Ha az Újjászületés című, igencsak vaskos, kemény borítós regénnyel kezdtem volna olvasni Stephen King életművét, bizonyára itt meg is álltam volna. Pazarul rutinos, de szétfolyik, unalmas, ha nem szórna el a szövegben ismétléseket, követhetetlenül indázó lenne, ráadásul klisékre építkezik – amit tőle nem szoktam meg –, és képtelen izgalomban tartani, képi megjelenítése meg erőtlen, olykor már parodisztikus, ahelyett hogy mellbevágó lenne.
Ennyivel el is temethetném a könyvet, noha nem ez a célom. Annál is kevésbé, mert nem most kezdtem ismerkedni King írásművészetével, a Setét Torony hét kötetének kivételével szinte minden magyarul vagy szerbül megjelent könyvét elolvastam, és bizonyára ebből ered a csalódásom. A Setét Torony első kötetébe beleolvastam, láttam, nem az én műfajom, és hagytam, kivárom, amíg véget ér a sorozat, mint A halálsoron esetében, amelyet persze fejezetről fejezetre is végigolvastam, nem késleltettem, a havi rendszerességgel megjelenő füzetekben és a fejezeteket egybefogó könyvben ugyanúgy (persze magyarországi csatornánkon át beszerezve) – egyik sem volt időpazarlás – ez utóbbit az Újjászületés kapcsán csupán udvariasságból nem mondom, azért, mert nagyjából egyidős vagyok a regény elbeszélőjével, és azt a rengeteg referenciális hordalékot, amit görget a regényében, kortárs európai olvasóként vélhetőleg nagyobb megértéssel fogadok, mint az író fiatal amerikai rajongói ma.
Legyek őszinte: remek munka, de távolról se remekmű. Ezt annak fedezékéből állíthatom, hogy körülbelül szinkronban olvastam megjelenő műveit, avagy: tudom, amit tudok. Néha egyetlen mondata kiüt a nyeregből, most nehezen viseltem a szövegelést. Olyan fölösleges szálakat hozott be a regénybe, amelyek nélkül is megértettem volna az alaptörténetet, mondjuk egy novellában, de King kezében egy novella is regényterjedelmű. Itt jegyzem meg, a háttér-információk tekintetében kiváló asszisztense(i) van(nak), az Újjászületés is ezek munkája folytán olyan hiteles, mint egy nyomozási jegyzőkönyv, a fikció sorai közül nikkelérmékként pattog ki a valóság.
Kingtől viszont rémületet és rettegést várunk. Hiszen nála e kettő remekül párosul a realitással. Most összehozott egy majdnem mindennapi családtörténetet Amerikából, anya háziasszony, apa fűtőolaj kereskedő, öt gyermekük szokásos kisvárosi életet él. A faluba új metodista felekezeti vezető érkezik, aki újra tömöríti a mintegy nyolcvan hívet, barátságot köt az akkor mindössze hatesztendős elbeszélővel, Jamie Mortonnal, és elvarázsolja villamossági trükkjeivel.
Ezt követően történik az első, vizualitásában is ábrázolt katasztrófa, a regény egyetlen igazi horrorisztikus jelenete. A tiszteletes neje és kisfia autójával belecsapódik egy burgonyaszedő gépbe. A járműből kikászálódó Mrs. Jacobs leírása kíméletlen. Egy, a baleset színhelyére érkező jármű vezetője majdnem elütötte „az út közepén vánszorgó nőt, aki vértől csöpögő csomagot szorított fél karral magához. Csak a fél karját tudta használni Patsy Jacobs, mert a másik könyökből leszakadt. Vér ömlött végig az arcán, leszakadt fejbőrének egy része a vállát verdeste, véres hajfürtjei lobogtak az enyhe szélben. Jobb szemgolyója az arcába lógott.”
A családját brutális módon elveszített igehirdető hamarosan istentagadó istentiszteletet tart, ami miatt az egyház eltávolítja a szolgálatból, attól fogva az általa titkosnak nevezett elektromossággal kísérletezik, embergyűlölő és istentagadó, mégis sok ember gyógyulását segíti a villamossággal, így a rockzenész Jamie heroinfüggőségét is pikk-pakk megszünteti, de szamaritánus gyógyító tevékenységének egy titkos célja van…
Jamie és Jacobs sorsa évtizedes kihagyásokkal többször összefonódik, időközben részletesen megismerkedünk a népes Morton-família tagjainak életeseményeivel, az egykori pap, a „változás ügynöke”, Charles D. Jacobs tiszteletes, „az elektromosság első egyházának vezető prelátusa” szellemi torzulásával és fizikai leépülésével.
A regény zárójelenetében ismét együtt látjuk őket: Jacobs végső kísérletének célja megtudni, mi történt szeretteivel, mi van a halál után. Amit látnak, nem a megváltás.
Ez a zárójelenet is túlírt, mint az egész regény, ráadásul erősen hajaz Mary Shelley Frankensteinjének villámkísérleteire, meg H. P. Lovecraft Nagy Öregjeire, az ősi istenekre, az Őrzőkre, akiket a King-regényben a misztikus „Anya” testesít meg. Ráadásul ez a jelenet olyan gyengére sikerült, hogy már szinte nevetséges.
