Esőkkel, szűnni nem akaró záporokkal, dörgő zivatarokkal ért véget az október;
hullott és zuhogott és szakadt az eső, aztán csak szitált és permetezett, majd megint zuhogott és szakadt, két héten át, megállás nélkül, vagy ha mégis szünetelt egy rövid időre, nem vettem észre, a cseppek dobolása, ez az egyhangú kopogás annyira belevéste magát a fülembe, hogy mást nem is hallottam már, álmomban is csak az esőt, ahogy hull és zuhog és szakad a víz odafentről;
hiába érkezett azonban fentről, úgymond, „az égből” ez a víz, nem volt tiszta mégsem, sőt koszos volt kifejezetten, ha egy bögrében összegyűjtöm, láthattam volna, mennyire szemcsés, piszkos és zavaros, és tudtam előre, hogy ha majd eláll végre, cseppjei után szürke foltok maradnak mindenütt, elsősorban az ablaküvegen;
október vége volt, ködös őszutó, hetekig hullott az eső, és hiába szerettem volna drámát írni, ha fogtam a ceruzám és előkerestem a füzetem, még csak egy rövid, semmi kis párbeszédet sem sikerült összehoznom, legfeljebb néha, nagy ritkán, egy-egy kisprózát, az osztrák szövegek mintájára, amelyeket fordítottam;
talán jobb lenne, ha nem erőltetném, gondoltam;
le-fel sétáltam az ősz végi esőben, fújt a szél, az ernyőt egyre erősebben szorítottam, zápor szitált, halkan potyogtak a cseppek a fekete ernyőmre;
a képzőművészek kertjében az utolsó levelek is lehullottak az ágakról, az eső belemosta, beleoldotta őket a nedves fűbe, az októberi latyakba;
a lécekkel és drótokkal fogva tartott vad szobrát kerestem, de hiába néztem, nem találtam, nem volt a helyén, a fák között;
próbáltam kerülni a pocsolyákat, mégis beleléptem párszor a járda gödreiben összegyűlt esőlébe, de mindegy volt már, a cipőm átázott régen;
a kert bejáratához érve egyszer csak megláttam végre, ott volt a kapu közelében, csak egészen másként, mint korábban, nyoma se volt léceknek, drótoknak, nem volt lefogva semmivel, sőt bronzba öntötték és a kapuba állították, afféle mellszoborként, ahogy az államfőket vagy a vezéreket régebben: hegyes fülekkel, fogait vicsorgatva, fényesen ragyogott a bronz kutyafej az esőben, és még csak azt sem mondhatom, hogy nem volt szép, mert akarom vagy sem, el kell ismernem, hogy volt benne valami megigéző;
egyre csak zuhogott az eső, verte az utcát, a kertkaput, a lombtalan fákat, mosta és áztatta a felsebzett járdakövet s a fűben szétmálló leveleket, térdig átnedvesítette már a nadrágom szárát;
a zavaros pocsolyák felszínén buborékok képződtek, előbb mogyoró, majd dió nagyságúak, végül szinte öklömnyiek;
továbbmentem, otthagytam a kertet, és utána már egyre ezeket a tócsákat, ezeket a habos pocsolyákat figyeltem csak, próbáltam kitölteni velük a gondolatok közti repedéseket, szerettem volna, ha a képzeletem is feloldódik bennük, ahogy a drapp falevelek a szürke esőlében;
a képzelgéseim, és Enikő arca, igen;
azt szerettem volna, hogy ezekben a tócsákban híguljon fel, oldódjon beléjük, mint a só, hogy ne marjon többé, ne kezdjen ki, és ne faljon fel, belülről.
