Mikor kitört a nagy háború, a hadban álló felek egyike sem gondolta, hogy az tovább fog tartani néhány hónapnál, azt meg főleg nem, hogy ennyire „nagy” lesz. A bevonulók persze féltek, feleségeik, szüleik, gyermekeik aggódtak és szorongtak, de mindezek mellett is az a kincstári optimizmus jellemezte őket, amit a mosolygós öreg császár és király tekintete árasztott rájuk. Persze, más világ volt az akkor, az egyszerű alföldi, történetünk szempontjából pontosítva bácskai vagy bánáti emberek inkább egymástól és élőszóban hallották és tudták meg a legfontosabb híreket, újságot ritkán járattak.
Molnár Edvárd felvétele
Mikor kitört a háború, megérkeztek a hadba hívó parancsok, és mindenki a toborzóközpontok egyikébe utazott, ahol a díszes egyenruha helyett – mert az már korábban bebizonyosodott, hogy a nyalka huszár táncban szép ugyan, de a lőfegyverek javulásával inkább könnyű célpont csupán – zöldes posztóruhát öltöttek magukra, kipödörték bajuszukat, mert akkor még mindenki, aki katonaviselt volt vagy éppen a katonaidejét töltötte, az bajuszt viselt. Nem is lehetett csupasz képű magyar embert látni, ez csak később jött divatba. Ott álltunk meg, hogy kipödörték bajuszukat, az egységgel az állomáshelyre utaztak, ahol a reményeik szerinti néhány hónapot leszolgálják.
Így került anyai dédapám Brassóba, és bár alföldi ember csak messziről csodálja a hegyeket, rájuk nem mászik, a családi legendárium szerint innen vezényelték tovább, hogy a háború második évében az aknabecsapódástól ráomló földtől legyen rokkant. A ritka, róla készült fényképek egyike még bajtársaival együtt örökíti meg, amint egy parkban hárman állnak, miközben Brassó nevezetességeinek egyike sem látható mögöttük: nincs a háttérben a Fekete-templom, sem a Nagycenk, de még a Katalin-kapu sem. Úgy állott a kép közepén anyai dédapám harminchét évesen, négy gyermekét a kanizsai tanyák egyikén hagyva, hogy talán érezte – mert ezt magyaráztuk bele abba a tekintetbe –, hogy ebből baj lesz, de nem tudjuk, mikor. Atyai dédapám az első hősi halottja volt az orosz frontnak, legalábbis ezt közölték a családdal, ettől kezdve majd nagyanyám lesz a családfenntartó, tizennégy évesen, négy testvérére és magára dolgozva, kép nem, csak néhány tábori lap maradt fenn. Atyai nagyapám korán árvaságra jutott, és ezért úgy döntött, hogy katonának áll, kétszer sebesült, kétszer kérette magát vissza szolgálatba, talán mert nem látott más kiutat.
Mindeközben, hogy buzdítsák az otthon maradottakat, a háború első évében emléktárgyak ezrei kerültek a boltok polcaira és a vásárok sátras pultjaira. A számomra legkedvesebb az a pohár, amely egyik oldalán a magyar címer egyik változata látható – a Kossuth-címer koronás változata, a hozzáértők megnyugtatására ez ilyen értelemben nem is Kossuth címere –, míg a másik oldalán két sorban a felirat: ÁLDÁS A MAGYARNAK. A magyar ember vallásos, ezért bizonyára komolyan vette, hogy a sok apa, testvér, gyermek, akik az első napokban még vidáman búcsúztak, és akik közül nagyon sokan soha sem térnek haza, az isteni gondviselésre és akaratra vannak bízva, és így ha egyáltalán van még kedve valakinek is poharat emelni a tiszteletükre, azt majd komoly és mély áhítattal cselekszi. Tegyük ezt mi is, kései leszármazottai azoknak, akik a hazát még igazán hazának tekintették, akik oly sokan bevonultak és sokkal kevesebben szereltek le, akik „Ferencjóskára” nagy áhítattal tekintettek, bár erre sok okuk nem volt.
