(Fotó: Molnár Edvárd)
Közhelyes dolognak tűnhet, de vannak olyan szakmák, amelyek becsületét csak az elmúlt éveknek sikerült romba dönteni. Ilyen például a cipészeké. Az, hogy az alföldi mezővárosok zömében a céhek megalakításának sorában mindig is előkelő helyet foglaltak el a cipészek és csizmadiák, talán annak tudható be, hogy cipőt, csizmát nem lehetett otthon, ügyeskedve elkészíteni, legfeljebb javítgatni, de előbb-utóbb annak is mesterhez kellett jutnia. Az a szakma, amiről ma, az olcsó távol-keleti árukban fuldokolva szeretnénk megemlékezni, a cipészeké.
Amikor Szabadka a mesteremberek esetében is felzárkózott a többi, egyre erősödő mezőváros mögé, már nem volt kétséges, hogy a lábbeli készítéséből – és korántsem a gyártásából – élő mesterek kötött szabályok közötti érdekvédelmi szervezete, ahogyan akkor és most is nevezik, a céhek több szakma képviselőit tömörítik majd, és ebből nem maradhatnak ki a viszonylag kevés szerszámot, de annál több tudást igénylő szakmák, mint a már sokadszor említettek mellett például a szabók képviselői is. Éppen ezért az 1812. évi országos bejegyzések, illetve az 1836. évi országos céhbejegyzések is óriáscéhek létét rögzítette. Ez a céhes forma, amely befelé hagyományokat szilárdított, kifelé azonban sündisznó módjára viselkedett, a mesterek városban betöltött szerepét előkelő helyre tette, de a fejlődést meggátolta, a kontárokat pedig messze üldözte. Nem véletlen, hogy a fejlett nyugati államok éppen a céhek megszüntetésével és az ipar kapitalista alapokra helyezésével értek el áttörést. Mindez idő alatt a tisztes céhtagok, akik a poros Szabadka utcáit csak igen ritkán látták fényes nappal, elvben kiemelt szerepet töltöttek be a város életében. Az időközben már jó és bölcs császárnak titulált Ferenc József – pontosabban az iparral megbízott minisztere – 1872. évi rendelkezéseinek egyikével megszünteti a céheket és létrehozza az ipartestületek intézményét. Ez az esemény, illetve az első világháborút megelőző megtévesztően hosszú periódus eredménye lett, hogy az iparosok szerencsés esetben már legalább olyan biztos megélhetést biztosíthattak maguknak és családjuknak, hogy akár a Szabadkára jellemző nagybirtokos parasztság tehetősségét is elérték, de messze elrugaszkodhattak a kisszámú gyári munkástól vagy a föld nélküli zsellérek rétegétől. Ez volt az az időszak, amire az iparosok oly szívesen emlékeznek vissza, és a mindent megszépítő emlékezet is ezt az időszakot tekinti mérvadónak.
A háborút követő impériumváltás nem törte meg, csupán átrajzolta a mesteremberek világát: a cégtáblákat kötelezően átfestették, ellenkező esetben szigorú büntetést róttak ki. A második világégés után viszont gyökeres változás következett be, amikor a kis vállalkozásokat összeolvasztották és gyárakat keltettek életre, amit közfelkiáltással a munkások tulajdonának kiáltottak ki. Ettől kezdve – miként a termelőszövetkezetek létrehozásánál – a régi tulajdonos, aki éveket nélkülözött egy jobb gép megvásárlásáért, csak a szemeivel simogathatta meg féltve őrzött tulajdonát, ami attól kezdve a munkásoké lett. A tisztes ipar gyáriparrá, a mesterdarabok pedig áruvá silányodtak. A mesterek továbbra is mesterek voltak, de tehetségük elveszett a jelszavak és jelmondatok morajában.
A kegyelemdöfést a messzi vidékekről, a felkelő nap irányából érkező áru adta meg, amit legfeljebb egy idényen keresztül hordanak, javításuk pedig többe kerülne, mint egy új, hasonlóan silány áru megvásárlása. Pedig szüleink még emlékeznek arra az időre, amikor mindenkinek egy, szerencsés esetben két pár lábbelije volt, amit becsben tartottak, legfeljebb a templomba menetkor húzták fel, más esetben mezítláb vagy fapapucsban jártak. A mesterek pedig megjavították a szétnyílt, kifeslett cipőt, és nemcsak a cipőnek, de a mestereknek is becsületük volt.
