„Gyászában is kívánatos” – állapította meg magában a gondnok, miután nagyjából elmagyarázta és útba igazította Sárát, hogy a temető mely részén találhat „gazdátlan” helyet.
– Csak bekapom a reggelim, és ön után megyek –, szólt az özvegy nő után. – Miután kiválasztotta a helyet, csak akkor mondhatok árat!
A temetkezési szokások és lehetőségek közül az elhamvasztás mutatkozott a legelfogadhatóbbnak. A család költségvetését sem terhelte volna túlzottan a váratlan kiadás.
– Így lesz a legjobb és a legolcsóbb – mondta Sára öccsének, Áronnak. – Majd elszórjuk a tónál, ahol Viktóriáét is, és oda fogunk eljárni emlékezni meg sírdogálni.
Így beszélték meg még odahaza, mit sem sejtve a kisváros egyes fontoskodó atyáinak szándékáról tervéről.
– Nagyon csodálatos vagy – szólt akkor Áron.
– Tudom – mondta Sára.
– Az a meglepő, hogy sohasem voltál féltékeny a nővérünkre!
– Persze, hogy nem, öcsikém, hiszen szerettem! A férjemet is, Viktóriát is.
– Tudod, hogy ezt, így… még elképzelni is nehéz?
– Mit tehetek – tárta szét kezét Sára –, ha a sors ugyanazt a férfit adta nekem, akit először a nővéremnek!
– Egyikteknek sem ő volt az egyetlen – ellenkezett Áron.
– Nem ám, de ő volt az egyetlen igazi – válaszolta Sára cinkos mosollyal.
A temetőgondnok még reggelijének utolsó falatkáit rágta, pontosabban a sült szalonna bőrét ropogtatta szájában, amikor utolérte az asszonyt.
– Nos, asszonyom, ezt a helyet választja?
– Jobban szeretném ott, az út mellett, itt a sírok között tényleg csak egy talpalatnyi hely van! A borostyán is nagyon elburjánzott! Szinte mindent befolyt. Mondja, ezért jár önnek ingyen lakás meg biztos havi jövedelem!?
– Nem tudom, de a tradíció, asszonyom! Nem én találtam ki a kopjafákat sem, és hiába szajkózom minden évben, hogy amikor lerakják, jól be kellene kenni őket lenolajjal, persze nem tisztán, hat a négyhez arányban, hígítóval keverve, mert ha nem így tesznek, az olaj sohasem szárad meg. A fát meg kell védeni, különben gyorsan elrohad, s ha bemázolnánk, a borostyán sem tudna úgy megkapaszkodni rajta. Egyébként nincs gond, asszonyom, reggelizés közben felhívott a polgármester úr, és azt mondta, bárhol választ is az özvegy, én jutányos árat mondjak! A többit majd ők elintézik.
– Ők, Mihály! Ugye, Mihálynak hívják?
– Úgy asszonyom, Mihály, vagyis Kismisi, a termetem miatt!
– Köszönöm, Kismihály!
– Akkor ez lesz az – kérdezte a gondnok –, itt, a főút mellett? A kápolnát természetesen nem kell elkészítenem!
– Miért nem? – kérdezte Sára.
– A polgármester úr azt mondta, hogy az igazgató úrnak a múzeumból meg a könyvtár vezetőjének az az ötlete, hogy a Gyökér úr a művházban legyen felravatalozva.
– Arra semmi szükség, Kismihály – mondta az özvegy –, maga csak készítse el a kápolnát!
– Asszonyom! Az idén nem fehér a karácsony, és fagyos a föld, nem lesz könnyű dolguk a sírásóknak. Hozna egy-két liter házipálinkát? Na meg az a szokás hogy ők is kapnak zsebkendőt egy húszassal!
– Mivel? – kérdezte az özvegy.
– Tudja, benne van illendőségből húsz euró.
– És mennyi zsebkendőre van szükség?
– Csak négyre – válaszolta a gondnok –, én vagyok az ötödik, de nekem illendőségből nem jár!
– Jól van, Kismisi, majd az öcsém elhozza – szólt az asszony, és elindult a platánfák övezte betonúton a temető kovácsoltvasból készült kapuja felé.
A temetői ügyintézés után a napközibe ment. A kocsiból, mielőtt bekapcsolta volna a Fiat Punto motorját, mobilon értesítette a Dadust, hogy tekintettel a halálesetre, előbb jön a gyerekért.
„Mi lenne velem nélküled?” – súgta a gépkocsinak, és megsimogatta a kormánykereket. „Hálás vagyok a férjemnek, és persze neked is, Punto. El tudod képzelni, hogy ebben az országban valaki csak egyetlen regényt ír, és az kasszasiker lesz!? Igen, abból a pénzből vettünk meg. A címével sok gondunk volt, s tudod, mi történt? Cím nélkül adta át a kiadónak. Végül is a szerkesztő találta ki a címét. A fény őre. Ez lett.”
– Fogadja őszinte részvétem – mondta a Dadus, amikor az özvegy a napközi lépcsőzetes teraszához ért.
– Köszönöm, Dadus – szólt Sára. – Lázi majd csak a jövő héten jön! Most az öcsémhez viszem a tanyára.
– Természetesen – motyogta a Dadus. – Isten áldja magukat.
Másnap reggel Lázár ébresztette a tanya lakóit.
– Nenuci – rázta az alvó asszony kezét a gyerek –, ébredj fel! Én vagyok az Úr barátja!
– Mi van? Hány óra van? Mit csinálsz itt, Lázár!?
– Apa azt mondta, hogy én vagyok az Úr barátja!
– Az apád? Mikor?
– Nemrég, tudod, ő elment, de visszajött, és azt mondta!
– Csak álmodtál, kicsim – mondta Rózsa –, biztosan csak álmodtál!
– Nem álmodtam. Láttam, és azt mondta!
– Nézd csak! Jól van. Ha azt mondta, akkor azt mondta, de most menj, ébreszd fel az unokatesóidat és nézzétek meg az ajándékokat a karácsonyfa alatt.
Karácsony napján jégtüzes szél pirította az özvegy és első házasságából született lánya arcát. Kamilla a temetés napján, dél körül érkezett Budapestről. Mobilon mindent megbeszélt az anyjával, csak azt nem, hol fognak találkozni, ezért úgy döntött, hogy a temető bejárata előtt várakozik majd személygépkocsijában. A hideg szél enyhe fájdalommal a csontig hatolt, amíg a bejárattól a kápolnáig értek. Az ég úgy borult föléjük, akár egy hatalmas nyomasztóan szürke bádoglemez. Nemsokára ólmos eső verte az utat és a sírokat.
– Istenem, micsoda karácsony! – zokogott fel Sára sógornője. – Ez valami jel lehet, vagy én magam sem tudom, de már harmadik napja csak a halászok járnak a fejemben, meg az, hogy az utóbbi időben eltűntek a halak. Áron átkarolta zokogó feleségét és a kápolna pici teraszára vezette
– Nyugodj meg, Rózsám – mondta –, nem történt semmi rendkívüli, ez csak a globális felmelegedés következménye!
Péter Pál, a könyvtár vezetője az özvegyhez furakodott a gyászolók között.
– Sára kérlek, azt gondolom, inkább itt olvasom fel a búcsúbeszédet, nem a sírnál, cudar ez az ólmos eső!
– Tegyétek most már, ahogy gondoljátok – szólt az özvegy. – Tudod, hogy én hamvasztást szerettem volna.
Ezután minden nagyon gyorsan történt. A lelkész rövidebbre szabta a szertartást. A múzeum igazgatója lemondott tízmondatos búcsúbeszédéről, de helyette, rezzenetlen arccal, vigyázzállásba helyezkedett, mint egy jó hazafi. Gyökér Tituszt a sírig már csak nagyon kevesen kísérték. A sírásók esőkabátban és szőrmés sapkában türelmetlenül toporogtak a sírnál. Amikor a másfél tucatnyi ember elhelyezkedett a sírgödör körül, Sárával szemben a sír másik oldalán egy ősz hajú, kékszemű ember állt. Széles karimájú fekete kalapját a kezében tartotta. Arcán megkövesedett, békés mosoly ült. A viharosan csapkodó ólmos eső semmit sem ártott a fedetlen fejnek. A férfi keményszálú ősz haja, kabátja és kezében tartott kalapja száraz maradt.
„Hát valóban eljöttél karácsonykor? – kérdezte Sára. De nem a férjemért, ő mással ment, tudom!” – Kérlek – hallotta apja hangját az özvegy. – Nagyon vigyázz az unokámra!
Nyugodt lehetsz, rebegte Sára, és imára görcsölt ujjai hirtelen meglazultak, majd jobb kezét arca elé emelve búcsút intett a ködpárává oszló alaknak
