A veteményesből jött fel. Az öntözőcsövet vonszolta maga után. Időnként megállt néhány percre, és mosolyogva tekintett szét. Hol balra nézett a szabadban termő paradicsomra és paprikára, hol jobbra a gyümölcsfákra. „A jó gazda szemével is hizlalja a disznót és érleli a gyümölcsöt” – mondogatta a férje tréfálkozva, leginkább akkor, amikor az ő arcán a kételkedés és a gondok ráncait vélte felfedezni. Ahogy közelebb ért a gyümölcsfákhoz, észrevette, hogy a fák levelei elveszítették kényes feszességüket. Puhák voltak, mint a frissen lehorzsolt bőr. A naptárak augusztus tizedikét jeleztek.
A férje már hajnali háromkor talpon volt. Ő még szunyókált egy órácskát. Amikor az udvaron felbőgött az öreg Opel Karaván motorja, kiugrott az ágyból. Áron útnak indult. Hetente kétszer szállítottak árut a megyeszékhely piacára. Az asztalon még gőzölgött a hajnali kávé. A férje elkészítette, mielőtt beindította a jó öreg kocsit, amelynek karbantartása már nem igazán volt kifizetődő. Rózsa gyorsan mosdott és öltözködött. A kávéhoz tejet öntött, és az öblös csésze tartalmának felét szaporán kiitta. Már a fóliasátrak mögött járt, amikor eszébe jutott, hogy fogat sem mosott, annyira sietett. „Nem lenne szabad így elhanyagolni magam – dünnyögött –, de rengeteg a dolgom. El kell vetnem az őszi salátát és a spenótot, ha azt akarom, hogy októberben már piacra vihessük. Egy hét múlva az ezüsthagymán a sor, de a szabadban termő paradicsomot is gondoznom kell legalább szeptember végéig. A fóliasátrakban termő növények gondozása a férjem dolga. Szerencsénkre jól együttműködő család vagyunk, így az idősebb gyerekek is besegítenek. Most azt kérdezed tőlem, istenem bánom-e, hogy otthagytam a pszichológusi állásomat? Nem, nem bánom. Jól érzem magam a kerti vetemények és gyümölcsfák között, csak tudod, néha elszomorodom, azért, mert ismét nem jutottunk el a színházba vagy egy hétvégi pihenő kirándulásra. Figyelsz te rám most, vagy csak egyetemes gondokkal foglalkozol? Rendben, ne válaszolj! Tudom, hogy mindig akkor vagy itt, amikor nem is számítok rád. Maradjon így. Csak azért zsörtölődöm, mert öregszem. Egyébként szeretném túlélni az elkövetkező katasztrófát! Igen, igazad van. Amíg itt munka közben mormolok, arra gondolok, hogy adhatnál világosabb és érthetőbb jelet is az eddigieknél. Azt hiszem, most abba kell hagynom a munkát, tizenegy óra, és akkora a forróság, hogy a levegő szinte szikrázik. Bemegyek, rendet teszek a szobákban és a konyhában. Hála neked, öreg barátom, ma nincs gondom az ebéddel. A gyerekek a sulikonyhán ebédelnek, nekünk pedig a férjem rendel a készételek forgalmazójától.”
Amikor az asszony a tanya teraszához ért, egy pillanatra elakadt a lélegzete. Az ebédlő ablaknyílásának felső szegletétől a ház alsó sarkáig, kövér repedés ásított a falon. Uramisten, mi történt! Egy percig szinte hallotta ijedségtől visító hangját, ám gyorsan rájött, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Ezután a műhelybe futott. Gipszet keresett, vízzel elkeverte, és a munkapadon talált spatula segítségével igyekezett begyömöszölni az anyagot a tátongó repedésbe. Harmadszor keverte újra a gipszet a műanyag vödröcskében, mire rácsodálkozott, hogy valójában mennyi gyakorlati tudás is szunnyad az ember agyában. Amikor elkészült, alkotói szigorral vizsgálta a gipsszel tömött repedést. Csinos, mondta, ha megszárad, simára csiszolom! Ahogy tovább nézegette művét, megdöbbenve észlelte, hogy a repedésnek szabályos formája és iránya van. Szent ég, kiáltotta, hiszen ez olyan, mint a villanypóznákon és trafókon a magasfeszültséget jelző táblák nyilai. A nyíl középen visszahökken, megtörik. Rózsa bénán, tehetetlenül állt a repedés előtt. Percek múltával a gipsztömítés ismét kirepedt. Egy óra elteltével, mintha valaki belülről tolná az anyagot, a gipsz kihullott a repedésből. Nagy a forróság, gondolta az asszony, s lehet, hogy a gipsz önmagában nem igazán jó tömítőanyag. A műhelybe ment, most oltott meszet és homokot kevert a gipsz közé. Meglocsolta, nedvesítette a repedést, azután sietve, kapkodva dolgozott. Nagyon meleg van, a gipsz egyébként is gyorsan köt. Ezt is tudta, s egy pillanatra elgondolkodott, honnan is ered e gyakorlati tudása. Természetesen a szüleitől, kapott homlokához, majd ismét kritikusi szemmel vizsgálta munkáját. Fél óra múlva a repedés ismét kilökte magából a tömítőanyagot. Az asszony szinte pánikba esett. Átfutott agyán a gondolat, hogy mobilon azonnal felhívja férjét és mindent elmond neki. A következő percben meggondolta magát. Egy gyerekkori élmény térítette el szándékától. Hat-hét éves lehetett, amikor a vályogverésben segített szüleinek. A tanya falainak egy része még most is vályogból van. A ház elejét szülei téglafalra cserélték. Az udvarra néző oldalfalat már ők újítatták fel, banki kölcsönből. Arra még emlékszik, hogy a vályog és a falat bevonó sártapasz sárga agyagos föld és ló vagy tehéntrágya keverékéből készült. Az aratás utáni hónapokban az építkezők tiszta pelyvát is használtak a tapasztáshoz, ám Rózsa szülei folyton azt bizonygatták, hogy a kérődző állatok gyomrában feldolgozott széna és zabszalma sokkal erősebb kötőanyag, mint a tiszta pelyva. Talán lótrágyás sárral kellene betömni a repedést, vélte az asszony, és át is ment a szomszédos tanyára, ahol néhány versenylovat tartottak. Az istállómester igencsak rácsodálkozott a szomszédos tanya asszonyára, miközben szándékosan elnyújtotta mondatait, ezzel is időt nyerve, hogy hosszabb ideig legeltesse szemét az enyhén molett, de férfiszemnek kívánatos családanyán.
– Amennyiben a gazda megengedi, akár tíz furgonnal is átszállítok a trágyából – mondta lelkendezve az istállómester.
– Csak ezzel a tízliteres vödörrel kell, többre nincs szükségem – hárította el Rózsa a férfi ajánlatát.
A tanyaudvar sarkában, a régi istálló durván elsimított romjaiból földet ásott ki. Két vödör vizet hozott, megáztatta a földet, majd hozzákeverte a lótrágyát. Amikor a keverés után megfelelő sűrűnek és ragadósnak találta, megpakolta a régi bádogvödröt, és odacipelte a repedéshez. Kitisztította a nyílást a meszes, homokos és gipszes keverék maradványaitól, majd a sártapasszal betömködte a dacos repedést.
Az udvari zuhanyozó alatt állt, amikor Áron megjött a piacról. Ahogy kiszállt a jó öreg Opelból és a tanya terasza felé indult, azonnal észrevette a falon átlósan irányuló, fél méter széles maszatolást.
– Kimintáztad a ház sarkát? – kérdezte derűsen Áron a feléje közeledő fürdőruhás asszonytól, akinek karjáról piszkos vizű erecske csordogált.
– Nézd meg ezt a marha nagy repedést! Reggel még nem volt. Dél körül vettem észre, amikor feljöttem a kertből. Ötször lökte ki a tömítést! A sártapaszt talán elfogadja. Vagy két órája, hogy betömtem, talán nem hullik ki.
– Akkor várjunk még – javasolta Áron. – Gyere, mosd le magad rendesen. Én is veled tartok, jól megizzadtam!
– Jöhetsz, ha hagyom – mondta játékos kihívással Rózsa.
– Pacalt hoztam ebédre, mit szólsz hozzá? – kérdezte Áron, már a zuhany alatt.
– Az a szerencséd, hogy újra fizetni tudjuk a sulikonyhát, a gyerekek nem örülnének a marhabendőnek!
– Pedig a kolbásszal bolondított paprikáskrumpli és a bableves után ez a legjobb magyar étel, a szegények konyháján!
– Szerinted mi szegények vagyunk?
– Dehogy – nevetett Áron –, csak jól tudunk spórolni és a vitamindús zöldségfélékből annyit ehetünk, amennyi csak belénk fér!
Ebéd után közösen mosogattak. Rózsa törölgetett. Ahogy ott álltak egymás mellett a mosogató előtt, a férfi zsíros, vizes kezét a nő ujjatlan, lenge ruhája alá csúsztatta. – Nagyon kívánlak – súgta az asszonynak: A nő egy szót sem szólt, csak zöldeskék szemének bájoló tekintetével jelezte, hogy kész elfogadni a férfit. Áron karjába emelte feleségét. Úgy ölelte magához, mint egy puha, törékeny tárgyat. Úgy, mintha egy ártatlan lánnyal lenne dolga. – Jó így? – suttogta a nő fülébe, miközben az asszony nyakát és fülcimpáit csókolgatta. Később ölébe helyezte a nőt. Amikor behatolt, az asszony furcsán felsikoltott.
– Mi történt, édesem – kérdezte Áron –, fájdalmat okoztam?
– Nem – rebegte a nő –, csak tegyél az asztalra, a derekam már nem bírja a megerőltetést!
A szeretkezés után gyorsan felöltöztek. Ha lehetséges, gondolta Áron, egy hétig sem mossa le testéről a szeretkezés nedveit, hiszen mostanában ritkán történik meg.
– Megnézhetnénk a repedést! – hasított Rózsa hangja a már idülten boldog állapotba.
A sárral tömött kétujjnyi repedés jól kiszáradt és újra kirepedt.
– Már nem olyan széles – állapította meg az asszony.
– Belülről nézted? – kérdezte a férfi.
– Szent ég, eszembe se jutott!
– Akkor nézzük meg! – javasolta Áron.
A kérdéses falrészt faragott ebédlőszekrény takarta, pontosan a helyiség belső sarkától az ablak nyílásáig. Rózsa kirakodott a szekrényből. A féltve őrzött tizenkét személyes ebédlő készletet, valamint az értékesebb és díszesebb poharakat, csészéket az asztalra helyezte. Közös erővel elmozdították a szekrényt. Áron bepréselte magát a szekrény és a fal közé. Amikor egyik szemét lehunyta és a másikkal a repedésbe nézett, az udvarra látott. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, építészmérnököt hívnak, mondja meg ő, mi a teendő. Áron szerint nem lehet nagy a baj, hiszen az esőcsatorna nem mozdult el a helyéről, ezért szerinte nem süllyedhet a ház sarka. A mérnök, aki borsos árat szabott a vizitért, mégis azt javasolta, hogy alá kell ásni az alapot, és méternyi hosszúságban betonnal kell beönteni. Három nappal később az asszony sárral tömte be a repedés belső felét is. Amikor száraznak vélte a tömítést átfestette a gondot okozó falrészt. Egy hét múlva a súlyos konyhaszekrény visszakerült régi helyére. Rózsa úgy érezte, a repedést okozó probléma megoldódott, tehát valamelyest megnyugodhat, hiszen minden tőle telhetőt megtett, a gond oroszlánrészét legyőzte. Az utolsó simítások elvégzése, az asszony szerint, a férje dolga lesz. Másnap Áron agyában motoszkálni kezdett a kisördög. A mérnök által javasolt megoldás újabb váratlan kiadással jár, így valami mást kell kitalálni, vagy újraírni a fontossági sorrend szerint összeállított, felújításra vonatkozó listát. Az új mosógép ötször annyiba kerül, mint a mikrosütő. Azután Kriszta esküvője is közeleg. Hosszú a lista, mint a parlamenti választások idején. Többször elkergette fejéből a gondokat, ám azok, akár akácvirágzáskor a méhecskék a tanyaudvarban, egy rövid időre elszálltak, majd gyorsan visszatértek, hogy még hosszabb ideig zümmögjenek Áron fejében.
Aznap éjjel nővéréről, Sáráról álmodott. Sára furcsán beszélt hozzá. Áron inkább felfogta és megértette, mintsem hallotta nővére szavait. Sára, hangtalanul, valamilyen tömítésről és fúrásról beszélt. Ezután, mint a filmekben, egy ugrással a szülői házban termettek. A régi, szúrágta ágyban szeretkeztek. „Ne félj, nem árullak el, de meg kell mutatnom neked” – súgta a lány öccse fülébe. „Ezt nem tehetjük” – lihegte Áron, és amikor a magömlés elindult, hirtelen felébredt. Nem lehet igaz, nem lehet igaz, mondogatta magában, miközben pizsamanadrágját tapogatta. Száraz volt, csupán a nemi szerve volt duzzadt a vizelési inger hatására. Micsoda szégyen, gondolta, amikor a fürdőszoba felé tapogatott a félhomályban, de hála istennek, csak álom volt! Amikor visszabotorkált a hálószobába, a redőny résein már halványan beszűrődött a hajnali fény.
