Amikor történelmünk azon – például ötezer, hatezer évvel ezelőtti, finnugor – koráról akarunk képet alkotni, amelyről még írott szövegben nem maradhatott fenn semmilyen ismeretanyag, más forrásból kell merítenünk, mint amilyen a finn, észt, karjalai stb. rokon nyelvekkel közös szókészletünk. Mivel a helynevek különösen lassan változnak időben, a bennük található szavak sokszor a legrégibbek, ezért a legértékesebbek számunkra. Helynévtárakat régebben is, az utóbbi időben is készítettek vidékünkről, említsük meg Penavin Olga és Matijevics Lajos Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára című gyűjteményét, de a bennük található szavak eredetének, jelentésének megállapítása eddig még váratott magára, aminek hiánya, mint látni fogjuk, teljesen téves, félrevezető kijelentésekre késztette a történészeket. Zenta helynevei gazdag, további kutatásokra és következtetésekre ösztönző anyagot képviselnek e tekintetben.
Elsőként vegyük a Karjad helynevet, amelyről tudjuk, hogy már 1198-ban említi a Vatikán levéltárában őrzött Számadások könyve (Regesta Vaticana 4f.68r.). Zentán a Karjadi útban maradt fenn a mai napig. Ezt sajnos Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára nem tartalmazza, de ebben lelhetünk rá Karjala, a nyelvrokon karjalai nép hazájának nevére, melyben a karja jelentése szarvasmarha, szarvasmarhacsorda. A finn nyelvben a karja szintén marha és csorda, ugyanúgy, mint az észt nyelvben. Ez utóbbiban maga karjaaed, a zentai Karjad észt változata is megvan, csorda telephelye, udvara, legelője értelemmel. Hogy Karjad egykor valóban szarvasmarhacsorda tenyésztelepe volt Zenta határában, azt más, idevonatkozó nevek egyértelműen bizonyítják: a telep alatti területet a Zentai Történelmi Levéltárban található, 1876. évi Indikációs térképen Laposi tehéncsordajárás név alatt tüntetik fel (ahol a járás legelőt jelent), az I. katonai felmérés 1783-ban készült térképén németül ,,Karjad Huttung” (Karjad legelő), egy harmadikon pedig ugyanezt a területet Csordakál dűlő megnevezéssel illetik. Az egykori karja közszavunk a magyarban már nem használatos, és nem található meg sem A magyar nyelv értelmező szótára anyagában, sem a Benkő Loránd főszerkesztésében készült A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára köteteiben, pedig vitathatatlan bizonyítéka eleink ötezer, hatezer évvel ezelőtti állattartásának, amit a történészek eddig nem láttak bizonyítottnak. Az említett Csordakál helynévben egy másik, szintén finnugor kori szavunk rejlik, a kál (az ómagyar korban, ékezetes betűk hiányában még kaal). A kál eredeti jelentése hajlat, lapos (főnév), mélyedés. Mivel ilyen helyeken eső után összegyűlt a víz, és a fű dúsabban nőtt, ezek voltak a legjobb legelők mindenütt. S valóban, ha a térképeken kiírt, egyazon területre vonatkozó, különböző neveket összehasonlítjuk, a Laposi-tehéncsordajárást a Csordakállal, látjuk, hogy a kál jelentése laposi járás, azaz laposi legelő is egyben. A finn nyelvben a magyar kál (kaal) megfelelői a kaalo (lapos, mélyedés) és kallistus (hajlat), az észt nyelvben a kalduvus és kallak, a karjalaiban pedig a kalhu, kalkku tartoznak ide, egyazon értelemmel. E szavakból egész szócsalád nőtt ki, s nálunk is megvan a két l-betűs változat, mint a kallantyú (hajlott alakú záró), a Kaali középkori személynév mellett ugyanaz Kállai alakban stb. Fontos megemlíteni, hogy ez a zentai helynévben meglevő közszó az eredője egy Árpád kori karchának, akit Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 táján megjelent könyvében mint Bulcsú vezér apját nevez meg, aki, mint tudjuk, nagy legelőterületeket birtokolt. Azonosításunkat tökéletesen alátámasztja az orosz szótörténészek megállapítása, miszerint kálevat(i) = mélyíteni (a mélyedés igéje) jövevényszavukat a finnből kölcsönözték.
A Karjad alatti legelőn állt a térképeken szintén feltüntetett, híres Karjadi-kút, későbben Csordakút, melynek olyan népdalokban állítottak örök emléket, mint a Száraz kútgém, üres válú.
A válú szavunkról sem ismeretes, hogy a finnugor korban már használták, pedig a válú megtalálható a magyar mellett a karjalai, finn, észt és más rokon nyelvekben. A finnben a valu öntő, öntés, a valua folyik, a valuttaa folyat jelentésű, az észtben a valu öntés, a valang kiömlés, a karjalaiban pedig a valuju folyat, önt. Ez nem a (ki)válni, elválasztani igéből ered, hanem a balti-finn folyat, önt értelmű valujuból. Végül eleink szarvasmarha-tenyésztése képének teljesebbé tételéhez még hozzátehetjük, hogy a finnugor korból maradt ránk a fejni és a vaj (az ómagyarban voi) szavunk is.
A Zenta helyneveiben található, szarvasmarha-tenyésztést bizonyító, balti-finnekkel közös szavaink azonosítása arra ösztönzött, hogy lótartást igazoló kifejezések után kutassunk tovább, mert elődeink finnugor kori lótenyésztése hiányának igazolására a történészek arra alapoznak, hogy, szerintük, a balti-finn nyelvekben nincs meg a mi ló szavunk, tehát akkoriban még lovaik sem lehettek. Ennek a feltételezésnek a megcáfolására abból indulhatunk ki, hogy több etimológus már régebben felhívta a figyelmet az altaji és indoeurópai nyelvekben a lovat jelentő szavak gyorsan haladó, sebesen mozgó állat értelmére. Így az ótörök csagatáj nyelvben az ataj szó a száguldás jelével jár, s az ótörök nyelvekben az at valóban lovat jelent, hasonlóan az ónémet Hors a hurtig szóból gyors eredetű. Mivel az ómagyarban a mai ló alakja lu volt, a finn nyelvben olyan gyors mozgást kifejező igét kellett keresnünk, amely lu tővel kezdődik. Ilyen például a suhan, száguld értelmű luikuttaa és az elillan, (el)inal jelentésű luikkia. Ezekből alakulhatott ki a ma is használatban levő, szótárakban megtalálható, a ló hámigáját jelentő luokki, mely igazolni látszik, hogy a finnugor korban a finnben meglehetett a lu szó, csak a későbbi, erdőkkel borított új hazájukban nem volt gyors lovakra szükségük, így azok eltűnésével e szó kihalt, de származékszavakban máig fennmaradhatott. Kralovánszky Alán magyar régész Sárbogárdnál talált lóhámigát a honfoglalás korából, amiről így számol be: „…hasonlóan a már feltárt 63. sírban tapasztaltakhoz, itt is lócsontvázas temetkezést rejt a föld. Már pedig abban a sírban Európa legkorábbi és mindmáig egyetlen, fából faragott hámját sikerült megtalálni”. Az egyezés a finn szó és a magyar lelet között aligha véletlen.
Tudva azt, hogy a balti-finn nyelvek közül a karjalai keleti nyelvjárása őrizte meg, elszigeteltsége következtében, szavaik legősibb alakját, éppúgy, mint a csángó magyar az ómagyar nyelvet, egy orosz–kelet-karjalai szótárban kezdtünk vizsgálódni, s itt találtunk rá a mi gebe szavunkra gebo alakban, mely e rokon nyelvben lényegében testes, gömbölyded lovat jelent, nem pedig betegeset, keheset, nyomorút, mint a mai magyarban. Ennek a különbségnek gyorsan kideríthettük az okát, miután megtaláltuk a paga gebo kifejezést is a szótárban, ami már kehes, nyomorú lovat jelent. A paga melléknév a finnben és észtben szintén megvan paha alakban, ahol hörgő, ziháló jelentésű. A páhogó jelző a magyarban a páhog = hörög, zihál igéből ugyanolyan értelmű, mint a balti-finn nyelvekben. Szemmel láthatóan, idők folyamán a páhogó jelző nálunk kikopott a gebe mellől. A gebéről Moór Elemér feltételezte, hogy több ezer évvel ezelőtti, de ő a nőstény, kanca ló korabeli nevét vélte felfedezni benne, amit mi megcáfolhatunk, mert a kelet-karjalai nyelvben a kanca gebe (kiejtés szerint írva) gebuccso, tehát különbözik magától a gebo szótól. Ugyanez a helyzet a finnben, ahol szintén két alakban használatos, az egyik a hepo, a másik a hevonen (nőstény ló), valamint az észtben, ahol hobu és hobune a két változat. A gebe olyan szócsalád tagja, amelyhez etetett (hizlalt), ezért gömbölyded, testes alakjuk után elnevezett háziállatok tartoznak, mint a göbe, a hizlalt, hasas koca vagy a göböly, az etetett, hizlalásra fogott marha stb. Történetük visszanyúlik a vadon élő állatok háziasításának idejére, melyeket a lakhely köré kirakott élelemmel hizlaltak, ami után lassúvá válva, nem merészkedtek többé a vadonba a gyors ragadozók közé. E szavak megfelelői megtalálhatók mind az altaji, mind az indoeurópai nyelvekben.
Szakértők szerint a háziállatok tartása együtt jelent meg a földműveléssel, mert az biztosította a nagyobb mennyiségű takarmányt. Mivel a magyar nyelvészet a lovat és a gebét nem tartotta eddig finnugor korinak, a karja nevet pedig egyáltalán nem azonosította a szarvasmarhával és a csordával, történészeink úgy vélik, hogy e korban eleinknek sem jelentős állattartásuk, sem földművelésük nem lehetett. A fentiekből azonban láthatjuk, az igazság ennek éppen az ellenkezője, s ezért a földművelés meglétét bizonyító korabeli szavainknak is létezniök kell. Az orosz–kelet-karjalai szótárban kalandozva könnyen ráismertünk egy közös szavunkra, a vago főnévre, mely az oroszban barázdát jelent (ami nálunk is mint szláv jövevényszó megvan), ennek megfelelője a mai magyarban a vágás, vágat, vágó, az ómagyarban mint vákány is használatban volt, és elsősorban az eke által földbe vágott árkocskára, mélyedésre vonatkozik. Az észt nyelvben a barázda neve vagu, a finn nyelvben pedig vako. Egyes balti-finn nyelvekben a vago jelentése még ágyás, amibe vetéskor a magot szórják, másokban pedig az eke tartozéka is, amit nálunk szintén vágónak neveznek. Zenta területén az ekecsoroszlya szót a földművesek egyáltalán nem használják, csak a vágót. Másik ide tartozó szavunk a túr ige, észt megfelelője a turri, a finnben pedig a turia, touria. A turpeenpuskija kifejezésük magyarul földet túró paraszt (ember). Látjuk, a barázdát, ágyást, ekecsoroszlyát jelentő vágó és a túr finnugor kori szavaink egyértelmű bizonyítékai eleink korabeli földművelése meglétének.
Az állattenyésztés és földművelés anyagi alapot biztosított a művelődés beindulására, amelynek első jelei főleg a nagy folyók mentén mutatkoztak meg legkorábban. A Mezopotámiában fennmaradt ékírásos szövegekben olyan szavakat találtak, melyek az uralkodókat és utódaikat dicsőítették, magasztalták. E dalokat, himnuszokat a regösök a köznépnek is előadták, így népszerűsítve az uralkodói szék várományosát. Mi itt Zentán bukkantunk rá egy ilyen, a finnugor korból fennmaradt, magasztaló, dicsőítő szóra egy ma élő névben. Sokak számára ismert volt az a hely, amit Tukuli-féle kocsmának hívtak, de e név jelentését senki sem tudta megmagyarázni. Kiss Lajos említett szótárából kitűnik, hogy Csepel-szigeten már 1270-ben állt Thukul helység (ma Tököl), a benne levő tukul szót a teljes, egész, ügyes, tökélyes, tökéletes jelzőkkel lehet azonosítani. Ugyanezt a tukul szót megtaláljuk a kele-karjalai nyelvben, az észtben, s megvan a finn nyelvben is tukulla alakban, egyazon jelentéssel. Ezen fogalmaknak ősi eredete akkor vált bizonyossá előttünk, amikor elolvastuk Ucsiraltu ujgur nyelvész A hun nyelv szavai című könyvét, amelyben leírja, hogy a legkorábbi, ókori kínai történelmi tárgyú iratokban az őshunok, más néven hiungnuk, dicsőítő dalaiban, himnuszaiban megtalálható tuki, tukul szavait már emlegetik mint a törzsszövetség főnökei utódjait magasztaló szavakat. Mivel a mongol és ótörök népesség a hiungnuk megjelenése után lépett a történelem színpadára, a nyelveikben meglevő tögüs, tükél, tüküz alakok már csak mint a hunoktól átvett jövevényszavak jöhetnek számításba, s a balti-finn és magyar tukul semmiképpen sem származhat ezen utóbbiaktól. Azt is tudjuk, hogy nálunk az eredetileg Tukul név Csepelen csak 1400 táján változott Tökölre. Ugyanakkor a tuki, tukul egy származékszava, a rátukmál a Magyar értelmező szótár szerint is „ügyesen rábeszél” jelentésű, a tutyimutyi kifejezésben pedig a tutyi ügyefogyott értelmű.
A fentiekben azonosított szavaink ismeretében idézzük most Zsirai Miklóst A magyarság eredete című írásából, akinek véleménye máig elfogadott álláspont őseink finnugor kori életéről: „a finnugor ősnép főleg halászattal, vadászattal foglalkozott, azaz lényegileg zsákmányoló, élősdi gazdasági élet fokán állott” és „a műveltség tekintetében legelmaradottabb, szinte ősi állapotban megrekedt”. Ezt a halász-vadász-madarász-éhenkórász hamis képet tökéletesen megcáfolják az eleinktől ránk maradt korabeli közös balti-finn és magyar szavaink, mint a csordát jelentő karja, a kál (kaal), válú (valu), fejni, vaj (voi), lu, gebe, melyek az állattenyésztés magas fokát bizonyítják, hisz a vaj például ma is a leggazdagabb családok kedvenc eledele a nyugati országokban, vagy a földművelést bizonyító, több jelentést fedő vago, mint a barázda, ágyás, ekecsoroszlya, hasonlóképpen a túr is. Ami pedig a műveltségüket illeti, ellentétben Zsirai lesújtó mondatával, a tukul szó megléte arról beszél, hogy eleink már akkor dicsőítő, magasztaló dalokat, himnuszokat költöttek, éppúgy, mint más népek a nagy folyók mentén.
