Csáth Géza legtöbbünk számára az irodalomból ismerős. Megtanultuk, hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére, hogy orvos volt, és hogy drogozott. Ennyit mindenki tud róla. De hogy alapvetően festő szeretett volna lenni? Vagy ha nem az, akkor zenész? Hogy az írás csak úgy mellékesen jött? Ez már új információ.
Itt jön képbe a most tárgyalásra kerülő könyv, amely nagyon nehéz helyzetbe hoz. Nem értek a képzőművészethez, és a művészettörténet is csak elméleti síkon érdekel. Hogyan írjak egy könyvről, amely rajzokról szól? Az a szerencsém, hogy nem nekem kell kommentálnom ezeket a képeket, a szerkesztők már megtették helyettem.
Nagyméretű, albumszerű valami van a kezemben. Könyv. Nem tanulmány, nem dolgozat, nem is regény. A „Csak nézni kell ezeket a rajzokat…” pontosan az, amit a címe alapján sejteni lehet róla: képeskönyv. Igaz, nem az a fajta, amit gyerekkorunkban lapozgattunk, de nem áll tőle olyan távol. Csáth Géza földesi naplójának rajzait tartalmazza. Ebben a naplóban vezette betegei adatait, ide írta a gyógymódokat, a bevételeket és a kiadásokat. Hogy miért tarthat ez érdeklődésre számot, hiszen majdnem mindenki rajzolgat, firkálgat, amikor unatkozik? Azért, mert ezek nem firkálmányok. Nem az unatkozó ember vonalhúzogatásai, hanem egy művész hétköznapi, mindennapos megnyilvánulásai és kitörési próbálkozásai. Egy falusi orvos nem állhat neki akármikor, kedve szerint festeni, mert fogadnia és látogatnia kell a betegeket. Orvosi naplójába viszont bármikor észrevétlenül rajzolgathat. És Csáth Géza rajzolt is.
Az album legérdekesebb része egyáltalán nem a bevezető néhány tanulmány vagy a Csáth-életrajz (habár ezek kétség kívül fontosak a képek megértéséhez), hanem a közel százoldalnyi rajz, és a kapcsolódó novellarészletek. Az írásművek részletei viszont korántsem véletlenszerűen vannak a skiccek alá válogatva. Az író és a rajzoló Csáthot nem tekinthetjük két személynek, nem is mondhatjuk, hogy rajzai teljesen másról szólnak, mint novellái. Nyilván kapcsolatban állnak egymással. A kutatók, irodalmárok nagyszerűsége abban mutatkozik meg, (a)hogy sikerült az írásműveket az ugyanabból a gondolatkörből származó rajzokkal összepárosítani. Csáth Géza (vagy ha úgy tetszik: ifj. Brenner József) zsenije pedig abban nyilvánul meg, (a)hogy több művészeti ágban egyaránt ki tudta fejezni magát. Az „igazi” Csáthot csak akkor ismerhetjük meg, csak akkor láthatunk bele zilált lelkébe, ha az életrajzot háttérbe szorítva, csak és kizárólag alkotásaira koncentrálunk. A vonalvezetések, színválasztások sokkal jobban árulkodnak lelkiállapotáról, mint irodalmi igénnyel megírt levelei vagy magánnaplója. A rajzok mögötti embert kell meglátnunk elsősorban, és csak utána az orvost, férjet, rokont. Ábrázolásai mindig napjai eseményeihez kapcsolódnak, így tehát mindig tudhatjuk, mi történt vele, ugyanakkor lelki életének mélységei is mindig elénk tárulnak. Problémáit, gondolatait egyre inkább csak rajzokkal fejezte ki, a falusi poshadásban írni sem volt már kedve. Depressziója elhatalmasodásával viszont már rajzolni sem. Nem kell pszichológusnak lenni az értelmezésekhez. Még csak művészettörténésznek sem. Elég, ha nyitott szemmel és nyitott elmével vizsgálgatjuk ezeket a képeket.
Kosztolányi Esti Kornéljában van egy beszélgetés a főszereplő, és a már öregedő szerző között. Az emberi én és a művészi én találkozásáról és elválásáról szól. Kosztolányi azt mondja, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy az ember alkosson is, éljen is. A mű legfontosabb párbeszéde („Én már nem tudok írni – mondta. – Én pedig csak írni tudok – mondtam.”) akaratlanul is Csáth Gézát juttatja az olvasó eszébe. Én már nem tudok rajzolni. Én pedig már csak rajzolni tudok. Az ő két énje vívja itt harcát, és bukik el végül mindkettő. Az ő művészi énje hal bele a tespedésbe és elhanyagoltságba, és az ő testi énje romlik el, majd hal bele 1919-ben a kilátástalanságba és paranoiába.
Goethe-t vagy Thomas Mannt idézve (mert minden idézet vagy Thomas Manntól vagy Goethe-től való) Esterházy Péter többször is azt mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. És meg is lepődik ezen, „mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az, akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot a Schumacher.” Most akkor az a jobb, ha gondot okoz, vagy az, ha nem? Ha gondot okoz, akkor még tovább vezetve ezt az agymenést, azt mondhatjuk, hogy élő az, akinek gondot okoz az élet. Csáthnak bizony gondot okozott. Sok nagy művésszel (pl. saját unokatestvérével) ellentétben, Csáth soha nem tanulta meg, hogy élni és alkotni is lehet egyszerre. Én már nem tudok rajzolni. Festő az, akinek gondot okoz a festés. Festő az, akinek gondot okoz a festés? Sem írni, sem festeni nem jelentett neki problémát, mégsem valósította meg álmát, mégsem lett festő, mégsem lett bohém művész. Csak egy ön- és közveszélyes morfinista. De inkább sokoldalú művészként emlékezzünk rá.
