Talán érthetőbb lesz, amit mondani szeretnék e kérdés kapcsán, ha előbb magamat próbálom belehelyezni a VÁROS (lakóhely) mindenkori fogalmába, hisz különben az elme gyorsan delejtű nélkül bolyongana az ismeretlen vidéken, amely valójában igen sűrűn lakott, gazdag növény- és állatvilággal megáldott részecskéje a reánk hagyott bibliai Kertnek.
Kezdeném talán azzal, hogy az emberek általában bizonyos, mindenképp logikus (vagy annak vélt) okokra hagyatkoznak, amikor megválasztják lakóhelyüket. Ez még akkor is igaz, ha beleszületnek a környezetbe, amely aztán életük végéig – megszakítás nélkül – lakóhelyükké válik.
Az én esetemben ez a tétel nem áll, legalábbis – nem így, mert én magamnak vagyok a lakóhelye, városa, utcája, háza, szobája, ahol, amelyben létezem. Akár évtizedekig, évekig, néhány nap vagy óra erejéig, de itt élek.
Igen, ez az agglomeráció bennem van, velem született – születik még ma is –, gyarapodik, elszegényül, végül velem is tűnik majd el.
Ide tartozik még, ebbe a történetbe, és hiába ismétlem unos-untalan: magányos embertípus vagyok, ilyennek születtem, mégis, mintha nem hinnék az emberek. Számomra ez a szabadság kiteljesedett állapota.
Az utóbbi időben gondolataim számtalanszor kanyarodtak vissza Arisztotelészhez. Tudom, mindez mosolyra késztet, de városképe fordított engem most egyszerre vissza a távoli múltba. Platóntól igen eltérően, ő a várost (az alig 4-5000 lelket számláló városállamot) az emberre szabta, inkább: az ember méreteiből, tulajdonságaiból építette máig izgató, vitákat tüzelő, mindenre kiterjedő elméletét, téziseit.
Ott van az én igazi, testre szabott otthonom, városom, ahol szívem-lelkem szerint komótosan gyalogolhatok. Akkor válnak szabaddá gondolataim – még a legnagyobb városi zűrzavarban is –, ha lépteimmel összerakom magam előtt az utat. Ezeken az utakon – amelyek sokszor csak képzeletben valósulnak meg –, egy sajátságos, belső párbeszéd alakul ki.
Döbbenetes, hogy egy-egy ilyen gyalogláskor mennyi részletet emel magába a lélek. Furcsa, de én soha nem a város(ok) épületeiből, utcáiból, tereiből, parkjaiból építettem magamban helység-, ill. városképet, hanem annak (azoknak) levegőjéből kiszűrt, orromban, majd lelkemben megragadt különleges, csak oda kötődő szagokból, néhol – illatokból, még akkor is, ha az, amit érzek, éreztem, nem volt éppen kényeztetően kellemes. Így hát igazából nem is hely(zet)képekből áll össze emlékezetemben percről-percre alakuló életem, hanem a kívülről érkező benyomások, általuk formálódó gondolat-, hang-, fény, illetve színtömbök töredékeiből épül, vagy zúzódik, hullik szét az, ami vagyok, amit jelentek.
Azt csak sejtem, hogy mások hogyan is vannak ezzel a kérdéssel, de csak közvetett, igen képlékeny tényként jegyzem, foglalom magamba sejtéseimet, ráérzéseimet, hogy később – kopogó fehér botként – vezessen az útpadka belső, biztonságosabb szélén esetleg egy verssor, vagy drámai párbeszéd, forgatókönyv villanásnyi jelenetének újrateremtésében. Mert minden már egyszer létezett. Egészében – megvolt. (Ha jól emlékszem, Krleža, az agymonstrum mondta egyszer, hogy voltaképpen életünk végéig ugyanazon a művön munkálkodunk, még ha más-más műnemben tesszük is azt.) Így hát az alkotó, a művész voltaképpen ugyanazt a meglévő dolgot formálja újra, ami érzékeny kagylótestébe idegen testként bekerült: az önmagából termelt gyöngyházburkot rászüli, kisebb-nagyobb gyöngyszemet fájlal ki önmagában- önmagáról. Hiába itt az un. Isteni szikra, nagyon igaza van Claudelnek, amikor – csak úgy mellékesen lejegyzi: Csak az igazság egyesíti és szétszórja mindazt, ami nincsen vele. (Ti. az alkotóval.)
Az érzékszervek mindenekelőtt az EMBERT bontják, majd rakják össze a tudatban, tehát a lakóhely, minden innen és ide érkezik.
Amíg élünk, ezt a képet tökéletesítjük, beleértve önmagunkat is.
Ha értelmem alakulásából előhívom első emlékeimet, a lakóhely egy állandóan költözködő kép: anyám távolba meredő tekintete.
Ahogy ott áll a nagyréti tanya üres gangján, ahogy már nagybetegen, Magyarittabén, a Zsebengő utcán, a ház előtt áll és néz, figyel nyugat irányba, ahonnan majd egyszer megérkezik három fia közül legalább az egyik, ahogy a becskereki kórházban törött combtővel fekve is áll és figyeli az ajtót. Amikor már a sose szeretett Deák-házban halálos lázban égve még néhány kanálnyi meggykompótot leerőszakol magába, és néz a mennyezetre. Amikor már a koporsóból zárt szemhéja alól néz reánk, az ablakokból pedig petróleumlámpák fényével pásztázza be a ház környékét.
Ez egy világváros.
Ó, dehogy.
A világmindenség.
Aztán, sokkal később, Conakryban, ahogy kiszállok a gépből és elözönli testemet-lelkemet az a mosókonyhagőz, amelyben egyszerre vélem felfedezni a rothadt, széttaposott vadmangót, hűvös legyezőpálmát, az apálykor éppen távolodló óceán mocskát, a márványrózsák (viaszrózsák) jeges, illattalan, átható jelenlétét, az ananász Pazar illatának, ígérkező zamatának fölényét, a falakon a januári monszunesőkből hízó moharéteg visszafordíthatatlan dagadását, a vörös, mindent belepő por vas ízét.
Újvidéken, a Duna sokszagú szellőjét, majd a keletről leáradó, mindent átjáró, a Kárpátokról lezúduló szelét, a törekvők savanyú, kimoshatatlan izzadságának agresszivitását, a Tarcalról érkező szüreti fuvallatot, a sok temető fonnyadó koszorúinak lélekvesztését, barátok tartózkodó mosolyát, a hangos csendet, amely éjjelenként felrettent.
De visszatérve ehhez a városhoz, a fentebbiek alapján állítom, hogy akárhonnan érkezem is, azonnal tudom, hogy Szabadkán vagyok. Amikor 1943-ban először jártam itt – a nagybecskereki ifi kosárlabdásokkal jöttem, a mai műjégpályán győztek a Sartacus ificsapata ellen –, a városban kószálva a gledícsia kesernyés, de egészséges, fanyar illata járta át a lelkemet. Ma is az orromban érzem. Emlékét ápolom, azzal a megtoldással, hogy időközben a galagonya gyógyító illata és a meleg maróni otthonossága is betársult ebbe a városképbe.
Furcsa, hogy ebben a harmóniában már régóta olyan furcsa feszültségeket vélek felfedezni, amelyek engem közvetlenül nem tesznek próbára nagyon, de a félmosolyok közül mindenfelé sugároznak, lüktetnek, néha pengéjük suhan, valahol vág is, ami viszont megrettent. Rengeteg érdekes arcot, emberi sorsot, méltóságot és bánatot hordott belém az itt töltött idő. A párbeszéd szükségét talán itt éreztem mindig a legnagyobb mértékben. A város egyébként ősztől tavaszig a bálok városa (is), ahol láttam, éreztem a kinyíló szíveket, amelyek ellensúlyozták bennem azt az érzést, hogy a város egy állandó, halk, valamiért titkolt csendes gyászolás színhelye. Számtalan művemben indítottam innen szereplőket úgy, hogy alkotás közben ötvöznöm kellett más személyiségekkel, mert a történetekben, blokkban kapott tragikumokat nem bírták volna el.
Hogy miért nem említek építményeket, épületeket?
Mert változnak. Sokszor képmutatóak. Cserélődnek és egész városnegyedek válnak ismeretlenné, holott még tíz-húsz évvel ezelőtt otthonosan mozogtál környékükön, bennük.
Nem említem például Kairó közelében lévő piramisokat se, így vagyok Torinó, Párizs, Dijon, Frankfurt, Pozsony és, Pest kapcsán is.
És még millió hasonló esetben léphetne működésbe ez a vészfék.
Vagy valami (valaki) kisiklat a városkép összerakásakor.
Valahol, legbelül, elakadok.
Elveszek.
Részben megsemmisülök.
A utóbbi regényeim (Rétegek, Szóródás) folytatása is (Remisszió) ilyen okokból feneklett meg, jóllehet most nagyon igazat adok a szívemhez közel álló írónak, Joseph Hellernek, amikor az Öregkori önarckép című művében – többek között – azt írja: Analitikus tudata számára úgy tűnt, hogy az alkotóerő és a teljesítmény általános gyöngülése az élet vége felé inkább az akaraterő, semmint a tehetség kudarcával magyarázható.
Mindenesetre, mentség akad számtalan, még ha mások bölcsessége révén is jutok hozzá, de Szabadkának legszebb tőlem eredő anziksza (tudom, nem illendő ilyenkor magunkat idézni, de most nem tehetem másként):…Önmagával beszélget / bennem az enyészet./ Ami él és türelmes, / az szép otthonunk,/ s benne a csend engedelmes./ A platánok házunk előtt:/ megannyi élő feszület, / indulni nem tudó gyászmenet,/ de inkább csak/ sápadt, pőre özvegyek.
Ebben a még mindig emberre szabott városban rendkívül nehéz érzelmileg eligazodni. Számomra itt az első akadályt a távoli emlékek jelentik: 1953 őszén kerültem ide a tanítóképzőbe és a kollégiumba, amelynek számomra – szó szerint – lélekszomorító légköre és rezsimje első pillanattól nyomorgatott. Számtalan sérelem érte akkor alakuló személyiségemet, amelyeket még ma se tudom feldolgozni. Csak néhány próza- és drámarészletben tértem vissza ehhez az időszakhoz. A mostani világból pedig azért tudok csak aránylag kevés hasznosat véglegesíteni magamban, mert a magatartásmodellekben egyszerre akad még mindig – persze, alaposan megkeverve – xenofóbia, őszinte barátság, tartózkodó közöny és őszintén támogató szellem. Engem ide soha senki nem hívott, soha senki nem ígért semmit – igaz, soha nem is semmit nem is kértem .Senkinek a kenyerét, posztját, se státustát nem veszélyeztettem. Véleményemet leginkább magamban tartottam, de magammal hoztam, letettem szinte egész, máshol teremtett életművemet. Ilyen gondolatokkal fordulok Illyés Gyula Kháron ladikján című csodálatos munkájának utolsó mondataihoz: Ne nógassatok tovább teljesítményre…/…Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm../…Higgyétek el, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is.
(Deák Ferenc író, forgatókönyvírószeptember elsején lett Szabadka város díszpolgára. Az itt közölt esszét felkérésünkre írta.)
