Valóban, az úgy jó. Az elmúlt napokban, ugyanis a drámamániákusok paradicsomává változott a város, és színültig tölthették poharukat azok, akik a színészek egészségére ittak. Június 25-től, július 2-ig, péntektől péntekig az alternatív és kortárs darabok, a kísérleti színház gyakorlatát népszerűsítő műhelymunkák és workshopok, valamint a színdarabokat kiveséző kerekasztal-beszélgetések helyszínévé lett Újvidék megannyi színháza, köztere, parkja és színésze. Aki lemaradt róla, vessen magára.
Eldicsekedhetünk azzal, hogy ez a fesztivál túlnőtte a hazai kereteket, és ezt nemcsak a szereplők szempontjából állapíthatom meg, hanem a látogatottság szempontjából is, hiszen az előadások nemcsak a szűk szakmabeli réteg számára érdekesek – a szervezők nem maguknak szervezik. Be kell vallanom, hogy az INFANT előadásaira sokszor alig kerültem be, a parkokban, tereken megszervezetteken meg alig lehetett látni a tömegtől. A belépők ára csak 200 dinár volt. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy van igény egy haladóbb gondolkodású színházra is, amely megfontolásra késztet, amely tágítja az ingerküszöböt, amely ütni képes néhány pofont azon a tohonya esztétikai hierarchián, melyet korunk tespedtsége, és ez a nyárspolgári gemütlichkeit belénk sulykolt.
A 2010-es szelekció a tánc, a színpadi mozgás, a koreográfia, a mozgássablonok alapján történt. A tematikai korpuszok pedig a lehető legszélesebb spektrumon mozogtak: környezetszennyezés, multikulturalizmus, anyai ösztönök, nemi identitás, asszociációs alapú tudatfolyam, álmok, mítoszok és legendák... A sor szinte a végtelenig folytatható, és ehhez talán csak a „nemzeti” sokszínűség hasonlítható. A repertoáron, a hazaiakon kívül volt magyarországi, brit, amerikai, csehországi, ausztriai, izraeli, koreai, spanyol...
A fesztivál ugyanakkor kevés negatívumot tudhat magáénak, viszont fontos megemlíteni azokat a fordítási melléfogásokat, amelyek bekövetkeztek. Az INFANT egy nemzetközi fesztivál, néhány előadásnál viszont elmaradt az angol fordítás. Nem tartom valószínűnek, hogy a szerevezők közvetlen mulasztása, inkább a darabot játszó társulaté, de akkor is rendkívül nehéz követni egy olyan darabot, amely spanyolul vagy héberül zajlik, mindennemű felirat nélkül.
A fesztivál előterében természetesen a színdarabok vannak/voltak, melyekből átlagban mindennap kettőt láthattunk. Ezeket a Szerb Nemzeti Színház (Srpsko Narodno Pozorište), az Újvidéki Színház és az Ifjúsági Színház (Pozorište mladih) színpadain játszották, a fesztivál viszont igénybe vette a Szabadság teret, a központi katolikus templomudvart (a „Portát”), a Duna parkot és az egyetemvárost. A darabok közül elsősorban a Nincs ott Semmi (Tünet Együttes), a Tojáséj – az itt közölt jelenetek ebből az előadásból valók (Maladype-Thália), a Honcivalldina feltámadása (ARMA), a Ki szeretne egy olyan anyukát, mint az enyém (Dalija Aćin) és a Sivatag 2010 (Ister-Bitef) címűeket emelném ki. Ezek mellett természetesen, kísérőrendezvényként jelen vannak kisebb társulatok is performanszokkal, különféle installációkkal, kisebb lélegzetvételű darabokkal.
A kerekasztal-beszélgetéseket a Trema klubban és az American Cornerben szervezték meg, a műhelymunkákat pedig az Újvidéki Színház kistermében. Ezek inkább szakmai jellegűek, de nyitottak, és egy mindenki számára hozzáférhető koncepció alapján alakulnak ki. A kerekasztal-beszélgetések elsősorban azoknak szólnak, akik „első kézből” mélyebb betekintést kívánnak nyerni az előző napi darabról, így elsősorban újságírók, kritikusok és rendezők látogatják. A workshopok ugyanakkor egy olyan nemzetközi összmunkát hivatottak képviselni, melynek eredményét a fesztivál keretén belül be is mutatnak. Idén két ilyenre került sor: az izraeli ARMA társulat, Honcivalldina feltámadása c. produkciója, valamint a brit Prodigal Theatre Parkour Workshopja. Mindkettőnek az a sajátsága, hogy szabad ég alatt mutatták be, a közönség intenzív bevonásával, számítván így azokra a reakciókra, testi és nyelvi válaszokra, véleménynyilvánításokra, amelyeket a pillanat magával sodorhat. A szabadtéri előadásoknál természetesen megvan az a kockázat is, melyet az időjárás szeszélye a méhében hordoz, és pontosan ennek esett áldozatul az ARMA-féle darab – eláztunk. Pedig érdekesnek ígérkezett, és abból, amit láthattunk, arra következtethetünk, hogy, az alkalmi „műhelyekben”, sok munkát fektethettek bele.
Még egy év, még egy fesztivál, még egy tudattágítás, még egy maradandó tapasztalat. Szinte várjuk már a jövő évet, amikor majd eljön a 38. INFANT, mert kell az ilyesmi, mert szükséges szétfeszíteni azokat a korlátokat, melyeket a marasztaló idő ránk kényszerít. Küzdeni kell, látni, hallani, emlékezni és alkalomadtán nyögni is, be kell nyúlni a koponyalemezek mögé, és kérdezni, kaparni, átvilágítani. Könnyű színházba járni úgy, hogy az ajtó előtt hagyjuk a kérdéseket, és csak egy kis könnyed kacajra, feledésre vágyunk, de vajon megéri-e?
