Mért nincs a halálának súlya a köz életében? A hozzánk közelebb élőkének sincs. Sorra távoznak a még XX. századi gyökerű nagy alkotók, és másnap már sem ők, sem az általuk teremtve őrzött világ nem lényeges. Mindent elengedünk a semmibe. Nem kell. Pedig az élet minden egyedi, földi formája szent és helyettesíthetetlen. De abban a világban, ahol a halál és a földi vég sem lényeges, az élet is lényegtelen. Ahogy éljük, valóban az. Most tehát nem kell a Művészet, a Szeretet, az Ember. Elég a pótlék: az adat, a zsigeri kielégülés és a villogó tárgy. Nehéz sors ez is, a végén bebizonyosodik. És mégis mi lesz e távozó világítótornyok sorsa a Sötét Kor végén? A Kinyilatkoztatás igazságaira hagyatkozhatunk csak. Az ő megtérésük a magához ölelő Fénybe nem kérdéses. Hátrahagyott létük hullámai a felejtést is túlélik és az újjászülető Örök alapzatát építik. Ezt mondja a Hagyomány. A többi most rajtunk múlna.
Ekként volt, mondhatni, biblikus lény a csontos, magas néger rabszolgaivadék az indiánoktól elrabolt föld Katyvazországából. Akit egy izzó lelkű német (ilyen is van), Peter Kowald fedezett föl egy New York-i utca mocskában, ahogy a fák alatt állt és a madaraknak muzsikált. Ő hozta el, jószerivel ismeretlenként Újvidékre 1984-ben, ahol a forró lelkű közönség keblére ölelte és fölemelte.
„Az izzó szívekben tapasztalható meg az Isten."
Pedig nem volt szép, dallami értelemben nem, amit játszott, mert a legmélyebb szenvedés szinte elemi hörgései, kiáltásai, sóhajai fonták be a vergődő lelket, amelyet mezítelenül tárt elénk. Tán előtte e hangszeren senki ilyen kíméletlenül, senki ilyen pőrén és póztalanul. Mégis szép volt, mert a Lelket éreztük, a krisztusi szenvedő lelket, amelyet oly sokszor emlegetett később a leveleiben. A helyén, póz nélkül. Kompozíciói is szinte mind biblikus nevek, címek, idézetek. Természetesen élte hitét, egy koldusszerzetes igazával. Szép zeneként emlékezünk rá, mert ez a zene a gyermeki szeretet egyszerűségével, megbocsátó, fölemelő nagyságával élt, túl a formákon és stílusokon. Forró lávaként omló szeretet volt e fájdalom talapzata. De e fájdalom sem önmagáért sajgott, hanem ez istentelen világunk mardosta az ő gyermeki lelkét, tiszta, mindenki által szeretett lényét. A belőle sarjadzó muzsika később, 2009-ben, 2012-ben és 2015-ben Magyarkanizsán sem volt más. Legföljebb több lett műsorán a régi gyermekdalok és spirituálék maivá szentelt éneke. És amikor utoljára hallottuk élőben, 76 évesen, akkor sem volt más. Többet görnyedt a zongora fölé és többet énekelt közvetlenül, kevesebbet a rézcsövön keresztül. Korral jár, mondtuk, de a zenéjének izzása nem változott, forró lelkülete nem kopott, legtöbb kortársától eltérően őt szerencsére nem láthattuk elgyöngülve, a Zenéhez méltatlanul fellépni.
Ezért tűnik a messzeségből példaszerűnek, hogy éppen Magyarkanizsára is indulva, 2019-ben az újvilág egyik repterén kapott agyvérzést és vonult vissza végérvényesen. Féltem a koncerttől és azóta egyre inkább félek mindegyik újtól, mert nemcsak a forró lelkű muzsikusok váltak fehér hollóvá, de nincs már izzó lelkű közönség sem, csak erőtlenség mindenhol. Ama kettő nélkül pedig nem születhet boltozat, ahol a Zene lélekzene.
Boldogok voltunk veled Charles Gayle, „lelkünk a zenéddel együtt élt és rezgett a Mindenható Gondviselésével". Ezek a te szavaid, tőlem hallva piétásak, de nem bánom, csak hallatsszon ismét.
Sejtem, valahogy te is így kérnéd: Adja meg a fiatalabbaknak az a Nagy Úristen, hogy a Süket korban is meghallhassák az Igaznak szép rezgéseit.
Ámen.
