Vasútállomás Szentlászlón (Fotók: Konc Mónika)
SZENTLÁSZLÓ – AZ ÚJ FALU
Szentlászlót ma már nem keresik fel újságírók, forgatócsoportok.
Nem is csoda, hiszen alig található olyan romos épület, amelyről látványos felvételt lehetne készíteni. A délszláv háború sem téma már a médiában.
Olyan ez, mint amikor valaki meghal a családunkban, és ilyenkor mindenki együtt érez velünk és mindenki segíteni akar, de megtörténik a temetés, elmúlik a nagy felhajtás, és mi egyedül maradunk a fájdalommal…
A háborúban felgyújtott és leégett házak helyén újak állnak, de a lelkekben megmaradtak a régi sebek. Vannak, akik nem tudják megszokni az új otthonukat, mert nem érzik a sajátjuknak. Főleg az idősebbek. Mint amikor más házában lakik az ember. Pedig a falu nagyon rendezett és tiszta. Vajdasági szemmel nézve már-már olyan, mint ha Ausztriában lennénk.
A horvát állam anyagilag segítette az újjáépítést, de Magyarországról is érkezett segítség. A magyar kormány is kivette a részét, főleg a templomok felújításában. A Magyarok Világszövetsége is pénzt gyűjtött. Az összes magyarországi település, amely a Szentlászló nevet viseli, közösen gyűjtött pénzt a mi Szentlászlónk javára. Hosszú lenne felsorolni, hogy ki mindenki segített! Erdélyből például ácsmesterek tették meg a hosszú utat, hogy a templomtorony felújításán dolgozhassanak. Magyar összefogás – a bajban?
A háború alatt sokan menekültek Magyarországra, főleg a Dél-Dunántúlra. Legtöbben a szigetvári menekülttáborban húzták meg magukat. Hálával gondolnak vissza az anyaországiak befogadókészségére. A honvágy mégis erős volt, ezért a többségük visszatért a szülőfalujába. 1998 májusában elképesztő látvány fogadta az első visszatérőket. A házak fel voltak gyújtva, alig lehetett kifürkészni, hogy melyik ház kié. Mindenhol gaz, romok, kosz. A templomot is találat érte. És a megszállók mindent elvittek, amit csak lehetett. Néhány aknát hagytak maguk után. Az egyik menekült asszony mesélte, hogy egy bölcsőt talált a háza előtt, ütött-kopott állapotban, de ennek is nagyon örült, mert ez volt az egyetlen megmaradt tárgya. A bölcsőt később felújította…
1991-ben a falu kemény ellenállást tanúsított, 152 napon át tartotta magát. A szomszédos szerb falvakból lőtték aknavetőkkel és ágyúkkal. Az ostrom alatt 38-an haltak meg. Amikor elesett, november 24-én, a körbezárt faluból a kukoricáson keresztül tudtak kimenekülni a védők. A lakosság már korábban elhagyta Szentlászlót.
Csak heten maradtak a faluban. És egy kutya… Az eltűntek keresése még mindig tart. A kutakat is átvizsgálják, hátha találnak emberi maradványokat…
A háború után a szerb falvakba is visszatértek az emberek, de csak egy részük. Palacsára is, amely szinte egybenőtt Szentlászlóval. A vasúti sínek választják el őket egymástól. Feltűnően rosszabb állapotban van és szegényebb, mint a magyar falu.
Hogy milyen a viszony a két nép között? A háború után alig érintkeztek, de idővel mégis beszélni kezdtek egymással, hiszen ugyanazt a postát használják és ugyanarra a vonatra szállnak föl. A szomszédos szerb falvak lakói között vannak olyanok, akik tudják, hogy kik gyújtották föl Szentlászlót – de nem mernek erről beszélni…
Szentlászlón az élet visszatért a régi mederbe. Működnek az intézmények és aktív a Petőfi Művelődési Egyesület is. A néptánccsoport is. A büszkeségük. Már csak a lakosság fele magyar, pedig a 19. században kizárólag magyarok lakták. A többségük – kb. 400 fő – református. Egy fiatal, lelkes, barátságos lelkész tartja össze ezt a közösséget. A magyar nyelvű oktatás már a 80-as években megszűnt, de néhány tantárgyat magyarul tanulnak a gyerekek.
Munkalehetőség nem sok van, ezért főleg Eszékre járnak az emberek dolgozni. Vasúton relatíve könnyen el lehet jutni Eszékre vagy Vinkócára (Vinkovci). Igaz, helyben is van egy varroda. Itt kb. 150-en dolgoznak.
KÓRÓGY – A MÚLT ÉS A JELEN EGY HELYEN
Kórógyot nem érte akkora rombolás, mint Szentlászlót, mert kisebb ellenállást tanúsított, de azért itt is voltak harcok. Találat érte a templomot, és a lakosság is elmenekült. Több régi ház azonban épségben megmaradt. A templomot felújították, és megnyílt egy tájház is, amely 1869-ben épült. A tájház igazgatónője éveken át gyűjtötte a környéken fellelhető tárgyakat.
A különleges kocsma
A látogató pedig csak ámul-bámul, hogy mi minden van itt. A kórógyi népviselettől a halászati és földművelési tárgyakig minden. A szobákba belépve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha kb. 1900-ban lennénk. Tisztaszoba ággyal, tulipános láda, régi kályha. Az első udvarban pedig egy fából és téglából készült tákolmány van, ami kocsmaként működik. Roskadozik a régi tárgyaktól, az ember azt sem tudja, hova nézzen, annyi minden fel van aggatva ebben a különös kocsmában. Némi kontraszt, de ezek mellett zenegép, tv és a flipper is van bent. Úgy látszik, jól megférnek egymás mellett.
A faluról a tanító, Lebár Lajos bácsi tud a legtöbbet mesélni. Már régóta nyugdíjas, de ő Kórógy örökös tanítója. Az iskola igazgatója is volt egy jó ideig. 1948-ban került oda, még az „obavez” világban, amikor az ember fia nem dönthette el saját maga, hogy melyik faluban szeretne tanítani.
Kórógyi színek
Kezdetben ő is nehezen értette meg a kórógyi nyelvjárást, amely annyira egyedi, mind a kiejtés, mind a múltból itt ragadt szavak miatt. Penavin Olga kórógyi szótára is azt bizonyítja, hogy ez egy különleges nyelvi sziget. A hanglejtésben talán a palóchoz hasonlít egy kicsit. De ki tudná megfejteni, hogy mit is jelent a csiklik, a csárdásgatyás vagy a kebél. Hát… ez a csónak, a bő szárú férfinadrág és a női viselet!
A népviseletüket nagy becsben tartják. Jellemző rájuk a piros-fekete-fehér kombináció. A háború alatt a többségük megsemmisült vagy ellopták őket. A tanító bácsi mesélte, hogy mennyire megdöbbent, amikor a háború után Ausztriában vásárolt egy piacon, és véletlenül épp a felesége viseletét látta meg az egyik árusnál. És ami igazán meglepő: a faluban még találni szövőszéken dolgozó asszonyt is. Rapcsák Éva néni szívesen mutatja meg a szövőszékét és a szőtteseit és mesél a helyi népviseletről. De a háborúról is, és arról, hogy egy család beköltözött az otthonába, amíg ő menekültként külföldön tengődött.
Kórógyvár
Kórógyról már 1290-ből van írás, sáncokkal körülvett várhely volt. Létezik azonban egy Kórógyvár is, amelynek a romjai 18km-re vannak a mai falutól. Ez egy grófi család lakhelye volt, de birtokolták betyárok is, mert igen jó védelmet nyújtott. A várat vízzel teli árok vette körben, így tényleg nehéz volt behatolni. Azt mondják, hogy Mária Terézia romboltatta le, mikor megelégelte a rablók, betyárok dőzsölését.
Kórógyon van magyar nyelvű oktatás, az iskola is nagyon modern, rendezett. A hirdetőtáblán minden két nyelven van kiírva, a falon ki van függesztve a Himnusz szövege is. De az asszimiláció így is elég erős. A magyar fiatalok sokszor horvátul beszélnek egymás között, de olyan is előfordul, hogy a családtagok házon belül a horvátot használják. Elszigeteltség ide vagy oda, az anyaországi kultúra itt is jelen van: Lagzi Lajcsi fellépését hirdetik a plakátok. A boltban pedig arról meséltek az emberek, hogy mennyire kelendő náluk a vajdasági áru. Mert olcsóbb. A polcokról majdnem mindig hiányzik valami vajdasági termék…
KOPÁCS – FALU A NEMZETI PARK MELLETT
Milyen az, ha egy falu a nemzeti park szélén helyezkedik el? Nem rossz, mert az ott lakók simán megtehetik, hogy lemennek egy kicsit a kertbe – pecázni!
Az egész környék tele van patakkal, mocsárral, tóval. És sok-sok fajta állattal. Lehet itt kormoránt is látni, de az út mellett a megszokott „őzek az úttesten” közlekedési jeleken kívül a „békák az úttesten” táblával is találkozhatunk. A közeli gazdaságban pedig magyar szürkemarhát is tartanak.
Drávaszög mocsaras, lápos vidék volt valaha. Az emberek halászatból éltek, és Eszék környékét egybefüggő víz jellemezte. A kórógyiak, szentlászlóiak és kopácsiak is csónakkal jártak be az eszéki piacra, és egymás között is kereskedtek. A tatár, török elől csónakon menekültek el, és hogy meghúzzák magukat a mocsárban.
Kopácsot már az 1212-es határleírásban említik, a római korban pedig egy légió állomásozott a környékén. A gótok templomot építettek a mai református templom helyén. Egykor Kopácsvár állt a falu végén, innen kaphatta a nevét. Mások szerint onnan, hogy a helyiek mindig kopácsoltak valamit…
Az árvízveszély állandó volt, így a 19. század második felében 60km hosszú gát épült a falu védelmére. A közeli Bellye szövetkezetben is halászattal foglalkoztak az itt élők, de a hatvanas években eltiltották őket a halászattól, ekkor a kert- és földművelésre tértek át. Hosszú hagyomány szakadt meg, mert minden a vízhez és halászathoz kötötte őket.
A laskói templom
A 90-es években a lakosság elmenekült, szanaszét szóródtak Magyarországon, de voltak, akik Eszéken húzták meg magukat. Kettős János, a falu lelkésze éveken át faluról falura, városról városra járt. Mindenhol felkutatta a kelet-szlavóniai és a drávaszögi menekülteket. Beszélgetett velük, és ébren tartotta a bennük szunnyadó, lappangó reményt. Ma ő vezeti a kettészakadt horvátországi magyar református közösség egyik felét. Mert még ez a kicsiny létszámú reformátusság is két részre szakadt. A szuperintendens úr, ez a titulusa, igen fiatalos megjelenésű, közvetlen ember.
Errefelé nyitottak az emberek, könnyű velük kapcsolatot teremteni és elképesztő vendégszeretet fogadja az idelátogatót. Az idős néni leáll beszélgetni az ismeretlennel, és negyedóra után már úgy beszélgetnek, mint akik régóta ismerik egymást. A pincérlány pedig kérdés nélkül felpattan a biciklire és fölkutatja azt az embert a faluban, akit keresünk. És látnivaló is van bőven: a kopácsi rét, a vörösmarti borvidék pincékkel, a dimbes-dombos drávaszögi táj, a csodálatos laskói templom. De hosszan lehetne még sorolni…
