet hazám, hogy Laskó és a laskóiság nem válhat enyémmé?
De akkor micsoda mártírkodó gesztus, miféle önkorbácsoló póz az, hogy mégis „itt vagyok”, de úgy, hogy nem vagyok itt, mert megtagadom az alkut, a megbékélést? – Nem tudom, egyedül csak az a felismerés bizonyos, hogy az „önkorbácsolás” nem mindig és nem mindenütt embertelen religiózus tett: ott, ahol a többség jóllakott, animális igénytelenségben csámcsogóan elégedett, olyan körülmények között boldog, melyek boldogságra egy igényesebb időben semmiképp sem adnának okot – ott az „önkorbácsolás” vállalása az emberi revelálását jelentheti.
Ha a „disszidens öntudat” „nem húzódik vissza a világtól, hanem történelmet akar csinálni”, s „olyan feladatokat állít a történelmi valóság elébe, melyeknek megoldásához az anyagi feltételek semmiképp sincsenek adva” – akkor alaptalan-e a feltevés, hogy a „disszidens individuumi” magatartás bizonyos körülmények között a szocializmusban sem szükségképpen inadekvát? Mert noha ebben a társadalomban jelen van a „történelemcsinálók” önmaguk osztályjellegét is negálni és túlhaladni igyekvő társadalmi osztálya s ennek az osztálynak egy szervezett avantgárdja, melyeket megkerülve, a közvetlen forradalmi akción kívül maradva, a disszidens individuum „többé-kevésbé lehet csak ártatlanul disszidens” – nem adódhat-e mégis ebben a társadalomban is olyan helyzet, melyben a „disszidens individuum”, még a közvetlen forradalmi akcióban való részvétele ellenére is, intenzív hiányérzettel van teli, s a közvetlen valóságtól egy igényesebb nosztalgia taszítja, távolítja egy olyan ideál felé, melynek megvalósulásához az objektív feltételek még nincsenek megadva? Konkretizálva: az önigazgatásos szocializmus elvben deklasszálttá teszi az egyén „disszidálását”, de gyakorlatilag mit tehet még ma is, több mint egy évtizedes önigazgató időszak elteltével, a „disszidálásra” hajlamos egyedi ember egy olyan környezetben (vállalatban, községben, járásban), ahol a „történelemcsinálás” lehetősége még csak puszta lehetőség? – Azt, hogy szellemileg „disszidál”, az adott, lokális „házában” egy emberibb haza után sóvárog.
Bűnöm-e, az én bűnöm-e, hogy szülőföldem nem lehet hazám?
Ha nem is az „életből”, de a Bankett Blitvában költőjétől és a Bankettal oly termékeny dialógust teremtő A véres mítosz szerzőjétől, úgy hiszem, egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy nem lehet, nem szabad az embereket zsandárszemmel osztályozni: ez jó, ez rossz, ez bűnös, ez bűntelen… az emberiség előtörténelmében élvező és szenvedő, tirannus és tirannizált, gyilkos és áldozat egyazon embertelen élet csaknem egyaránt tehetetlen szenvedő alanya, sorsuk a maga nemében egyaránt tragikus. Az például, hogy ezek az emberek itt, néhányuk kivételével, nem az én szám íze szerint valók, az éppúgy nem az ő bűnük, mint ahogy az sem, hogy én se vagyok, minden bizonnyal az ő szájuk íze szerinti a zárkózottságommal, gyakori kívülállásommal. A tényleges „bűnös” mindkét vonatkozásban az az objektív helyzet, mely ilyenné formálhatott bennünket. Abban a faluban, ahol a felszabadulás előtti viszonyok voltaképp csak annyiban változtak meg, hogy csökkent a földmaximum, s létrejött a kooperáció a kereskedő-felvásárló szövetkezettel, aminek sokkal kisebb az emberformáló, szociális karaktert változtató jelentősége, mint amekkora a gazdasági hasznossága, ebben a társadalmi közegben komolyan, a komikus naivság kockázata nélkül nem lehet elvárni az évtizedes, évszázados szociális reflexek deus ex machinás eltűnését, az emberek hirtelen, máról holnapra történő „szubtilissá”, „egyenes gerincűvé”, szenzibilissé”, s mit tudom én, mivé válását. Amikor filozófusaink azt állítják, hogy az ember csak oly mértékben ember, amilyen mértékben szabad és kreatív részese a gyakorlatnak, vagyis amilyen mértékben történelmi lény – akkor feltétlenül igazuk van, de ebből az igazságból nem származhat erkölcsi értékítélet, mert nem az emberek „jó” vagy „rossz”, „erkölcsös” vagy „erkölcstelen” szándékán múlik, hogy „történelmi lénnyé” válnak-e vagy sem. Azok a milliók, akik világszerte nem képesek mást „kreálni”, 1965-ben sem, mint önmaguk nyomorúságát, akik világéletükben nem képesek egyéb „szabad és kreatív” tettre, mint puszta életük, napi 1500–2000 kalóriájuk reprodukálására, mert mindennemű világváltoztató szándékot eleve elfojt bennük a külső nyomor szülte belső nyomorúság, primitív tudat, szolgalelkűség stb. – azok nyilván nem hibáztathatók azért, mert nem emberi, nem történelmi létezés szintjén tengődnek. S jórészt érvényes ez egy magasabb anyagi életszínvonal esetében is: a „jólét” ásító kényelmességbe beleszokott, radikális társadalmi változásokkal nem bolygatott ember is jobbára csak a meglévő, a beidegződött „kreálására” képes: hacsak a szentlélek meg ne szállja, nyilvánvaló, hogy nem eshet át valamilyen hirtelen, az életmód, életigény, életideál radikális megváltoztatását varázsszerűen megvalósító belső metamorfózison, egyszóval nem bújhat ki egyszerre addigi bőréből.
A „különc” számára azonban mindebből csak egy konklúzió származhat: ilyen toleranciával nézni azokra, kikkel szemben szeretne minden, csak nem különc lenni, így viszonyulni az emberekhez, kiktől eszmeileg, erkölcsileg, esztétikailag, tehát életérzésben jó lenne nem különbözni – de nem a személyisége feladása, nem egy mechanikus „beolvadás” árán.
