A Kanizsai Írótábor, mint minden évben, a Népkertben lévő, a rendezvény alapítóinak emelt emlékmű előtti tisztelgéssel kezdődött csütörtök délután. Az ősz egyik, ha nem a legjelentősebb eseménye Magyarkanizsán az, amikor az írók összegyűlnek a késő nyári napokon, hogy az irodalom fellegvárává tegyék a város, elmélyült beszélgetésekkel, számos irodalmi csemegével megszínesítsék és még finomabbá tegyék a város hangulatát. A koszorúzás után a Városháza előtti kis parkban, a Koncz–Dobó-szoborpárosnál folytatódott az első nap programja, miután az írók egymást üdvözölve találkoztak, és Oláh Tamás, a szervezőbizottság új elnöke a beszélgetés, a párbeszéd fontosságára hívta fel a figyelmet, úgy, hogy közben méltóképp fejet is hajtott az írótábor egykori oszlopos tagjainak emléke előtt.
– Bányai János, a szervezőbizottság valamikori elnöke, körülbelül ugyanezen a helyen állva, annak a nagyjából másfél évtizeddel ezelőtti írótábornak a megnyitóján arról beszélt, hogy az írók kezdettől fogva beszélgetni jártak Kanizsára. Azt hiszem, nem is lehetett volna másként. Mert a beszélgetés létkérdés. Alapcselekvés. Beszélgetni az irodalom ügyeiről, a mindennapjainkról, a kultúránkról, amit együtt örököltünk, gyarapítottunk és együtt tartunk meg. Beszélgetni a bizonytalanságokról és a bizonyosságokról. Beszélgetni azért, hogy a szavak aztán még sokáig adjanak a beszélgetőtársaknak kreatív muníciót – emelte ki a szervezőbizottság elnöke, aki a következőket is hangsúlyozta:
– És mégis: mintha hiányozna ez a párbeszéd a mindennapjainkból. Mintha csak az ünnep időn kívüli ideje adna rá lehetőséget. Pedig mekkora szükség van a beszédre! A beszédre és a hallgatásra. A meghallgatásra. Az odahajolásra a másikhoz. Mekkora szükség a történeteinkre, amelyeket újra és újra el kell mesélnünk egymásnak, tovább kell adnunk, hogy ne merüljenek feledésbe.
A szövegekre, melyek líraivá, drámaivá vagy épp regényessé teszik számukra a hétköznapokat és a hétköznapok ismerős, közös tereit. Számunkra, akik még itt vagyunk. (...)
Nem emlékszem már, hogy kinél olvastam a tengernyi megemlékezés között, hogy minden szörnyűség ellenére csodálatos volt egy olyan világban élni, amiben tudtuk, hogy Tolnai Ottó rendíthetetlenül munkálkodik palicsi homokvárában, Domonkos István pedig talán épp egy dzsesszlemezt tesz fel valahol egy svéd erdő közepén. Már-már mitológiai alakok, akik szellemi kisugárzásukkal megtartottak, beragyogtak bennünket is. Domonkos, aki saját bevallása szerint évtizedek óta igyekezett megfojtani önmagában .a verset – mindvégig sikertelenül –, és Tolnai, aki szűntelen kutatásaival a költészet legmagasabb szféráiba emelte itteni életünket és közös múltjainkat. Az idei írótáborban elsősorban őket idézzük meg – hangzott el többek között Oláh Tamás beszédében.
A szoborpárosnál is elhelyezték a virágokat, Koncz István és Dobó Tihamér kísérő tekintetével a hátuk mögött a Képtárban folytatták a programot, ahol Bordás Győző nyitotta meg a Pechán József születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett kiállítást.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
