A szenttamási Gion Nándor Emlékház az idén nyolcadik alkalommal hirdetett szépirodalmi pályázatot február 1-jén, az író születésnapján. A novellapályázat határideje június 1-je volt, és összesen 35 pályamunka érkezett, többen külföldről pályáztak. Mint arról már beszámoltunk, az ünnepélyes díjkiosztóra szombaton került sor a Gion Nándor Emlékházban.
Németh Dezső, a Gion Nándor Kulturális Központ elnöke üdvözlő beszédében elmondta, az író hagyatékát és műveit őrző szenttamási múzeum 2010. augusztus 14-én nyílt meg, az eltelt kilenc év alatt pedig több mint hatezer látogatója volt. A legtöbben diákok és egyetemisták, de nagyon sok Gion-rajongó, tudós, kutató és értelmiségi adta egymásnak a kilincset.
− 2012-ben indítottuk el az első novellapályázatot február 1-jén, az író születésnapján, ezzel egyidejűleg pedig a műfordítói pályázatot is. Eddig öt novellagyűjtemény, egy regény, két ifjúsági regény és hét fordításkötet jelent meg a pályázatok eredményeként. Fontos kiemelni továbbá, hogy a megjelent kötetek illusztrációinak kidolgozásában fiatal vajdasági képzőművészek működtek közre, ezzel is teret biztosítottunk a fiatal tehetségeknek. Eltökéltek vagyunk, és bízunk a folytatásban, amit a mai ünnepség is bizonyít, ugyanis hamarosan újabb két kötet jelenik meg – fogalmazott Németh Dezső. Kiemelte, az emlékházban folyó munkát mielőbb intézményesíteni kell, és kellő hátteret biztosítani, hogy az folytatható legyen, mert kilenc éve három önkéntes működteti, s amennyiben a tizedik évfordulóra nem sikerül intézményesíteni, el kell gondolkodniuk azon, legyen-e tovább.
A pályázatok koordinátora, Celler Kiss Tamás, felszólalásában kiemelte: − Amikor vidéki ismerőseim, barátaim megtudják, hogy szenttamási vagyok, főleg a magyarországiak, akkor gyakran megkérdezik, hogy milyen is ez a Szenttamás. Azt szoktam mondani, hogy egy álmos, őszülő kisváros, jóval az aranykorán túl. De el szoktam azt is mondani, hogy van egy másik Szenttamás is, mégpedig Gion Nándor Szenttamása, ami tele van élettel, izgalmas figurákkal, egy mágikus realista világ. Ha valaki igazán meg akarja ismerni Szenttamást, akkor olvassa őt. A novellapályázatnak kimondottan az a célja, hogy ezt a szellemiséget, ezt a szövegvilágot továbbörökítse és élővé tegye.
Radivoj Paroški, Szenttamás polgármestere azt emelte ki, hogy a Gion Nándor Kulturális Központban és az Emlékházban dolgozók minden dicséretet megérdemelnek eddigi munkájukért, mert az felbecsülhetetlen, és egészében felkarolja az író szellemi hagyatékát.
Piszár Ágnes kritikus, az Újvidéki Városi Könyvtár könyvtárosa, a zsűri elnöke többek között elmondta, a beküldött szövegek irodalmi megformáltsága a filozofikus, szösszenetnyi terjedelmű rövidtörténettől, a klasszikus, szikár szerkezetű, csattanóra épülő novellától a lazán indázó, az elbeszélő belső reflexióját előtérbe állító hosszabb narratívumokig terjedt.
A beérkezett pályamunkákat értékelve a zsűri egyik tagja, Bíró Tímea költő, a Hét Nap hetilap újságírója elmondta, a bírálóbizottságnak igen nehéz dolga volt, hiszen a történeteket illetően rendkívül színes novellák születtek: − Nagyon érdekes, hogy a legtöbb szövegben ott volt az irónia, a társadalomkritika, amit már korábban is ismerünk Gion munkásságából kifolyólag. Azt érzem, hogy fiatalok és idősek egyaránt követték a gioni szellemiséget, hagyományokat. Fontos volt a történet-központúság, emiatt több tizenpár oldalas novella született, tehát fontos volt a szerzők számára, hogy kibontakoztassák a történeteket, nem hagyták az olvasókra, hogy megfejtsék a szálakat. A beérkezett 35 munkából tizenhárom novellát választottunk ki, amelyek az antológiában jelennek meg.
Az idei pályázat legsikeresebb alkotója, Szombath András Sopronban született, kisebb megszakításokkal azóta is ott él. Az elmúlt években három drámapályázaton volt eredményes, novellái az ÉS-ben, az Alföldben, a Látóban, a Vigiliában és a győri Műhelyben jelentek meg. Elsősorban azokat az írókat szereti, akik történeteket mesélnek el (pl. Gion Nándort, Bodor Ádámot, Grecsó Krisztiánt, Závada Pált stb.). A Dzsungel című alkotásról elmondta, a történet mozaikjai mind igazak, valós darabkák, de a képet saját maga állította össze belőlük: − Tényleg volt egy munkásszálló az utcánkban, amiben kubai lányok laktak, tényleg volt egy szomszéd srác, aki feleségül vette egyikőjüket, és én tényleg laktam pár évig falun, a világ egyik végén, nagyjából olyan körülmények közt, amikről írtam. Azt gondolom, hogy az elvágyódás épp úgy az egyik meghatározó érzésünk, mint a visszavágyódás. Ezek az érzések többé-kevésbé mindegyikünkben dolgoznak, ha más-más amplitúdóval is. Elvágyódás a gyökereinktől, amik megkötnek minket, és visszavágyódás a gyökereinkhez, amik biztonságot adnak. Ezt a csatát valamennyire mind megvívjuk, a tömegünk és a tehetetlenségi nyomatékaink függvényében. Próbálkozunk, erdőt irtunk, házakat építünk, de végül a dzsungel visszaveszi, ami az övé volt. A dzsungel az a csupa gyökér, csupa lián, életerős massza, ami a földhöz köti az embert, és ami nem tűr meg maga mellett az övétől eltérő életet.
A második díjazott szerző a Svédországban élő Balázs István a nagy távolság miatt nem tudott személyesen eljönni a díjátadásra, így a zsűri döntését levélben köszönte meg.
– Írással két éve kezdtem foglalkozni a munkám mellett. Csak úgy, magamnak, meg az íróasztalfióknak írogattam eleinte. Aztán egy tavalyi irodalmi pályázatra beküldtem egy írásomat, és láss csodát, megosztott első díjat nyertem. Ettől felbátorodtam, és azóta is rendszeresen írok, ahogy a szabadidőm engedi. A Gion Nándor Irodalmi Pályázaton első alkalommal vettem részt, a Pepita, a szélhámos az első írásom, mely nyomtatásban is megjelenik, bár néhány munkám az interneten olvasható – írta levelében az építészmérnök.
Az egyik harmadik díjazott szerző, Balázs Ildikó erdélyi származású magyar író, újságíró, irodalomtörténész, Wass Albert-díjas kutató, műfordító. Budapesten él. Több kötet, mintegy negyven tanulmány és számos könyvismertető szerzője: − A Debreceni Egyetem mindig különös figyelemmel követte a határon túli magyar irodalmat, így vajdasági, felvidéki, erdélyi írók nevével egyetemista koromban nemcsak megismerkedtem, hanem sok munkájukat el is olvastam, ideértve Gion Nándor Virágos katona és Latroknak is játszott című könyveit is. Különös hangulat a levegő időtlensége, ami így 21 év után is megmaradt bennem. A Gion Nándor Novellapályázatról Szűcs Lászlótól, a Várad című lap főszerkesztőjétől hallottam, most pályáztam harmadszor. Korábbi novelláim megjelentek az eddigi antológiákban, idén pedig egy harmadik díjat is sikerült szerezni, így először jutottam el Vajdaságba. Nagyon fontos számomra a pályázat, hiszen ezáltal az alkotókat alkotásra serkentik, új kapcsolatok alakulnak ki, személy szerint pedig beleéltem magam a Gion által megörökített bácskai életformába.
Balogh Gábor, az idei pályázat másik harmadik díjasa szólt arról, hogy hatodik alkalommal van jelen a díjkiosztó ünnepségen, és minden évben öröm számára újra eljutni a Délvidékre, a Gion-világ központjába: − Az utóbbi 6–7 évben kezdtem el intenzíven foglalkozni írással, bár elég régóta írok, elsősorban novellákat és regényeket. Több könyvem is megjelent, s nagyon bízom benne, hogy az év végére egy újabbat sikerül kiadni. Úgy érzem, valahogy nekem könnyebben sikerült érvényesülni az irodalmi életben, bár igazából ez nem egyszerű dolog. Szívesen jövök Szenttamásra, mert számomra ez egy nagyon inspiráló és bátorító közeg.
Az idei műfordítói pályázat meghívásos volt, a szervezők Kovács Jolánka műfordítót kérték fel Gion Nándor Zongora a fehér kastélyból című regényének szerbre fordítására.
Mint Kovács Jolánka kiemelte, A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági regényeinek szerb nyelvre való átültetése után újabb kihívás és egyben ismét különleges élmény volt szerb nyelvre fordítani az író Zongora a fehér kastélyból című kisregényét, melyet 1994-ben, Magyarországra való áttelepülése után írt: − A fordítói élménybe persze az is beletartozik, hogy ismét alkalmam nyílt belemerülni abba, hogy mi történik tovább az előző két ifjúsági regényben is szereplő Burai J.-vel, Tamással, Szível Sanyival. Bár a mű szálait ismét a gyerekekkel való történések mozgatják, a mű hangulata igen gyakran válik komorrá, hisz az események a második világháború utáni, embertelen időszakban és a legújabb délszláv háború áldatlan időszakában játszódnak. A kisregény tehát nem gyerekkori csínytevésekről szól, hanem kegyetlenségekről, emberi sorsokat lábbal tipró igazságtalanságokról, melyeknek igen gyakran a gyerekek is szemtanúi, átélői – s mindez, akarva-akaratlanul, formálja személyiségüket is – emelte ki Kovács Jolánka. Mint mondta, a feladata a Zongora a fehér kastélyból c. kisregény fordításánál is az volt, hogy szerb nyelven is megpróbálja visszaadni Gion lenyűgöző elbeszélői stílusát, a párbeszédek életszerűségét, a szereplők közvetlen és természetes hangját, a gyakori összetett vagy többszörösen összetett mondatok hömpölygését, az események hangulatát.
