Szeretném azt hinni, hogy ennek a könyvnek egyetlen szava sem igaz. Attól tartok viszont, hogy a szerző még így is visszafogott volt, és több igazság van benne, mint bárki is szeretné. Hogy miért? Mert ez félelmetes.
Félelmetes, hogy ilyen sok ember érzi magát kisebbrendűnek. Félelmetes, hogy ilyen sok mindentől érezhetjük magunkat kevesebbnek másoknál. Félelmetes, hogy az ember állandóan retteg valami miatt, összerezzen, visszahúzódik. És mi félelmetes még? Egy medve. (De én is csak azért viccelődöm, mert kevésnek érzem magam ennek a könyvnek a kommentálásához.)
Dr. Sági Zoltán kompakt kis pszichológiakönyvet ad a kezünkbe az Így leszünk, így vagyunkkal. Semmit sem bíz a véletlenre, semmit sem bíz hiányos tudásunkra; a pszichológia alapjaitól mindent ebbe a 190 oldalba sűrít, és mindent vissza is vezet a kisebbrendűségi érzésre. Nagyon tudományos, ugyanakkor nagyon lebutított pszichológia ez, hiszen az átlagember nem jártas az ilyen dolgokban, egyszerűsíteni kell számára a magyarázatokat. Ennek az egyszerűsítésnek esik áldozatul a szakmaiság és kérdőjeleződik meg a hozzáértés. Én nem értek a pszichológiához (sem), de azt tudom, hogy ilyen példákat, ilyen magyarázatokkal én is bármikor tudnék mondani. Bizonyos szempontból ez jó, hiszen az olvasó azonosulni tud az íróval és a problémakörrel, más szempontból viszont rossz, hiszen ha én is mondhatnám ezeket, mi szükségem van Sági doktor könyvére.
Mondhatnám, hogy azért van rá szükségem, hogy ne kelljen átrágnom magam több száz oldalnyi nagyon tudományos szövegen, amiből úgysem értenék semmit. Mondhatnám azt is, hogy azért, mert végre olyan pszichológiával foglalkozó könyv van a kezemben, amely nekem szól, rólam szól, érthetően ír le. Mondhatnám, hogy azért, mert presztízsértékkel bír, hogy van egy Sági-könyvem. De ha ezeket mondom, már az első szembe jövő ember vitába száll velem, pedig nem is kérdeztem a véleményét. Ha a pszichológiába akarja valaki mélyebben beleásni magát, igenis Atkinsont kell olvasnia, még akkor is, ha ez 1000 oldalt jelent nagyon pici betűtípussal. Ha érthető és olvasmányos stílusra vágyik a lelki problémákkal kapcsolatban, akkor bármennyire is szörnyű ezt bevallani, Csernus Imrét kell olvasnia. Ha ennyire nem elvetemült, akkor Polcz Alaine-t. A presztízsérték pedig… nos, az szubjektív, azzal nem lehet vitába szállni.
Az Így leszünk, így vagyunk egyik legnagyobb baja, hogy elképesztően unalmas. A másik pedig, hogy mindenre ráhúzza a kisebbrendűségi érzést. Azért, mert valaki egy témáról ír, még nem kellene mindent azzal magyaráznia. Ennyi erővel ugyanez a könyv átírható az összes komplexusra, depresszióra, szerelmi bánatra, vagy akár étkezési zavarra. Az unalomról annyit, hogy a megcélzott olvasótábor (tehát mi, mindannyian) nem kíváncsi a hosszú leírásokra és elméleti fejtegetésekre. Aki ilyen könyvet ír, annak tudnia kell érdekesen és vonzóan írnia, és tudatosan ismeretterjesztő fogásokat alkalmaznia, tehát elsősorban példákhoz kötni a mondandóját. Példában nincs is hiány, mégsem érzi az ember természetesnek ezeket a szituációkat. Amint már említettem, dr. Sági mindent a kisebbrendűségi komplexussal magyaráz, magyarázatai mindig oda lyukadnak ki, hogy kicsinek és kevésnek érezzük magunkat másokhoz képest. Ennek oka a rossz időtől az elutasító szülőkön keresztül a nem megfelelő körömlakk kiválasztásáig bármi lehet. És ha ez így van, akkor életünket rettegésben élhetjük, hiszen bármi történhet velünk, ami miatt hirtelen vidám emberekből szorongókká válunk. És ami a legjobb, soha nem mi vagyunk a hibásak, soha nem saját magunk vagyunk kisebbrendűségi érzéseink okai, hanem a környezet. Felment tehát minden felelősség alól, mindenért szüleinket, testvéreinket, barátainkat, kollégáinkat okolhatjuk. Nagyon kényelmes kivetítés, csak nem igaz. Nem lehet igaz.
Nem tetszik ez a könyv. Elismerem, hogy szerzője méltán híres neuropszichiáter, aki (ahogy mondják) sok mindent letett már az asztalra. Ez a hatodik könyve, elvileg tehát írásaira is igény van. Nyilván a saját hibám és veszteségem, hogy nekem ez volt az első olvasmányélményem Sági doktortól, de ez az egy könyv alapján nem világos számomra ennek az igénynek az eredete. Egy ilyen könyvet (sőt jobbat, szórakoztatóbbat, tájékoztatóbbat) tényleg bárki meg tud írni, hiszen láthatólag esettanulmányok sem kellenek bele, valós problémák sem kellenek bele, elégnek bizonyulnak a tankönyvízű példák és a hasraütésszerű magyarázatok. Csalódtam és kiábrándultam, ezenkívül frászt is kaptam, hogy mindentől lelki roncs lehetek, aki mindenkinél kisebbnek, gyengébbnek, szerencsétlenebbnek tartja magát. Tényleg csak remélni merem, hogy az emberek többsége igazából nem ilyen.
