„Nem ábrázolni, hanem LENNI.”
Robert Bresson
„először hamisságát
kell levetkeznie, csak ezután kezdhet
valódi művészettel foglalkozni”
Bicskei Zoltán
A nyugati kultúra története mint sohasem kiteljesedő újrakezdések története. Geniális, majd magukra maradó mozdulatsorok. Az örökkön jelenlévő krízis fölismerése, idő- (és tér)utazás azon pontig, ahol a szál megszakadt. Amelyet hívhatunk – éljenek a paradoxonok! – örökkön jelenlévő aranykornak akár. Aztán a szálvég fölemelése s egybekötése a jelen pillanattal. Don Quijote-i küzdelem. Végül az utókori válasz: az életmű beépítése – no nem a valóságba, annak fikciójába, kellő átalakítással („alkalmazhatósággal”), délibábos „domesztikációval”. Úgy tűnik, a földgolyó eme nyúlványán a hieratikusan megélt mű, minden igazán hiteles művészi érintés – hiába alapvetése a teljes, átvilágított emberi – javarészt marginális marad.
Gyaníthatóan ez az a távlat, amellyel a Bicskei által szerkesztett szemelvénygyűjtemény méltatását illik kezdeni; s korántsem a Sergő Z. András könyvkritikájából (ld. „Csak átalakul”) fölsejlő. Bicskei hangütése, bevezető sorai már alapjaiban tradicionalisták, léptékei pedig korántsem körvonalazhatóak az „oldschool fanyalgásával” (ld. Sergő), az elveszett dicső múlt siratásával, s a jelen anomáliáinak ostorozásával. S bár Sergő kritikájának zárósnittje: „Lehet, mégsincs gond? Lehet, az anyag nem vész el, csak átalakul”, kétségkívül igaz állítás, ámde csakis azon esetben érvényes, ha léteznek Bicskei Zoltánhoz hasonló gondolkodók. Ami pedig azon állítását illeti, hogy a válság korántsem új keletű jelenség, s a régiek idején is jelenvaló volt, igencsak hajaz a meteorológusok időjárási anomáliákra adott válaszaira: hja, kérem, de olyan idő, mint ma, volt már, egészen pontosan 1911. október 15-én! Igaz, igaz. Ám (el sehova nem vezető) mértékvesztés.
Mit illendő tudnunk a tradicionalista gondolkodásmódról? Első lépésben válasszuk le az atavizmusról. Tudniillik nem arról van szó, hogy sutba vágva a jelent, vissza kívánna térni a történelem egy tovatűnt pontjára. Egyszerűen csak realizálni kíván, teljességgel jelen lenni. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha az emberi lény magát teljes egészében, tehát születése pontjától átvilágítja; és sosem téveszti szem elől az élet centrumát, szentségét, kegyelmi, egyúttal teremtő voltát. Nemcsak úgy beleesik a világba, hogy aztán amit ott lel, tovább dagassza, ahogy mainapság oly elterjedt jelenség, emberre, s „mű”alkotásra nézve egyaránt.
A ráébredés a krízis felismerésével kezdődik. És folytatódik a valóban megélt (!), élhető, s átadásra érdemes hogyan tisztázásával. Mert Bicskei könyve javarészt ez utóbbival foglalatoskodik; csupán másodsorban a modernizmus ostorozásával.
E szemelvénygyűjteményt olvasván olyasféle érzéseim voltak, mintha szakrális tanításokat hallanék filmről, színházról valóban hiteles autoritások, mesterek ajkáról. Szerkesztője állásfoglalása nyilvánvalóan sarkos állásfoglalás, de sarkát az örök emberibe veti, s keménységével együtt gyöngéd is, hisz tanítani akar, másrészről fejet hajtani az arra méltó életművek előtt. Realizációjának kiindulási pontjai a színház esetében a rítus (ld. antik színház, keleti nó), film esetében a fényírás.
Kritikabázisai a szövegdominancia, a szekularizáció;
valamint a hieratikus rendezettség, rendezés hiánya, a színpadon egykoron együttható művészeti megnyilvánulási formák elszeparálódása különféle színpadi műfajokká. A mutatvány- és gegszerűség, az affektáció, vagy a gyártás (!) a valóbani, az élet színvonalát megemelő alkotás helyett.
Így hát a maga itt-ott közbevetett, szintúgy figyelemre méltó, fölvezető sorain túl azon alkotóktól idéz, akik hasonló nézőpontból s távlatból tekintenek filmre, s színházra. Utóbbi esetében a nyugati vonalon nyilván egyértelműen adódik az Artaud-Brook-Grotowski sor, keleten a Zeami-Tamocu, stb. vonal (mj. bőségesen idézve Vekerdy Tamás Zeami-méltatásaiból). Film esetében pedig szintén: Welles, Tarkovszkij, Fellini, Menzel, Kuroszawa, Bergman (a teljesség igénye nélkül).
Én a magam részéről gyaníthatóan még sokszor bele fogok lapozni e könyvbe. Ügyefogyottan előbb úgy véltem, textusokra visszatérni szamárfülezek; a végeredmény több szamárfüles, mint érintetlen hagyott lap. Most egyenként kihajtogatom őket, újfent megcsodálva a mesterek emberi, egyszerű nagyságát, a kötet kitűnő, átgondolt szerkesztettségét, összeállítója grafikai kézjegy-filmsorát („szumi”-rajzait) ciprus- és emberidolokról, a dombbá magasodó (élet)vonalról, s a nap íriszéről.
S a mozdulatsorban, ahogy tenyeremben csöndben tovazizzennek a lapok, szemernyi válság se lesz.
