Ha tetszetős meghatározást kellene sebtiben megfogalmaznunk arról az igen praktikus szerszámról, amelynek felismerése a műszaki tudásanyagban csak felületesen jártas személynek sem jelent gondot, hát nagy bajban lennénk. Mai ismertetőnk egy olyan tárgy bemutatására vállalkozik, amely akár minden szerszámosláda tartozéka lehetne, hiszen éppen attól nagyszerű, mert végtelenül egyszerű.
A franciakulcs egy belső csavar, illetve a nyélbe (nyélre) szerelt anya segítségével állítható (tetszés szerint tágítható vagy szűkíthető) nyílású kulcs, és egy teljes kulcskészletet helyettesít. Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a már imént idézett, a műszaki ismeretekben csak felületesen jártas személyek korábban népes tábora mára igencsak megcsappant, ezért a fenti önkényes és hevenyészett definíciónk is félreértésre adhat módot. Sokan (joggal) hiányolhatnák a további pontosítást, hiszen egy csavarral és anyával, állítható pofatávolsággal rendelkezik még jó néhány szerszám, például a csőkulcs, más szavakkal csőfogó is. Emlékszem még azokra a délutánokra, amikor ezermester édesapámat kísértem számolatlan sugárúti vízvezeték-szerelési vállalkozásaira, én voltam az inas, aki a szerszámokat adogatta. Boldog nyolcvanas évek. Ott kellett számtalanszor a „rocangli” felszólításra a kezébe adnom a csőkulcsot, hogy csak jóval később, a középiskolai németórán álljon össze a kép, miszerint az idézett szerszám a számos német elnevezés egyike, amit – miként a fanglit, spulnit, hóblit, stucnit – korábbi kulturális hatás eredményeként vettünk át.
A személyes visszaemlékezésnél lényegesen fontosabb annak lejegyzése, hogy a csőkulcs abban különbözik a franciakulcstól, hogy a kulcs szorítófelülete (szakszóval pofája, lám, vannak helyek, ahol fontos lehet a pofázás) homorú, nem pedig sima, mivel egy kerek tárgyat, a csövet kell megszorítani vele, nem pedig egy csavar fejét vagy az anyát, miként azt a franciakulccsal tesszük. Ott tartunk tehát, hogy a franciakulcs szemben lévő pofái párhuzamosak, de arról még nem esett szó, hogy a szerszám szimmetrikus is, aminek köszönhetően egyensúlyi helyzete is eleve adott. Ettől kezdve sok mindenre használható, felettébb hasznos szerszám, kulcs is, de akár kalapács is.
A képen látható szerszám egy kovácsműhely részeként került be a szabadkai Városi Múzeum néprajzi osztályára. A kovácsműhelyben – hagyományos kovácsszerszámok mellett – a korszerűsítés mindenkinek, de az ott dolgozóknak eleve érdekében állott, hiszen ez a munkájukat könnyítette. Mert, mint azt már korábban is említettük, a franciakulcs praktikus szerszám. Talán éppen ezért nevezték el tolvajkulcsnak is, hiszen – miként a valódi mesebeli tolvajkulcs – egymagában minden zárat kinyit. Hát ebből kerekedett a baj, hiszen elterjedésére, származására utalhat egy elnevezés, de abban már egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy erre büszke is a névadó, főként nem a kétes hírnév birtokában. Szinte törvényszerű, hogy a franciakulcsot a franciák nem franciakulcsnak nevezik ezek alapján, hanem angolkulcsnak. Persze az angolok franciakulcsnak, miként kis nemzetünk is. A németek, olaszok is angolnak nevezik a kulcsot.
Kétes hírnév ez, leszögeztük korábban is. Ennél kínosabb dolgokat is elneveztek egyes nemzetekről, akik – a lehetőségekhez mérten, de mindenképpen nagy intenzitással – igyekeztek másra testálni, pontosabban kenni a más esetben lelket dagasztó jelzőket: így alakult, hogy VIII. Károly dicső hadserege nyomán terjedő, addig ismeretlen betegséget a többi korabeli európai országban franc, francu, Morbus Gallofranca, Morbus Gallicus stb. névvel illették. Erőtlen próbálkozásnak kell tekintenünk azt az ellentámadást, miszerint nápolyi bajnak lenne illendőbb elnevezni. Nem kizárt, hogy ötszáz évvel ezelőtt is jobbnak tartották másra kenni a dolgokat, mintsem vállalni a következményeket.
