2024. június 21., péntek

Gulyás József emlékére

Tisztelt gyászoló gyülekezet! Gulyás József költőre emlékezünk, aki október 31-én hunyt el. Halálhíre azonnal fölvetette azt a kérdést, ki szervezze a megemlékezést, kihez tartozott, kihez tartozott leginkább ez a magányos költő, aki magányos volt ugyan, de nem volt egyedül, és hát, lehet, hogy akkor ez fordítva igaz, egyedül volt, de nem magányos. Ami viszont nem igaz. Magányos volt, csak másként viselte ezt a kabátot, a magány nagykabátját, másként, mint bárki, akit ismerünk, ismertünk. Harcosan viselte és karcosan, vitatkozva, fölényes és őszinte meggyőződéssel.

Farmerdzsekijében, franciasapkájában, ami alól kikandikált ősz siskája, divatjamúlt szemüvegében úgy fordult be biciklijével a Birografika sarkánál, akár egy cowboy, sebesen, kíméletlenül, erőteljesen. Ment valahova. Mindenhova biciklivel és sietve. A nyomdába. A városházára. Összeszidni valakit a felelősök közül, számon kérni vélt vagy valós mulasztásokat.

Kicsit öregasszonyos lett a hangja, ahogy öregedett, néha nyafogó, néha dörgő. Mikor indul a busz Szivácra? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem indul? Nem fizeti az önkormányzat? Nem tudom, Jóska, évek óta nem vagyok már ott. Az mindegy, ez a te dolgod. Intézte el, intézett el.

Cammogtam föl a sivár lépcsőházban, vittem amit el kellett vinnem, de csak tizenkettő után jöhetsz. Gyalogoltunk a hóban, Szilágyi László festményei után kutattunk. Ez persze nem igaz, ő pontosan tudta, hova kell mennünk, hol vár a festmény. Mást is köszönhetek neki, ószeres-műkereskedő mivoltának. Vedd meg, parancsolta. Álltunk a hideg szobájában, a földön szépen sorban a könyvek. Vegyél. Parancsolta. Képet igen, könyvet nem, mondtam.

Mi lesz a kötetemmel, azzal a rengeteg fényképpel, mi lesz, mi lesz, sürgetett. Nem vagytok semmire sem jók, ha nem értitek, hogy azt ki kell adni. Tökéletes, nem lehet kevesebb, ezer oldal, ezer kép, vagy több. Amennyi kell. Mind színes. És a rajzok. Megérdemlem, jelentette ki. Fölhívtam a nyomdát. De hát mi lesz, nem csináljuk? Nem adta le. Leadta, visszavette, tökéletesítette. Írógépén kopogott. Belejavított a betördelt szövegbe. Kijavította a lektort. Helyre tette.

Egyszer kiderült, hogy nem fizették utána a járulékokat. Sorolta a nagy neveket, akik után fizették, már az első megjelent írásuktól és így bizony szépen időben nyugdíjba mehettek. Írók, költők. Ő nem. Menni mehetett, csak nem nyugdíjba. Mert az nem volt neki. Annyira nem volt fontos, hogy akiknek a dolguk lett volna, utánajárjanak.

Hogy segítettünk-e? A Magyar Írószövetség, az Újvidéki Színház, mások. A nyomda. Barátok. Lelkesek. Talán megtettük, amit lehet. Nem volt elég, azt hiszem, különösebben nem volt velünk elégedett.

Gulyás József indulatos, erőteljes, pontos, szabadon fogalmazó költő volt. Soha nem volt kérdés, hogy ő az. Talán öröktől fogva, így is született, ha prózát írt, visszaemlékezéseket, akkor is költő volt. Egységes, tökéletes, zárt egész. Nem hagyta feltörni ezt a héjat. Öniróniája, száraz, vakkanó humora és egyértelmű világlátása tette védtelenné és áthatolhatatlanná egyszerre.

Nem hiszek semmiben, mondta, de valahogy azért mindig kiderült, hogy balos. Te, Jóska, te balos vagy? Mellékúton közlekedő, hasznot semmiből sem hajtó költő. A költészet csiszolója.

Mint akit pofon vágtak: tegnap ötkor éppen egy regényt fejeztem be épp új tízsoros kisregényemet tegnap ötkor hirtelen felébredtem, mint akit pofon vágtak, tettem-e valami nagyot és bátrat, ha bűn volt, mondtam-e nemet?

Ezt írta, ilyen volt, azt írta, amilyen volt, önmagán átszűrve létét és szigorú kér, önmaga szigorú bíborosa, egy ellen-Rischelieu. A legnagyobb hittel megáldott hitetlen. A létbe zárt lelkiismeret, a lelkiismeretbe zárt költészet.

Nem tudom, másokkal hogyan volt, velem örökké elégedetlen. És mindig elcsodálkozott, hogy amikor fölveszem a telefont, szia, Jóska, mondjad, tudom, hogy ő. Nevetett vénasszonyossá lett hangján, egy ellen-Füst, és kérdezte: honnan tudod, hogy én vagyok. És mindig elmondtam, benne van a neved és a számod a mobilomban.

Ezt mindig eljátszottuk. Az elégedetlenséget nem, az igazi volt. Olyan igazi volt, mint a szeretete.

Nekem senki nem segített úgy, mint Gulyás József. Adott verset, hogy leközöljem. Fölhívott, hogy veszekedjen velem az elképzeléseim miatt. Aztán fölhívott, hogy veszekedjünk ugyan, de értékeljük egymást. Bóklásztunk a havas utcákon. Csoszogtam mellette, hallgattam. Olvastam a verseit.

Forradalom és nagymise. Ilyent írt. Átölelte benne a világot, mint az ég teszi a Ludasi-tóval, ahonnan jött.

Azzal kezdtem, hogy Gulyás József halálhíre felvetette a kérdést, ki legyen a gyászülés szervezője. Bennem egyértelmű volt a válasz, ahogyan sokakban: csakis a város íróközössége lehet. Mert ő az volt. Semmi más, de teljesen az, költő, író, művész, egy fekete biciklis cowboy, magányos és követelőző, gyermekien őszinte és bácskaian makacs művész, egyetlen közösségnek a tagja, az írókénak.

Gulyás József ezer oldal legyen, színes fotókkal, rajzokkal is, ahogyan én akarom, érted? Csak úgy lehet, ahogyan én akarom, mondta. Értettem, hümmögtem, akartam, akartuk, elkéstünk. Ő sem sietett. Nem adta ki korán a kezéből. Ez volt az élete.

Nyugodjék békében.

(Elhangzott a Szabadkai Íróközösség által szervezett gyászülésen.)

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.