Megfogadtam ugyan, de kiderült, meggondolatlanul, hogy a továbbiakban egy bizonyos ideig tartózkodom a nyelvi mazsolák írásától és közlésétől. Tettem ezt a fölkiáltással: más fontosabb dolgaim is vannak, s a Tisztelt Olvasót sem kívánom unos-untalan modoros fogalmazványaimmal terhelni! Most mégis hallgatni képtelen vagyok, mert napilapunk hasábjain lépten-nyomon irtóztató jelenségekbe ütközöm bele kénytelen-kelletlen.
Magas fokú empátiával viseltetek ugyan a megalázóan alulfizetett hírlapírók napi taposómalmának időszorításában keletkezett hibák iránt, de azért ami sok, az sokk. Magam is rendkívüli módon szeretek utazni és világot látni, ezért különös érdeklődéssel böngészem az útleírásokat, az újságírók által hivatalos, vagy magánutaik során meglátogatott szép és érdekes vidékekről, városokról szóló tudósításokat. Ezúttal elsősorban a lap 2010. szeptember 2-ai, csütörtöki számában napvilágot látott és címében figyelemfölkeltő találékonysággal „síró ulmi magyarokról” értekező cikk csigázta fel érdeklődésemet és mindent fölülmúló képzeletemet. Örültem, hogy a sanyarú anyagi sors szorításában vergődő újságíró eljutott a vízummentes Nyugatra, ahonnét egész oldalas, képekkel tarkított útleíró-tudósító riporttal ajándékozta meg az utazó és otthonülő olvasókat egyaránt. Azt is meg tudom érteni, hogy – jóllehet többnyelvű közegből származunk –, minden idegen nyelvet nem beszélhetünk egyetemi szinten. Jómagam is, őseim anyanyelvének dacára, csak konyítva kapiskálom a németet, meg a helyesírási kézikönyvek bújása közben is elkeserítő következetlenségeket veszek észre, melyekre nincs is más magyarázat: a szabál′ az szabál′. Mégis vannak alapvetések. Áthágásuk nem megbocsátható. Megpróbálok visszafogottságot tanúsítani és hangsúlyozom: ha csak egy-két hiba osont volna be a szövegbe, bizony Isten, szóvá se tenném. De a bírálat nagyítója alá helyezett írásban sajnos (fölületes elemzés után is) legalább egy tucat helyesírási hiba, tárgyi tévedés, stílusbeli igénytelenség bukkan föl.
Némethon hatalmas ország, tartományait fölsorolni is nehéz, hát még emlékezetből pontosan vagy csak hozzávetőlegesen elhelyezni őket a virtuális földrajzi-közigazgatási térképen. Esetünkben két érintett tartomány megnevezésében is mutatkoznak némi „nehézségek”. Ulm ugyanis nem a baden würtenbergi, hanem helyesen a baden-württembergi (három vétség: kötőjel, kettős „té” és „en” helyett „em”), tartomány lenyűgöző hangulatú és fekvésű városa. A Duna túloldalán pedig nem Bayerország, hanem Bajorország, mint a germánok földjének egyik leggazdagabb szövetségi egysége terül el. Nem vagyok tréfálkozó kedvemben, de azért idekínlódok egy ordenáré példát. Olyan ez a névszóhasználat, mintha Németországot halálos komolysággal Deutschországra keresztelnénk át. Az is igaz ugyan, ha hevenyészett pillantást vetünk a Német Szövetségi Köztársaság politikai térképére, látni fogjuk, hogy nem minden tartomány nevét kell lefordítani, de közismert tény például, nem azt írjuk-mondjuk: Nordrhein-Westfalen, hanem Észak-Rajna-Vesztfália, továbbá nem Sachsennel „operálunk”, hanem Szászországgal, ám ellenkező példák is léteznek. (Schleswig-Holstein, vagy a már helyesírási szempontból pellengérre állított Baden-Württemberg, melyeknek nincs magyar változata. Hessen viszont arra a rendeltetésre tűnik elragadtatónak, hogy cím-szójátékot barkácsoljunk belőle.) Az idő rohan, tartja a közhely, immár a nyár is elmúlott (ezt Koncz Zsuzsa a maga fátyolos-bársonyos hangján, érzelmesen meg is énekelte), ámde annyira nem volna szabad egy örökzöld dallam, azaz írás lapzártájakor megiramodnunk, hogy gondosan ne nézzünk utána a dolgok állásának és a leányzó fekvésének. S rögtön a következő mondatban kinyújtott nyelvvel grimaszol ránk az ortográfiai balfogás, miszerint a Duna szemközti partján Új-Ulm, azaz Naue-Ulm terül el. Mármost némi ellenőrzés után, a közzétett formával szemben a Neu-Ulm alakzat lett volna a szabályos. Rendben, kikiálthatják e sorok álszerény szerzőjét szőrszálhasogatón unalmas embernek, nem baj. Ha végtére is elindultunk az elemzés kátyús útján, haladjunk rajta tovább, s most érkezzünk el egy közéleti-politikai szempontból nemcsak megkérdőjelezhető, hanem egyértelműen vastagon pontatlan megállapításhoz, miszerint Demszky Gábor Budapest egykori polgármestere! Tisztelettel jelentem, a szóban forgó politikus a demokratikus újraválasztás többszörös, a fess fideszes köztársasági elnök, Schmitt fölényes megverését is magában foglaló megismétlésével, két évtizedes, több cikluson átívelő mandátumával európai szinten is abszolút csúcsokat ostromol. Bármennyire is türelmetlenül várják végleges távozását a változásra szomjazók, október 3-áig, az önkormányzati választások napjáig biztosan nem egykori, hanem jelenlegi, hivatalban levő, s nem polgármester, hanem főpolgármester marad. Ezek szerint Demszky stimmel, Budapest stimmel, a másik két ismertetőjegy azonban hamis. Vagy téves. Vagy talmi. Fals. Hát, így állnánk. Hab a tortán, hogy az egyik riportalany néhány bekezdéssel arrébb „változékony műsorunk van” – fordulattal dicsekszik „változatos” helyett, én meg szomorúan jelentem, ha kitekintek az ablakon időjárásunk is annyira változékony, hogy az már majdnem április, de nem elseje, nem vicc, hanem szomorú valóság. Következik aztán még egy mondatban három igénytelen múlt idő (volt, voltak, voltam), s e cikk immáron kibelezettnek tekintendő.
Mellettem egy többszörös (ex-yu) országos bajnok és nemzetközi nagymester gépíró hölgy ügyködik. Ilyen rangok és elismerések birtokában néha mégis el-elhallja nem megfelelőképpen artikulált tollbamondásaimat. Kapok is tőle bírálatot emiatt, eleget, hideget, meleget. E „konfliktus” ötlik eszembe, midőn a Magyar Szó szeptember 8-ai, szerdai számát forgatom. Érdekes, találó az egyik címválasztás: „Szorosabb a nadrágszíj”, szlovéniai hangulatképek… Már a startban kíváncsian látok hozzá az olvasáshoz. Lendván, mely a beszámoló központi helyét foglalja el, magam is jártam, kitűnően éreztem magam, élveztem a tevékeny turizmus minden percét. Néhány földrajzi név is indokoltan helyet kap a szövegben, a szerző dicséretére legyen mondva, egyáltalán nem terheli meg azt. Azonban, ha – föltehetően a félrehallott diktálás folytán – a Rédics határfalu nevét pontos formájában egyszer sem látjuk viszont, hanem hol a Lédics, másszor a Régics fintorog ránk, akkor megint fölvetődik a kérdés: nem lehetett volna-e nyomtatás előtt átolvasni a szerencsétlen művet?
