Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Urbán András Zentán született. Saját bevallása szerint szereti a település kisvárosi jellegét, a benne lévő Népkertet, a parkot, a vásárteret, a természetközelséget. Azt, hogy körülöleli a Tisza, ahova az ember bármely pillanatában kimehet: ha szomorú, akkor azért, ha boldog, akkor pedig amiatt. De talán amit a legjobban a szívébe zárt a városból, az az, hogy társaival itt kezdett el színházat csinálni, itt indult el azon az úton, ahol jelenleg is lépked, rohan, de egy biztos, jó irányba halad. Erről az útról beszélgettünk Urbán Andrással.
Miért rendezés, és miért nem színművészet?
– Volt egy barátom, aki már sajnos nem él. Mindketten rendezők szerettünk volna lenni, de talán az ő szíve jobban húzott a színészet felé. Azonban a felvételi előtti éjszakán úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el a Művészeti Akadémiára. Oda is a rendezés miatt mentem volna. (Később beiratkozott és megszerezte a rendezői oklevelet a Művészeti Akadémián – a szerk. megjegyzése). Szerintem az emberek fejében a rendezés és a színészet szorosan összekapcsolódik, mintha hasonló hivatások lennének, azonban a kettő teljesen más. Engem a rendezés érdekelt. Az első aláírt darabom, ha jól emlékszem, ’88-ban volt, akkor 17–18 éves lehettem, és a Gyíkok című szövegemnek a rendezése volt ez. Itt a szöveget is én írtam, rendeztem is, és játszottam is benne. Ez elég sikeres volt. Korábban is csináltunk hasonlókat, de ott még nem írtam alá, hogy én rendeztem.
Emlékszik, hogy melyik volt a leghosszabb próbafolyamat, és melyik a legrövidebb?
– Fogalmam sincs. Voltak olyan előadások, mint pl. az Ivanovék karácsonya Kolozsvárott, ahol Gyarmati Kata volt a munkatársam, és amely egy hónap alatt készült el. Igaz, akkor ott nincs szünet, csak a munka. Azonban vannak olyanok is, amelyek esetében két-három hónapig is elhúzódik a próbafolyamat. Most azt mondtam, hogy elhúzódik, de ez egy normális idő igazából. Nem tudok erre egyenest választ adni, hiszen minden előadásba belepusztul az ember a maga módján, mert rengeteg energiát, érzelmet, lelki történetet tesz bele. E mellé jönnek a környezeti viszonyok, az anyagiak, az egyéb hátráltató dolog. Valahol mindig megéled és megszenveded ezt a folyamatot.
Hogyan viseli az előadásáról írt kritikákat?
– Néha szórakoztat, néha pedig fáj. Az nem igaz, hogy az embert nem érdekli ez. Legtöbb esetben a szándék fáj, az, amikor látod, hogy azt, amit negatív előjellel írt le, azt akár pozitívan is tálalhatta volna. Van, amikor elolvasom a kritikákat, de van, amikor elküldöm az ismerősöknek, barátoknak, barátnőmnek, és idővel rákérdezek, hogy most jót írtak vagy sem. De a végén mindig elolvasom. Jogosnak tartom, ha valakinek nem tetszik valami, amit én csinálok, és vannak észrevételek, amelyekről, – bármennyire is fáj – , de a lelkem mélyén be kell ismernem, hogy igen, ez igaz. A jó kritikákkal pedig nyilván vigyázni kell. Ezek olyanok, mint a díjak, hogy nagyon jó ezeket megkapni, hazudik az, aki azt mondja, hogy nem, de olyan nagy jelentőséget nem kell nekik tulajdonítani, annak ellenére sem, ha jelentős díjról van szó. Attól nem kell többre értékelnem magam, mert valamit jól csináltam, vagyis azt valaki elismerte. Attól ugyanazok maradunk.
Idén tavaszig a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója volt. Milyen célkitűzésekkel vágott ebbe bele és mit sikerült megvalósítania?
– Én már korábban is ott dolgoztam, először rendezőként, majd művészeti titkárként. Ezt követően lettem igazgató. Ekkor a Népszínházon belül volt egy irodahelyiségünk, ami raktárként és minden egyébre is szolgált, emellett havi egy, legjobb esetben két játszási napot tudtunk kiharcolni magunknak, azt is többnyire vasárnap este, ami akkor nem számított jó időpontnak Szabadkán. Emellett öt-hat munkahelyünk volt csak. Azóta létrehoztuk a saját önálló termünket, társulatunk lett. Rengeteget játszottunk külföldön, Budapesten, Németországban, Brazíliában, Indiában… Persze ez nem csak az én érdemem. Itt nagyon fontos szerepet játszott Lovas Ildikó személye is, aki abban az időben – 2006–2007-ről beszélünk –, városi kulturális tanácsosként a politikában képviselte a színház érdekeit. Eszméletlen sok munkánk van abban, hogy ma ilyen legyen a Kosztolányi. Emlékszem az első két év igazgatóságomra, 12–16 órát dolgoztunk folyamatosan. Ezt követően létrejött a Desiré fesztivál, amit idén már tizenötödik alkalommal tartunk meg. Nem csak náluk, de a régióban is az egyik legjelentősebb színházi fesztivál. A közönség számára is nagyon fontos, ezeket a visszajelzésekből tudjuk.
Azonban áprilistól az Újvidéki Színház igazgatója lett. Hogyan vágott neki ennek az újabb fejezetnek?
– Nem a leghálásabb helyzetben vettem át ennek a színháznak a vezetését, ami a költségvetést illeti. Szinte már áprilisban vége volt a történetnek, hiszen a pénzeszközök el lettek költve. Emellett úgy éreztem, hogy az emberek demotiváltak. Én nagyon reménykedem abban, hogy ezt meg tudom szüntetni, de legalábbis már jó felé haladok. Apró újítások is történtek, például most már bankkártyával is lehet fizetni a színházjegyért, vagy online megvásárolhatják a nézők a jegyet. Készül az új weboldalunk is, gyúrom a következő évi programot, komoly rendezőkkel tárgyalok. Szeretném visszahozni a színpadra azokat az embereket, akik bár társulati tagok, de az utóbbi időben nem igazán foglalkoztatták őket, pedig nagyon jó színészek. Fiatalokra nagy szükség lenne, hiszen látom a többi színház esetében, pl. a Szerb Nemzeti Színháznál, hogy folyamatosan kapcsolják be az új színészeket, a fiatalokat. Azt szeretném, azzal próbálkozunk, azon dolgozunk, hogy egy közösségi térré is váljon újra a színház, tehát hogy oda járjanak az emberek, az értelmiség, az egyszerű átlagember is.
(A teljes műsorunkat megtekinthetik a Facebook-oldalunkon és a Magyar Szó YouTube-csatornáján.)
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta
