Útmutató:
Nyárutó. A játéktér: a szöveg, amely elkötelezettséget vállal témák, alakok, hangulatok mellett, hogy a témánál legyek: asztaltársaságot választ. A játék pillanatokat/zárványokat idéz, olyan emlékezésre méltó pillanatokat, amelyek életünk történetében tündöklő zárványai az időnek Ezek a megvalósult pillanatok nem váltak viszonylagossá, de nem teremtenek folytonosságot, és az én-teremtésünk biztosítékává sem váltak, pusztán olyan valóságok, amelyekre emlékezni lehet. És persze a beszélgetés közben felmerül még a dolgok elbeszélhetőségének kérdése, énünk, mely a világ megtapasztalásának nyelviségében alakul. Egy játék: őszi közelítő egy asztal körül.
Helyszín:
A Kocsma, mely lehet bárhol, valójában mindig ugyanaz a hely. A betérni vágyó keresheti a napot követve, melynek során kocsmák sokasága őrzi a teret, ahová betér a fény. Rátalálhat úgy is, mint közel s távol az egyetlen, a kizárólagos helyszínre, melynek sötét, dermedt mozdulatlanságában titokzatos, soha tetten nem érhető pókok szőnek be minden szegletet a másként múló idő jeleként. De végső esetben útmutatást nyerhet e hely felé, személyes idejének önnön létezésére kérdező bizonyosságaként is, esetleg a Kehelyben, a háború után, este hat órakor.
Korábbi történések:
Ami ide hozta a szereplőket, a vágyakozás, melyben nem kívánnak többet a merengő mozdulatnál, hogy két tenyerük között megforgatva a pohár hideg falát, fölé hajolva fölismerhessék a komló aranyló nyári illatát, vagy az őszi must csípős zamatát. Hogy ilyenkor valahonnan mélyről feltörjön és kimondódjon az emlékezés esszenciális formája valahogy úgy, ahogy Szinbád szájából elhangzik: „Isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?” Hogy ebben az emlékezésben újra érezhessenek ízeket, illatokat, színeket, rátalálva a létezés érezhető/érzékelhető formájára. Ismét ráébredve arra, hogy az ember öntudatát csak az emlékezésen keresztül nyerheti el, mely a múltból üzen, a jelen az Isteneké. Itt, ezen a helyszínen, azonban megtörténhet a csoda, amikor „a pohárfenekén csillan a lét”1. A bor filozófiája beszél erről, melynek jeligéje kicsit cinikusan, kicsit keserűen, de a meglelt bizonyosság nyugalmával súgja a fülünkbe: „Végül is ketten maradnak, Isten és abor.” Amikor legfőbb névvé Isten neve helyett a bor válik, akkor nem marad más hátra mint beszélni a borról, mint természetről és természetfeletti valóságról, továbbá írni az ivás lehetőségeinek kimeríthetetlen gazdagságáról. Akkor ismét szükséges felidézni azt, hogy ez az emlékezet az aranykori hagyományokig nyúl vissza, és emlékeztetni a Zsoltárra: „Kóstoljátok meg és lássatok.” Majd a Vita illuminativa-ban, az Utolsó imában végső tanulságként megfogalmazni: „a mámor a köznapi észnél határtalanul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete. Mindannak, ami az életben szép, nagy, komoly, élvezetes, tiszta. Ez a magasabb józanság. A tulajdonképpeni józanság.”
A beszélgetés természetesen egy kocsma asztal fölött kezdődött az utcáról véletlenszerűen betévedtek között, tizenegyen voltak, majd hozzájuk csapódott a tizenkettedik, aki látszólag nem igazán követte a társalgást, többnyire koktél-recepteket sorolt és kötekedett. Lassan csak ez a társaság maradt a kocsmában meg a Csapos, aki korsókba, poharakba, kelyhekbe töltött. Csak néha szólt közbe olyformán, mint aki öröktől fogva fültanúja az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseknek.
Először egy mélyen barázdált arcú őszes figura felesége kezdte el a beszélgetést, aki szorosan a férjébe karolva mesélte:
„Az én uram olyan jól ismerte a kiskocsmáit, hogy pontosan tudta melyikbe süt be a nap délelőtt és melyikbe délután... az uramnak nem volt maradása egy kocsmában rendszerint megivott egy sört és ment tovább a nap után... Délelőtti nap sütött a Kolucekbe és az uramat elbűvölte a naptól szikrázó söntésasztal, amelyen csillogtak a csapok meg a nikkelezett borítás, és az uram ott ült a napfényes söntésben, és új ruha volt rajta, és úgy érezte hogy nagymisén van a templomban, ...mindannyian a megdicsőültek kórusához tartoznak, amelyet már nem fenyeget sem a pokol, sem a tisztítótűz, itt már csak azok ülnek az aranyló söröspoharak mellett, akik a verseny döntőjébe jutottak, akik kiválasztottak, és akik Isten Bárányai, és erős sör meg lágy tejszínes hab alakjában veszik magukhoz az Úr testét, és vérét... Mikor aztán az egynapos szabadság véget ért, az uram szörnyű állapotban ment hazafelé, ...de én már ezt megszoktam... ment az Örökkévalóság gátja utcáján, és ujjánál fogva húzta maga után a kabátját, és nyomorult állapotban érkezett haza...de elkápráztatottan és elámulva ült le a székre, és lehunyta a szemét és mosolygott, és újra mérlegelte mindazt amit azon a napon szabadságának egyetlen napján átélt... Minek írjon az ember kislány... az az igazi regény, amit ma átéltem... igen... regény, arról hogy nekem nem kell más csak a leghétköznapibb élet... mert én nem akarok több háborút, én nem akarok győzni, én csak azt akarom hogy egy ilyen napos szabadság mindenkinek elegendő legyen arra, hogy megértse a dolgok lényegét... én sóváran kívánom, hogy a világ már ne mozduljon a helyéről, nekem már mindenből elegem van, én azt szeretném ha úgy lenne ahogy Mahler megkomponálta... hogy a világ örök jelenvalóság legyen... jelen... hebegte az uram, aki néhány perccel azelőtt a sörtől kivilágítva ment az utcán, és szokása szerint úgy ment mintha krétával rajzolt vonalon lépkedne az úttest közepén, és háta mögött dudálnak az autók, és ha valaki az útjába kerülne az uram leütötte volna... így aztán az emberek félreugrottak előle, és ő fényesen kivilágítva ment a nappali fényben, mint a házunk előtt álló gázlámpa, amelyet elfelejtettek eloltani...”
Az asszony mellett ülő kis öreg hamiskás mosollyal maga elé nézve bólogatott és kortyolt a poharából. A mellettük ülő hórihorgas fekete kalapos férfi kivillantva az arcát a kalap árnyékából csendes keserűséggel a hangjában megjegyezte, hogy megváltót és megváltást várni abban a sötét lyukban is lehet, ahonnan az ő története kezdődött. Egy istenhátamögötti helyen, ahol az eső állandó kopogása az élet lüktetésének háttere, ahol a léptek a sártól elnehezülve egyre fáradtabban mozdulnak és visznek a kocsma felé, ahová amikor a megvetemedett ajtót belökve belépsz, a mocskos asztalhoz ülve egyre biztosabban a székhez szegez a meddő várakozás dermedt mozdulatlansága, a dohányfüst lassan hullámzik az asztalok fölött, a távolból dühös kutyacsaholás hallatszik, és egyszer csak megérzed a szagot; a föld szagát. A karodra hajtott fejed felemelve körülnézel magad körül, „a kocsmáros és Kelemen egymással szemben, a pultra dőlve, az iskolaigazgató Schmidt és Schmidtné mellett az asztalra borulva, Futaki és Kráner, mint egy jegyespár, összehajolva, Halicsné mellre bukó fejjel – mindannyian mélyen aludtak. Kránerné és Halics még pusmogtak egy darabig, de már nem volt erejük ahhoz, hogy felkeljenek és hozzanak egy üveg bort a pultról, így aztán általános, békés szuszogásban őket is hamar elnyomta az álom. Csak Kerekes maradt ébren. Megvárta, míg végleg abbamarad a suttogás, majd felkelt, megropogtatta a tagjait, s csendben óvatosan elindult az asztalok között... És ivott szünet nélkül, lankadatlanul, töltött és felhajtotta, majd újratöltött és újból felhajtotta, mint egy érzéketlen gép, egészen addig, míg az utolsó csepp is el nem tűnt irtózatos gyomrában. Hátradőlt a széken, kinyitotta a száját, s megpróbált néhányat böfögni, majd hogy nem sikerült, a gyomrára tette a kezét, s imbolyogva a sarokba ment. Ledugta az ujját a torkán és hányni kezdett. Aztán felegyenesedett, tenyerével megtörölte a száját. „Ennyi volt az egész” – morogta, s visszament „a biliárd” mögé. Ölébe vette a tangóharmonikát, s egy érzelmes, szomorkás dallamba kezdett... Nem volt miért abbahagynia ezt a bánatos dallamot, s amint a végére jutott, kezdte újból szünet nélkül, s mint egy gyerek az alvó felnőttek között, boldog elégtétel áradt szét benne, hisz rajta kívül – ezt – nem hallja senki más. És e bársonyosan zengő tangóharmonika-szóban utolsó támadásra indultak a kocsma pókjai. Laza hálókat eresztettek az üvegek, poharak, csészék, hamutartók tetejére, körbefonták az asztalok s a székek lábait, majd - egy-egy titkos, vékony szállal - összekapcsolták ezeket, mintha fontos volna, hogy felfedezhetetlen, rejtett zugaikban meglapulva azonnal értesüljenek minden moccanásról, minden rezzenésről, amíg csak sértetlen ez a hibátlan, különös, szinte láthatatlan háló. Beszőtték az alvók arcát, lábait, s kezeit is, aztán villámgyorsan visszafutottak rejtekükre, hogy egy leheletfinom pókfonál rezdülésére várva majd újrakezdjék. A böglyök – a fényben s a mozgásban keresve menedéket a pókok elől - fáradhatatlanul húzták kusza nyolcasaikat a gyöngén világító lámpa körül; Kerekes szinte már félálomban játszott tovább, lecsukló fejében bombatölcsérek és zuhanó repülők, menekülő katonák és égő városok képei követték egymást szédítő sebességgel, és oly zajtalanul, oly észrevétlenül jöttek be s álltak meghökkenve az eléjük táruló látvány előtt, hogy inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Irimiás és Petrina megérkezett.”
Az asztal felett mélázó csönd uralkodott el, mely egy kicsit elidőzött a fény és a sötét princípiumain keresztül önmagunkhoz vezető utak látványánál. Mérlegelve, vajon melyiknél élesebbek a körvonalak, hol ígéretesebb és teljesebb a magára találás lehetősége. A keresés útját kijelölte a megtisztulás és megváltás utáni sóvárgás. Az emlékezés felidézi a bűnbeesést, a megváltást, megkísérli szétválasztani a jót és rosszat, hogy magára találva elérje az isteni közelséget. A lélek önkeresése közben felismeri, hogy a maga erejéből képtelen a jóra, isteni kegyelemre szorul, Isten akarata pedig kifürkészhetetlen: vannak kiválasztottak, a többség azonban csak kárhozott tömeg.
– Jaj, polgártársak, miért kell ennyi lelkizés, mindez csak bizonytalan útkeresés a fényen és sötétségen keresztül, homályos útvesztőkön át. Hallgassatok rám! „Igyatok többet, és egyetek kevesebbet. Ez az önhittség és a felszínes ateizmus legjobb ellenszere.”– fordult a társasághoz a tizenkettedik, aki Jerofejevként nevezte meg magát. A bárpult mellett ült, figyelmét elsősorban az előtte álló pohárra fordította, a beszélgetést csak fél füllel kísérte, s csak néha fűzött hozzá egy-egy gúnyos, lenéző vigyort.
– Ne higgyetek a látszatnak, én „hiszek az Ő jóságában és magam is azért vagyok jó és boldog. Ő jóságos. A szenvedésekből a fénybe vezet engem. Moszkvából Petuskiba. A Kurszki pályaudvari kínokon át, a kucsinói megtisztuláson s a kupavnói ábrándokon keresztül a fénybe és Petuskiba vezet engem. Durch Leiden – Licht! Mit igyak még, hogy ki ne hunyjon ez a fellángolás? Mit igyak a Te dicsőségedre? De baj van! Nincs olyan italom, mely méltó volna Hozzád. A kubányi egy nagy szar! A rossziszkaját pedig még szóba hozni is nevetséges Őelőtte. És az egy rubel harminc kopejkás rosé! Ó, Istenem!... Ha ma sértetlenül eljutok Petuskiba, olyan koktélt keverek, melyet szégyenkezés nélkül meglehet majd inni Isten és az emberek színe előtt, jobban mondva az emberek színe előtt és Isten dicsőségére. A Jordán folyó habja vagy a Betlehem csillaga nevet adom majd neki. Ha elfeledkeznék róla Petuskiban, kérlek benneteket, figyelmeztessetek. Csak semmi nevetés! Nagy tapasztalatom van a koktélok készítésében. Mind a mai napig az én koktéljaimat isszák Moszkvától Petuskiig; a Kánaáni balzsamot és a Komszomolka könnyeit vedelik anélkül, hogy tudnák az alkotó nevét, és jól teszik. Nem várhatunk a természet adományaira. Magától értetődik, hogy eme adományok megszerzéséhez ismernünk kell pontos receptjeiket: és ha akarjátok, megadom nektek ezeket a recepteket. Figyeljetek csak... Egyszóval jegyezzétek föl a Kánaáni balzsam receptjét. Csak egyszer él az ember, az életet úgy kell hát leélni, hogy el ne hibázzuk a recepteket.
Tehát:
1 deci - denaturált szesz
2 deci – barna sör
1 deci - tiszta politúr
Íme hát a Kánaáni balzsam(népnyelven borzderes), mely valóban szürkésfekete színű, mérsékelten erős, intenzív aromájú folyadék. Sőt ez mér nem is aroma, hanem valóságos himnusz. A demokratikus ifjúság himnusza. Így bizony, mert aki megissza ezt a koktélt közönségessé lesz, és sötét erők hatalmasodnak el rajta. Ó hányszor megfigyeltem!... ” – szólt Jerofejev, és méla undorral elfordult a társaságtól, figyelmét ismét kizárólag az előtte álló pohár titokzatos tartalmára fordítva.
– De a fény emberek, a fény, mely ennek az aranyló bornak a mélyén melegít – kiáltott fel az asztal túlsó végénél egy erősen kopaszodó őszes férfi, akinél az arcvonások árulkodó ártatlanságát még a szájszögletben bujkáló gonoszkodó mosoly sem tudta elrejteni. Szemét a fény felé fordított pohár aranyló nedűjére függesztve, melyet szinte a táguló pupillán keresztül próbált magába fogadni.
– Amikor ezt a poharat a szádhoz emeled, az ízében szétáradó melegség mint az aranykor itt felejtett töredéke, felidézi az egészet, az Egyet. És ilyenkor mikor megmutatkozik a bor isteni arca, a perc derűjében és játékában, oldódni kezd, a megkövesedett szorongás, „...és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk. De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk! Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor.”
Ekkor egy kis pocakos öreg felemelkedett az asztal mellől és a hallottaktól lelkesülten végig nézett az asztaltársaságon, majd engedelmet kért egy pohárköszöntőre, mely így hangzott:
„Ne, ne ,csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid
meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kísértsd asszír
jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha tükröd, akár
ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely
partunk szirtjeit úgy nyögeti most kint a rohamvert
tengert: idd okosan könnyű borod s mérd az örök reményt
kurta lét araszán. Míg fecsegünk, száll az irigy idő:
élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap ígéretét.”
– Emberek, ne hagyjátok! – jajdult föl a hallottak hatására Jerofejev. – Még telesírom a zsebkendőm, mint mikor megittam egy teli flakon Ezüst gyöngyvirágot. Miért sírtam? Mert eszembe jutott a mama, helyesebben eszembe jutott, és nem tudtam kiverni a fejemből. Egy nálam hülyébb alak ott ült volna tovább, a mamát siratva. De én fogtam egy üveg Orgonát – és megittam. Na mit gondoltok, mi történt? A könnyeim felszáradtak, ostoba röhögés fogott el, a mamát pedig úgy elfelejtettem, hogy már a nevére sem emlékeztem. Ó milyen nevetséges számomra az az ember, aki a Genf illata készítése közben a lábizzadás elleni szerbe még Ezüst gyöngyvirágot is kever! Hallgassátok csak a pontos receptet:
fél deci – Fehér orgona
fél deci – lábizzadás elleni szer
2 deci – Zsiguli sör
másfél deci - alkoholtartalmú lakk
– Igazad van cimbora, emelte meg a poharát Jerofejev felé egy vékony, csontos, harminc körül járó férfi, akinek csapzott haja a vállát verte és eddig a mellette ülő szikár öreggel, halk bensőséges beszélgetést folytatott, nem lehetett őket tisztán hallani, csak a szavak perdülő zenéje ütötte meg a körülöttük ülők fülét és az öreg ezüstös hullámú hajának fénye csillant meg olykor-olykor mikor a fejét hátra vetve csengőn felnevetett.
– Abban azonban ellent kell mondanom neked, hogy, ha sírni nem is, de emlékezni, az életet megmérni és magunkat megmérettetni azt lehet. Igaz, bizonytalan, hogy mi jön ki belőle, lehet, hogy csak a fenekünk súlya. Ezért az én pohárköszöntőm híján lesz a bölcsesség summájának, de emlékezni fog egy régi cimborára, akivel most szívesen koccintanék.
„Éj-nap csak inni: többé nem terem
széles e földön olyan kocsma-vendég;
Védjétek hát ti hárman kegyesen
Néhai Cotard mester szomjú lelkét!
Herceg - a torka száraz-tüzesen
Folyton rikoltott: „Hű! ég, a keservét!”
Itassa most örök bor odafenn
Néhai Cotard mester szomjú lelkét!
– De boldogan megtoldanám most ezeket a szívhez szóló sorokat valami lírai csodával, már csak azért is, mert Cotard mesterrel magam is bensőséges viszonyba kerültem – szólt a mellette ülő ezüsthajú öreg. – Nem tehetek róla, nekem csak egy régi dalocska jutott az eszembe, de receptnek ez sem az utolsó – sandított Jerofejev felé.
„Ki borát retekkel issza
nem büfög a sírból vissza,”
Jerofejev hangos tetszésnyilvánítással nyugtázta az öreg közbeszólását, és újabb koktél-receptbe akart kezdeni, de a többiek leintették. Majd egy pocakos, a bor-adta életörömtől eltelt vendég emelkedett szólásra, fénylő ábrázatát az asztaltársaság felé fordítva, engedelmet kért, hogy előadhassa versét, mely imigyen szólt:
Dive Bouteille
Ó
Titokkal
Hallgatag
Csutora!
mi okkal
Hallgatok
Úgy oda?
Zengd a szót tova,
Melyen szívem csüng,
Mert isteni csodás nedünk,
Mit magába zár a méhed,
Bacchus révén most minekünk
Az igazat hirdeté meg.
Bor, te szent bor, messze kerül téged
Ami hazug és csaló főképpen.
Noé kora érjen vidám véget,
Hisz általad tartja lelkünk épen.
Zengd azt a szót, kérlek szépen,
Az balsorsom holti tora.
Ne csepegj el hát balgatag,
Fehér s bíbor borfoltokkal
Titokkal
Hallgatag
Csutora!
Ím okkal hallgatok
Úgy oda!
Ezután, mindenki megemelte a poharát, hogy a szerzőt éltesse, majd a figyelem az asztal végén a feleségével együtt jelenlévő gyűrt arcú öregecske és a mellette ülő vendég beszélgetésére terelődött, akinek kikerekedett ábrázatán gyanút keltően bizalomgerjesztő mosoly terült szét. Véget nem érő katona történeteket mesélt, nagy derültséget keltve ezzel a körülöttük ülők körében. Most éppen a következő hallatszott az asztal eme sarkából:
– Az nagyon rossz dolog, amikor az ember egyszerre csak el kezd belekeveredni valami filozofálásba, az ilyennek mindig delírium tremens szaga van.
– A legjobb, ha néha az ember hagyja, hogy az ital beszéljen hozzá, mint ahogy velem történt azon a meleg nyári délutánon, mikor csapszékből csapszékbe vonulva megszólított - vette át a szót, egy magas tagbaszakadt férfi, akinek hatalmas, fenyegető méretei ellenére gyermeki kiszolgáltatottság ült a szemében.
A csapszékben nagy korsó sörök vonultak fel elébe. Az első korsó így szólt:
– Pincéből jövök, komlóból és malátából lettem. Most hideg vagyok. Milyen az ízem?
– Keserű, finom, hideg.
– Igen, én lehűtelek téged, lehűtöm a férfiakat, aztán felmelegítem őket és elveszem felesleges gondolataikat.
– A felesleges gondolatokat?
– Igen, a legtöbb gondolat felesleges. Talán nem?
– De mennyire. Nagyon igazad van.
Kis pohár pálinka állt világossárgán előtte.
– Honnan hoztak elő téged?
– Égettek, ember.
– Harapsz fiú, karmaid vannak.
– Nono, azért vagyok pálinka. Talán már régen nem láttál pálinkát?
– Nem, majdnem meghaltam, úgy bizony, kedves kis pálinka, majdnem meghaltam. Kis híja, hogy el nem utaztam retúrjegy nélkül.
– Olyannak is látszol.
– Olyannak látszom? Ne fecsegj. Próbálkozzunk csak meg veled, jöjj csak közelebb. Ah, jóízű vagy, tűz van benned, tűz van benned, fiú – a pálinka lecsurog a gégéjén.
– Micsoda tűz. – A tűz füstje felszállt, kiszárítja a torkát, meg kell hát innia még egy korsó sört:
– Te a második korsó vagy, megittam már eggyel. Mit akarsz nekem mondani?
– Kóstolj meg előbb, kövér ember, azután majd beszélhetsz.
– Nahát.
Ekkor így szól a korsó:
- Idefigyelj, ha még két korsóval megiszol és utána még egy köményest és még egy grogot, akkor úgy megdagadsz majd, mint egy borsó.
– Úgy?
– Igen és azután megint kövér leszel. Milyen sovány vagy ember. Hogy tudsz így szaladni az emberek közt? Kortyolj még egyet. – És megragadja a harmadik korsót.
– Kortyolok már: Egyiket a másik után. A rend a fő. – Megkérdezi a negyediket:
– Hát te mit tudsz drágám? – Az csak kéjesen dorombol. Fölhajtja:
– Elhiszem. Mindent elhiszek, amit mondasz, drágám. Te vagy a barikám, együtt megyünk a legelőre.
– Nagyon igazad lehet polgártárs – rikkantott közbe Jerofejev –, a gondok, az elnyomorodás iváshoz vezet. „Ma már az egész gondolkodó Oroszország úgy bánkódik a muzsik miatt, hogy csak iszik és iszik, magához se tér.”
Egy magas, feltűnően szép arcú férfi szólalt meg az asztalnál, a hangja csendes volt, és ahogy beszélt, úgy hangzott, mintha nem is a társághoz szólna, hanem önmagába mondaná a szavait, mégis mindenki felé fordult, és figyelt ezekre a szavakra:
– Most elmondanám a nap utolsó pohárköszöntőjét, nem azért, mintha haza készülnénk, mint ti is tudjátok, ennek a helynek nincs igazi kijárata, mégis ezt a pohárköszöntőt az utolsónak szánom:
„Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri, és a föld felé görnyeszt:
be kell rúgnotok, szüntelenül.
Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.
De rúgjatok be.
És, ha néha, egy palota lépcsőin, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában, felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, a hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám,a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek:
– „Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül!
Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.”
Egy réveteg tekintetű férfi emelkedett fel a székéről, poharát magasra tartva.
– Engedjék meg, hogy ennél az utolsó pohárköszöntőnél én egy gyönyörű szép bűnös-bűntelen asszony arcára emlékezem, aki mikor szájához emelte a vérrel töltött koponya-kelyhet, a fülében hallotta a suttogást:
– „Ne féljen királynő... a vért régesrég felitta a föld. És ahová kiömlött, édes szőlőfürtök teremnek.”
Egy kis ideig ünnepélyes csönd ülte meg a termet, ezt használta ki a kis pocakos öreg, hogy az ivópulthoz tántorogva a Csapos elé tegye a kupáját, majd így forduljon hozzá:
„Dissolve frigus ligna super foco
large reponens, atque benignius
deprome quadrimum Sabina,
o Thaliarche, merum diota.”2
A Csapos fogta a kelyhet, és ezekkel a szavakkal nyújtotta a körülötte ülők felé:
„Et accipiens calicem gratias egit, et dedit illis, dicens: Bibite ex hoc omnes.
Hic est enim sanguis meus novi testamenti, qui pro multis effundetur in remissionem peccatorum.
Dico autem vobis: Non bibam amodo de hoc genimine vitis usque in diem illum, cum illud bibam vobiscum novum in regno Patris mei.”3
– Hogy ezek milyen jól megértik egymást – jegyezte meg Jerofejev epésen – Pedig „mennybéli Királynőm, ó, milyen messze van még Petuski! Megyek csak megyek, de Petuskinak se híre, se hamva. Már sötét van mindenütt – de hát hol van Petuski?”
_________________
AZ IDÉZETT IRODALOM:
I. Baudelaire,Charles: Mesterséges mennyországok, Gondolat, Budapest,1990
II. Bulgakov, Mihail: A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972
III. Döblin, Alfred: Berlin Alexanderplatz, Nova Irodalmi Intézet, Budapest, 1934
IV. Faludy– Rabelais: Pantagruel, JATE Kiadó, Szeged, 1989
V. Hamvas Béla: A bor filozófiája, Életünk Könyvek, 1988
VI. Hasek, Jaroslav: Svejk, Magyar Helikon,1969
VII. Horatius, Quintus Flaccus: Ódák, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985
VIII. Hrabal, Bohumil: Vita nuova, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993.
IX. Jerofejev, Venyegyikt: Moszkva Petuski, József Attila Kör - Jelenkor Kiadó, Budapest - Pécs, 1989
X. Krasznahorkai László: Sátántangó, Magvető kiadó, Budapest,1985
XI. Rebelais: Pantagruel, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1972
XII.Villon, Francois: Villon összes versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957
______________________
Lábjegyzetek
1 Becsei József, 1993 õsze, Szeged, csütörtök délután hat után.
2Tégy tűzre bőven, űzd el a mord fagyot,
hozz bort, s ne mérjed oly fukarul, legyen
jó négy telet látott szabin bor,
önts, Thaliarchus, a kétfülűből.”
3 „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontottak a bűnök bocsánatára. Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.”
