A vajdasági magyar népzenei élet sokszínűsége mögött mindig ott állnak azok az emberek, akik nemcsak őrzik és továbbadják a hagyományt, hanem új értelmezésekkel és kutatásokkal gazdagítják is azt. Juhász Gyula azok közé tartozik, akik számára a népzene nem pusztán hivatás, hanem életforma is: a Juhász zenekarban brácsán és tamburakontrán muzsikál, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben népzenei munkatársként, kutatóként tevékenykedik. Pályája jól példázza, hogyan képes a népzene hidat építeni múlt és jelen között.
Juhász Gyulát a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetése kapcsán népzenéről, népzenei pályáról és kihívásokról kérdeztük.
Hogyan kezdtél népzenével foglalkozni?
– Ez nagyon régi történet. Először 1998 januárjában voltam egy tóthfalui táborban, elsős középiskolásként. A nagynénimék már évtizedekkel azelőtt is néptáncoltak, a szüleim Kispiacon szintén néptáncoltak, édesapám énekelt is a kispiaci hagyományőrző zenekarban a 80-as és a 90-es években, a bátyám is már egy ideje zenélt, így nem állt tőlem távol ez a világ. Nem láttam benne szórakozási formát, inkább úgy gondoltam rá, mint valami régiségre, amivel az emlékeket idézik föl. Minden ebben a tóthfalui tábori közösségben indult, ahol beálltam egy hétig tamburakontrásnak a fiatalok közé, akik közt voltak már ismerőseim is.
A későbbiekben hogyan nőtte ki magát ebből mindaz, amivel foglalkozol?
– Nagyon érdekelni kezdett a népzene, és utánaolvastam. Ami könyv csak megjelent a népzenéről, azt elolvastam, nagyon sok kazettát, eredeti felvételt is meghallgattam. Elsősorban Bodor Anikó tanulmányai érdekeltek, de az egész magyar nyelvterületen megjelent írások érdekeltek, Bartóktól, Kodálytól is sokat olvastam. Műszaki-informatikai főiskolát végeztem, volt számítógépem, és ezt is arra használtam, hogy tanuljak, okosodjak, tájékozódjak a témában. A főiskola befejezése után a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben helyezkedtem el, ami a mai napig nagy kihívás számomra. 2012 óta dolgozok itt, ehhez Zentára kellett költöznöm. Szeretek itt élni.
Milyen területeken tevékenykedsz?
– A vajdasági gyűjtött anyagból igyekszem csokrokat, anyagot szolgáltatni a különböző népzenei csoportoknak. Nem csupán az ittenieknek, hiszen Magyarországról is sok megkeresés érkezik. Kincsesbánya van nálunk itt, az intézetben. Nagyon sok kézirat és hanganyag megtalálható. Ezeket Bodor Anikó készítette, illetve az ő szaktanácsadásával működő csoportok anyagairól van szó. Ezek valóban kiváló anyagok, mi azóta is igyekszünk folytatni ezt a munkát, hiszen sok befejezetlen kötet, tanulmány, lemezterv maradt fenn. Bodor Anikó rendszeresen járt Budapestre, a Zenetudományi Intézetbe, ahova beadta az itteni gyűjtéseket, és ahonnan kihozta a magyarországi kutatók által a mi régiónkból gyűjtött anyagokat. Ezt a munkát Németh Istvánnal visszük tovább.
A munkádon belül melyik terület áll hozzád a legközelebb?
– Szinte mindent szeretek, de egy-egy falu monográfiáját elkészíteni nagyon kedves dolog. Jó utána beszélgetni az egykori adatközlők vagy a helyi népzenei élet leszármazottaival, olyan emberekkel, akik akkoriban kapcsolatban voltak Bodor Anikóval, Burány Bélával. Szeretem, ha létrejönnek olyan kisebb anyagok, mint a pacséri, a bácsgyulafalvai vagy a moholi, a nagyobbak közül pedig a bácskertesit, a csókait és a horgosit emelném ki, amelyek több száz oldalas kötetek lettek.
Milyen kihívásokkal szembesülsz a munkád során?
– Elég nagy kihívás összeszedni a gyűjtés pontos adatai, hogy hol jelent meg esetleg már korábban egy tanulmányban az adott anyag, mert nagyon sok itteni anyagot Magyarországon is földolgoztak. Ez nincsen annyira benne a mozgalomban, mint például az erdélyi anyag, de dolgozunk azon, hogy ez változzon, és a mi gyűjtéseink is minél többekhez eljussanak, minél többen énekeljék a mi népdalainkat. A Zenetudományi Intézetben készült Magyar Népzene Tára sorozatban például nagyon sok vajdasági anyag van és Bereczky János kötetében, A magyar népdal új stílusában is sok vajdasági gyűjtés megtalálható. Emellett itt van a Vajdasági magyar népdalok sorozat, amely az itteni népdalcsoportok egyik legfőbb kiadványa, amelyből dolgozni tudnak.
Hogyan fogalmaznád meg, mit jelent ma vajdasági magyar népzenésznek, népzenekutatónak lenni?
– Annak örülök, hogy itthon lehetek, hogy nem kellett Magyarországra áttelepülnöm. Nagyon sokan elköltöztek, gondolok itt Fábri Gézára, Ivánovics Tündére vagy Borsi Ferencre, akik ilyen jellegű tanulmányokat is folytattak. A Nyíregyházi Egyetemen volt az első felsőfokú magyar népzenei képzés, jelenleg én is itt kezdem a negyedik évet levelező tagozaton. Viszont én itthon maradtam, ami számomra nagyon fontos. Itt alapítottam családot, itt dolgozok, itt zenélek. Szerintem ez nem kiváltság, mert bárki, aki elég szorgalmas, itthon is tud érvényesülni népzenészként. Nehéz pálya egyébként, és ahhoz, hogy sikerüljön, benne kell élni. A legjobb, ha az ember zenekart szervez maga köré, népzenészekkel barátkozik, népzenét kedvelő és művelő társaságokba jár, amelyben kötetlenül muzsikálhatnak. Szerencsére sok egyesület van, amelyben lehet gyakorolni, együtt zenélni, énekelni, akár színpadon is bemutatkozni.
Juhász Gyula (Fotó: Bezzeg Gyula)
Nyüzsgőnek látod a népzenei életet itthon?
– Igen. Vannak táborok, vannak rendezvények, ott a Durindó, illetve a Szólj, síp, szólj a fiataloknak, de emellett minden korosztály számára vannak akár területi, akár tematikus összejövetelek. Ezeket mindenkinek csak ajánlom.
Mi lehet az oka annak, hogy a vajdasági magyarság életében ennyire jelen van a népzene?
– A kisebbségi létet, a magyarnak maradást erősíti. Hogyha magyarul éneklünk, magyarul táncolunk, muzsikálunk, akkor magyarok vagyunk. A családokban jelen van a népzene, a szülők fontosnak tartják, hogy néptáncra, népzenére járassák a gyerekeiket. Szerintem vajdasági szinten itt tudnak megerősödni a családok, a népzenei kötődésű baráti társaságok.
Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából vetted át a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést. Mit jelent számodra ez a díj?
– Ez megerősítés számomra. Sokan akár az utcán, a boltban, a postán odajönnek, és megjegyzik, hogy megérdemeltem, és milyen jó, amit csinálok. Ez arra késztet, hogy továbbcsináljam, képezzem magam, és tegyek a többiekért, az emberekért.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb eredményednek, és van-e olyan célod, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?
– A zenekarom az idén már 25 éves, és ez önmagában is nagy szó, hogy ennyi ideje együtt vagyunk, ráadásul gyakorlatilag minden héten több helyre el kell mennünk muzsikálni. Ez számomra fontos, akárcsak az, hogy kineveljük az utánpótlást. Szeretnénk újra kiadni Bodor Anikó Vajdasági magyar népdalok sorozatát, más formában akár. A terv az, hogy minden gyűjtéshez hangzó mellékletet, változatokat tegyünk elérhetővé. Úgy gondolom, hogy ehhez még 8–10 évre van szükségünk.
Hogyan egyezteted össze az életedben azt, hogy népzenész és népzenekutató vagy, eközben pedig háromgyerekes apa is?
– Két fiam és egy lányom van, ők a szemünk fényei a feleségemmel, Ágnessel. Hétéves a legidősebb, István, négyéves a középső, Mihály Gyula, a legkisebb pedig másfél éves, ő Stefánia. A nagy most indul iskolába, a középső az óvodát kezdi, a kicsi pedig még otthon van. Nagyon érdeklődőek minden iránt, a zenét is szeretik, rengeteget mesélnek és játszanak. Nagy tanítás ez nekünk, szülőknek, hogy milyen kerek a világ. Van egy otthoni életem, amivel tulajdonképpen megfeleződök. A munka és a népzene a családtól is kicsit elvon, de itt a feleségem, aki minden időpontot, minden családi programot megszervez. Persze átbeszéljük ezeket, és úgy érzem, hogy jelen tudok lenni otthon is, a munkában is.
A zenekarban a gyerekek óta nem vagyok ott minden fellépésen, ám szerencsére szakmai és emberi oldalról is nagyon jó kisegítőket találtunk, akik ilyenkor beállnak, és nagyszerűen helytállnak.
Nyitókép: A Juhász zenekar Szabadkán alakult meg 2000-ben (Fotó: Dusa Gábor)
