Mi is a népi játék? A népi játékok a folklór egyéb alkotásaihoz hasonlóan hosszú időn át formálódtak, alakultak olyanokká, amilyeneknek ma ismerjük őket. A játék mai értelmezésben szabad cselekvést jelent, de ne feledkezzünk meg arról, amit már réges-régen tudtak őseink. Az egyszerű, iskolázatlan nép is nevelte gyermekeit az életből vett tapasztalatokkal, mégpedig sokszor a játék által.
Így emlékszik vissza a topolyai Zöldy Pál, akit a szülei is ilyenformán tanítottak: „Ilyen volt az elhasznált kártyalapból kivágott kíjó: spirál. A kártyából szabályos spirált nyírtak, tűre vagy hegyes drótra állították, és a fűtött kemencéből kisugárzó, fölfelé áramló meleg mozgásba, forgásba hozta a kíjót. Ezt az ördöngös masinát a kicsinyek ámulva nézték, de még a nagyobbak is, hogy az »magától« megy. Ez is egyike volt a gondolkodásra késztető játékoknak.”
A folklór számos formáját pedagógiai eszközként rögzítették a világ számos területén, az emberevő óriásról szóló meséket a kisgyermekek fegyelmezésére használják, míg az altatódalokat a nyugodt álomba ringatásra. Számos szóbeliséggel élő társadalomban a folklórban testet öltő információt többre tartják, mint a saját jogrendszert.
A népi játékok nem azt tanítják meg, hogy hogyan kell egy dolgot létrehozni, hanem megtanítanak a cselekvés és az élet mikéntjére, és nemcsak a felnőttek tanították a gyermekeket, hanem a kicsik is egymást. Ha kellett, ki is csúfolták egymást valamilyen hibájukért. A gyerekek fegyelmet tartottak maguk közt, és aki nem tartotta be, azt valamilyen ráillő névvel ruházták fel: kezdve a Júdástól, a hazudósig és picsogóig.
A nép mindig is megfigyelte a gyermekek lelkivilágát, és annak megfelelően nevelte. Bellosics Bálint etnográfus szerint:
Hazug gyerekből tolvaj ember válik.
Mihez szokott Jancsi, János se hagyja.
Mindent csak tanulva tud az ember.
A jó játékos gyerekből lesz a jó munkás.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a magyar ember kihasználja a földrajzi környezet adta lehetőségeket, és már kisgyermekkorában olyan tárgyakat ad gyermeke kezébe, amelyekkel a későbbi életét fogja fenntartani. Így a különböző növényi terményekből (kukorica, napraforgó, nád, bodza, fűzfa, krumpli) formázza meg állatait (ló, tehén, birka, disznó), ezekhez kiáltja mondókáit (fecske, gólya, katicabogár), és ezeknek a hangját utánozza (rigó, szamár, pulyka). Korbácsot, kis szekeret, górét, babát készít neki, s ezzel a jövendő életre készíti fel gyermekét.
Régen általában a játékot a gyermekjátékkal azonosították, természetes, ősi, mindennapos tevékenységnek tartották, mostohán bántak vele, kutatását egy karlegyintéssel elintézték, s nem mutattak iránta kellő érdeklődést. A játékokban azonban minden előkerül, ami a felnőttek dolga, gondja. A gyerek látja a felnőttek cselekvéseit, utánozza őket, hallgatja a beszélgetéseiket és dalaikat, s mindez érvényesül az élet minden területén. Így a gyerek lakodalmast, vásárt játszik, megjátssza a kecskeűző pásztort; de a játékokban megmaradtak különböző művészettörténeti események is, mint pl. az állathívogatók, a nádsípkészítés rigmusai, esőkérés, naphívogatók, amelyek alkalmával hajuk növekedését remélik – mindezek régi varázsmondókák maradványai. Ezek mellett történelmi események is megmutatkoznak a játékokban. A gyerekek emlegetik a kurucokat és a hajdúkat, a tatárokat és a törököket, Szent Erzsébet asszonyt, László királyt.
Amikor a pacséri csigatészta-készítő asszonyoknál jártam a református egyházban, azt tapasztaltam, hogy miközben szorgalmas kezekkel készítették a csigatésztát, kizárták az ügyes-bajos dolgaikat, elfeledték bánatukat, és önfeledten, boldogan énekeltek, meséltek, emlékeztek boldog gyerekkorukra. Eszükbe jutottak a téli és a nyári játékok; hogy kislánykorukban külön játszottak a fiúktól – babáztak, koszorút készítettek virágokból, virágszirmokat tépdestek, sütöttek, főztek sárból, jósoltak. Addig a fiúk ebben a korban lovaztak, fára másztak, csutkából állatokat készítettek, harcoltak egymással. Az énekes játékokat a lányok 5–12 évesen kezdték, a fiúk csak 6–8 évesen kapcsolódtak be. Ők ebben a korban is inkább a mérkőzős játékokat kedvelték. A labdajátékok, fogócskák, bújócskák már vegyes csoportokban zajlottak.
Biztos vagyok benne, hogy a helyi hagyományok felgyűjtésével nemcsak néprajzi anyagot örökíthetünk meg, hanem régibb, őszintébb, természetesebb világ emberi kapcsolatait, önfeledt vidámságait, a közös játék és éneklés hatalmas erejét is.
