Magyar Szó, 2010. szeptember 14., kedd, Sportoldal; a Győztes alcímet viselő rovatban örvendezve olvashatunk a Hírességek Csarnokának 17 új tagjáról. A szerző „hallhatatlan kosarasokról” tudósít, olyan felejthetetlen csillagokról, mint például Arvydas Sabonis, akiről Kaunasban újdonsült litván barátainkkal legalább egy órányi tartamban ódákat zengettünk, jómagam pedig a kétméteres óriás előtt tisztelegve némi folyékony kenyér elfogyasztása után elkezdtem „folyékonyan” beszélni a számomra idegen balti nyelven. De értekezésem témája megint a napilapban teljesen értelmetlenül és érthetetlenül bennhagyott ronda hibák lesznek. Nem a fönti szösszenetben kellene hallatlan ügyetlenséggel hallhatatlanokról beszélni, ha már mindenképpen „kötelező” az elírás, akkor talán inkább a Beethoven életét és csüggesztően reménytelen szerelmét földolgozó filmalkotás címében nyerhetett volna komolyabb létjogosultságot (A halhatatlan kedves), mert a lángelméjű zeneköltő, az legalább süket volt. Tehát kedvesét hallhatatlanul imádhatta mindhalálig. Ám az idézetten meghökkentő „frappantériákat” már megint a fájdalom mondatja velem. Mindenesetre, ha komolyan gondoljuk az újságírást, akkor lektorálásra föl, meglesz az eredménye, csupán nem szabad elhagyni magunkat!
Falra hányt borsó?
Képes Ifjúság, 2010. szeptember 15., szerda, 33. oldal, melyben a lapot támogató intézmények, a Tartományi Művelődési Titkárság, valamint a Magyar Nemzeti Tanács elnevezései kaptak helyet, érthető módon kövérebb és szembeötlőbb betűkkel szedve, hogy a nagyérdemű olvasó kellőképpen értesüljön a „releváns faktorok” önzetlen, küldetéses és bőkezű támogatásáról, kik ilyeténképpen ajnározzák fiatalságunk képes hetilapját, amely sajnos a Magyar Szó mellékletévé rozzant. Hogy ezt a függelmi roskatagságot most a szerkesztőváltás apropóján palástolni tudjuk, a lapot új, korszerűbb ruhába öltöztettük. Zárójelben jegyzem meg: igaz, én már az öregebb nemzedék kőbe vésett változatlanság-párti, lágyuló agyú képviselője vagyok, s az őszi idény első, fiatalosabbnak mondott lapszámának külleme olyannyira fölingerelt, hogy képtelen voltam egyetlen cikkét is érdemben áttanulmányozni, de a későbbiek során, averzióimat félretéve, a föntebb megjelölt keltezésű számot már több megértéssel és rokonszenvvel olvastam. Nem is olyan rossz, az Ifjúságot és az ifjúságot muszáj támogatni például úgy, ahogy a Crvena zvezda nevének leírását végérvényesen és örökre megtagadó Árok alias Gödör sportújságíró úr szerényen, a maga magánemberi módján rendszeresen teszi is.
De nem erről kívánok vitatkozni, hanem az alcímben, a szólás képi hangulatával jellemezni megkísérelt, meddőnek tűnő nyelvápolói állhatatossággal ostorozott nyelvi betegségek, kevéssé szerencsés változatok állandó jelen- és mibenlétéről. Amikor ugyanis legutóbb az Ifiben figyelmeztettem a névelő elhagyásának helytelenségére, azon nyomban helyreigazították a hibát és megtörtént a „névelősítés” (Tartományi Művelődési Titkárság helyett: a Tartományi Művelődési Titkárság). Ez az emblémaszerű közlemény az új köntösben is helyes maradt, azonban pontatlanul és névelőtlenül került melléje az Ifit ugyan nem, de a szórványok szórványát, őseim fatornyos Versecét látványosan mellőző MNT megnevezése. Hát ennyit ér a jobbító szándékú szó?
