Áron napokon keresztül depressziós hallgatásba burkolódzott. Senki sem tudott erotikus álmáról, mégis nagyon szégyellte. Tartózkodó viselkedése természetesen feleségének tűnt fel először. A gyerekek azt gondolták, nagyon rosszul mehet a piac, és igyekeztek minél többet segíteni a fóliasátrakban és a gyümölcsösben. A kövér repedés ismét szélesen ásított a tanya falán. Már hetek óta nem beszéltek róla, de mindketten úgy érezték, hogy egyre jobban eltávolodnak egymástól. Ha Rózsa megszólalt, Áron azonnal ordítani kezdett.
Egy hónap elteltével minden megváltozott. A csoda akkor történt meg, amikor Áron egyedül maradt otthon. A vastag vályogfalú kamrába igyekezett, hogy füstölt húst hozzon ki az ebédhez. Kintről tompa zajt hallott, és ahogy kezével a kamra zárt ajtaja felé nyúlt, hirtelen úgy érezte, vissza kell tekintenie. Hátranézett, de semmi rendkívülit nem látott. Kinyitotta a kamra ajtaját, ám amikor a hideg fuvallat átfutott mellkasán, gyorsan be is csukta. Nem tudta megállapítani, vajon megijedt-e, vagy csak a hirtelen jött hideg borzongás hatására cselekedett ösztönszerűen. Gyorsan reagált, tehát az idegrendszerével minden rendben van. „Jól van – mondta. – Ezt most beszéljük meg! Rendben, magammal beszélgetek, mint az egyik vicc figurája, de nézzük csak! Nem lehetett ekkora huzat. Sosem volt. Túl kicsik a kamra szellőzőnyílásai. Mi van, szóltál? Azt mondod, hogy megismétled? Na jó, ha eljött az idő… Tehát képzelődtem. Igazad volt, már nem annyira kellemetlen, de nem tudnál valahogy felmelegedni? Végül is, mi, illetve ki vagy te? Nem mondhatod meg, mert nem hiszem, hogy lehetséges! Figyelj, inkább azt nem tudom eldönteni, hogy szellem vagy-e egyáltalán! Nem szellem csak egy erőhullám? Ne csináld! Megkeresem a feleségem, tudod, ő eredetileg lélekbúvár – agykurkász! Mi az, hogy inkább a nőveremmel beszéljek? Miért akarnám? Hagyjál engem békén!” Ekkor a mellkasában és a koponyabőrén érzékelt bizsergés megszűnt. Jobb keze zsibogni, majd remegni kezdett, ahogy az ebédlőasztalra támaszkodott. Percekig állhatott így, kitámasztva, akár egy kidőlni készülő házfal. Nem emlékezett, mikor jutott el az asztalig. „Róza, Róza, szkleróza – mondta hirtelen támadt jókedvében. – Az én Rózsám pedig a városban! De mit kell tennem? Mit terveztem mára? Milyen nap van ma? A ládákat az áruval csak holnap hajnalban kell a kocsiba pakolni, addig a múlt évben felújított hűtőkamrában maradnak, hogy friss termékkel jelenhessek meg a piacon. Le kell ülnöm. Magamban beszélek. Olyan vagyok, mint aki elitta az agyát. Tompán zúg a fejem és bénító csend ciripel a fülemben.” Leült, megmasszírozta az arcát, homlokát és a halántékát. A tompa búgás és csengés nem szűnt meg. „Talán keveset aludtam – gondolta –, lefekszem egy két-órára.” Bénuló állapotából a telefon csörgése riasztotta fel. A fejében érzett zúgás és cirpelés hirtelen megszűnt. Amint füléhez illesztette a telefonkagylót, felesége kedveskedő hangját hallotta.
– Figyelj, édesem! Itt vagyok az üzletközpontban, most akciós áron lecserélhetjük a mikrosütőt és a turmixot! Vagy csak az egyiket, tudod, hogy mindkettő bedöglött, de nem szeretnék nélküled dönteni!
– Teljesen rád bízom, szívem! – mondta Áron.
– Köszi, szeretlek nagyon, leáztattad már a füstölt húst az ebédhez?
– Igen, szívem, fel is daraboltam, már mindent elkészítettem, de…
– Csókollak, szia! – visszhangzott Áron fülében felesége hangja. Amikor a kagylót visszahelyezte a készülékre, pillanatok múlva mindenre visszaemlékezett. Arra, hogy a kamrába indult füstölt nyakért az ebédhez, hogy amikor kinyitotta az ajtót, hideg borzongás öntötte el mellkasát, és arra is, hogy az erőhullám hangja közölte vele: nővérével, Sárával kell beszélnie. Amikor felesége hazaért, megölelték egymást, és hosszan csókolóztak, mintha az elmúlt hetekben semmi önzésből eredő, sértő fájdalom nem állt volna közéjük. Áron hízelgő szavak kíséretében, fokozatosan feltűrte felesége ingét, és csókokat lehelt a nő hasára és mellére. A szeretkezés nem történhetett meg. Az asszony a „vörös hadsereg” sejtjeivel vívott éppen enyhén fájdalmas csatát. Ennek ellenére azonban ebéd közben is játékos könnyedséggel ingerelték egymás erogén zónáit. Ebéd után a tanyaudvar homokozójába ágyazott hatalmas traktorkerék gumiján ültek, és egy indiai teakeveréket fogyasztottak. Szemükből sugárzó szeretettel simogatták egymást, amikor a tanyához közeledő személygépkocsi szirénája hirtelen darabokra törte nemrég megújult meghitt érzelmeiket.
– Megjött Sára! – örvendezett Rózsa, amikor a tanya kapujában megpillantotta sógornője autóját.
– Ha Mohamed nem megy a hegyhez… – szólt Sára, ahogy kilépett a személygépkocsiból.
– Akkor Sára jön az öccséhez! – kiáltotta lelkendezve Rózsa.
– Én is kérek a teából – mondta köszönés helyet Sára, amikor sógornője kezében megpillantotta az öblös, díszített porceláncsészét. Rózsa szó nélkül az ebédlőbe sietett egy csésze teáért. Amikor kilépett a tanya teraszáról, Sárát a ház sarkánál találta, amint a kövér repedést vizsgálgatja.
– Hamarosan összegyűlik a pénz, és alábetonozunk – mondta –, miközben az öblös teáscsészét Sárának nyújtotta.
– Ahogy gondoljátok – szólt Sára. – Megálmodtam a megoldást. Tudod, az álomban történtek mindig az ellenkezőre utalnak, még akkor is, ha az álom nem felel meg a valóságnak, és ellentmondhat minden logikának. Nézz ide! Itt kell új kutat fúrni, ebben az irányban, öt méterre a ház falától!
– Ezt mutatja a repedés? – kérdezte Rózsa.
– Csak az irányt!
– És a helyet?
– Az álmom megfejtése – mondta Sára. – Ha nem lesz víz, állom a fúratás költségét!
– Fogadd el, szívem – szólt közbe Áron –, nincs mit veszítenünk!
Néhány nappal később megérkeztek a kútfúrók. Amikor felpumpálták az első vödör vizet, még sárgásvörös színe volt, mintha málnalevet kevertek volna az enyhén sárga színű vízbe. Másnap a gyerekek rengeteg vödör vizet hordtak szét a kertben és az udvarban. Öntöztek, locsoltak, pancsoltak. Ennyire talán még sohasem élvezték a munkát. Két nappal később a víz teljesen kitisztult. Áron felszerelte az új elektromos szivattyút a kútra, melynek megvásárlása ismét adósságba keverte a családot, azonban házasságuk első húsz évében már megtanulták, hogy kölcsönök nélkül nem juthatnak egyről a kettőre.
A falon ásítozó repedés helyét már csak egy közelről látható, hajszálvékony vonal jelezte. Valahogy összeforrt. Senki sem látta, mikor és hogyan történt. Említést sem tettek róla, de úgy érezték, hogy isten nagyon szereti őket. Talán ezért hallgattak a repedés eltűnéséről, oly mélyen, mint az ősi történetek bölcsei.
