Talán nem csak a magyarokat jellemzi, de mindenképp lejegyzendő vonásunk, hogy az önazonosságra ébredésünk pillanatai leginkább a nemzeti ellenállás különböző formáiban testesültek meg A képen – reményeink szerint – jól látható női díszmagyar azon ruhadarabok kései, a 20. század negyvenes éveiből származó utóda, melyek a korábbi, reformkori és szabadságharc utáni idők magyarjain feszültek. Azon kevés múzeumi tárgyunk közé sorolható, melyeket felajánlás útján szerezhetett meg intézményünk a bajmoki illetőségű Mojzes Antal közbenjárásával, aki a féltve őrzött becses darabot a tulajdonos leszármazottaitól elkérve hozzánk juttatta.
Az, hogy a műtárgyak nem önmagukban álló, történet és lélek nélküli, gyári, kisipari vagy háziipari termékek, a női díszmagyarhoz kapcsolódó történet is híven tükrözi. A díszmagyar általános, 1918-ig feldolgozott történetét, annak helyi vonatkozásait a Városi Múzeum festő-restaurátora, Korhecz Papp Zsuzsanna a tőle megszokott pontossággal rögzítette, így az általa már megfogalmazott gondolatok ismétléséhez és kényszerű rövidítéséhez folyamodunk e helyütt. Mint írja: „A férfidíszmagyarhoz hasonlóan a női magyaros díszruha kialakulása is a reformkorra tehető, és a korábbi öltözködési minták felelevenítésén alapszik. A XVI–XVII. sz.-i késő reneszánsz főúri-asszonyi viseletét könnyen hozzá lehetett idomítani a karcsú derekak és nagyméretű szoknyák neobarokk divatjához. … A női díszmagyar fűzött, zsinórral díszített derékból – anyaga legtöbbször bársony –, buggyos ujjú, fehér ingvállból – batiszt, csipke vagy muszlin –, ráncolt aljból – selyem, bársony – és csipkekötényből állt. A pártáról dús csipkefátyol omlott alá. Régies hatású karkötők, függők, nyakékek egészítették ki a ruhát, amely inkább sötét színű volt – piros, zöld és fekete. A színválasztás is tükrözte a honleányi érzületet, mely a fekete-piros gyászszíneket hangsúlyozta, s ha a hölgy nem is ölthetett díszmagyart, akkor pl. fehér ruhájának piros-fehér-zöld kiegészítőivel jelezte elkötelezettségét. A díszruhához szűrszabású, zsinóros kabátot vagy díszes kendőt használtak.”
A millenniumi ünnepségek, Rákóczi hamvainak hazahozatala, egy nagyobb, városi jelentőségű ünnep, felszentelés mindig is alkalmat szolgáltattak a díszmagyar felöltéséhez. A trianoni diktátum azonban a hagyományosnak tekintett ünnepi viselet hordásának alkalmait és szabályait, de egyúttal az ünnepek szereplőit is döntően megváltoztatta. A díszmagyar ruhadarabok viselése két évtizedig nem volt ajánlatos, bár tiltására vonatkozó rendeletre nem bukkantam. A díszmagyar XX. századi anyaországi története már a mi történelmünktől eltérő szálon futott: „…1933-ban Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságának vezetőjeként pályázatot írt ki a magyaros férfiruha tervezésére azzal a céllal, hogy a díszmagyar helyett korszerűbb díszruhát hozzanak létre. A kiírás a történelmi népviseleti formákat és díszítéseket egyeztette az akkori divattal, s ez nagy hatással volt a hölgyek öltözködésére is: a nemzeti viselet reneszánsza bontakozott ki ebben az időszakban. A legismertebb tervező Zsindelyné Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezője volt, akinek a Corvin Áruházban nyílt Pántlika szalonjában elsősorban a történeti ruhák ihlette díszmagyarokat lehetett megvásárolni” – írja Tompos Lilla. Kialakult a bocskai, megmaradt az atilla és a kazinci, míg a női díszmagyar a nemzeti jelleg mellett igyekezett – legalább sziluettjében – korszerű lenni. Ezután következett be az újabb impériumváltás 1941-ben, amit – miként a későbbi impériumváltást is – sok ezren felszabadulásként éltek meg sok év sanyarú elnyomása után. Abbéli szándékukban, hogy nemzeti érzelmeiknek látványos bizonyítékát is adják, a pesti divatlapokban is látható szabásminták alapján magyaros ruhadarabokat, a férfiak bocskait, atillát, zsinórozott kabátot, a nők pártát, zsinórozott mellényt, szoknyát, a díszmagyarhoz tartozó kabátot varrattak helyi divatszabókkal. És ez lett sokaknak a veszte is, hiszen sokaknak ezt rótták fel egyedüli bűnükként.
A múzeum raktárában található díszmagyar női kabát tulajdonosa Herczeg Ilona – Ilon nena – volt, aki jómódú családból származó lévén nem dolgozott tanítónőként, végzettségének megfelelően. Megkínzásának, kivégzésének körülményei következtetni engednek „eredendő bűnére”: a szemtanúk vallomásai alapján a bajmoki községházán folyt kínzása során a négykézlábra ereszkedett asszonyt ütötték-verték, eközben a fülébe kiáltozták, hogy „Na most szavald el a Talpra magyart!” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal) A Szabadkára kísért mintegy harminc bajmoki között egyedül Herczeg Ilona volt nő. Az elbeszélések alapján a kaponyai emlékmű közelében még egyszer arra kényszerítették, hogy a „Talpra magyar” elhangozzék, majd kivégezték, és a közelben elhantolták. Végső nyughelye ismeretlen. Az elbeszélésekből arra következtethetünk, hogy a Bajmokra bevonuló magyar honvédség fogadásakor vagy más állami ünnepség alkalmával Petőfi versét szavalta, vélhetően díszmagyarban, ami végzetes bűnné nőtt a győztesek szemében.
