Első körben csak normál SD formátumú (32 milliméter hosszú, 24 milliméter széles és 2,1 milliméter vastag) memóriakártyák voltak forgalomban. Az SD formátumú memóriakártyákat rengetegféle eszközben használják, például digitális fényképezőgépekben, noteszgépekben, autós fedélzeti kamerákban, autós szórakoztatóelektronikai rendszerekben, digitális kamerákban, biztonsági kamerákban, digitális tükörreflexes fényképezőgépekben (DSLR), digitális televíziókban, set-top-box konfigurációkban, multimédiás lejátszókban és esetenként asztali számítógépekben is, például felvételek vagy fotók importálására. Az SD formátumú kártyák adattároló kapacitás terén SD, SDHC és SDXC kiszerelésben egyaránt elérhetőek. Nem sokkal később a miniSD memóriakártyák is elérhetővé váltak, amelyek kisebbek, mint SD formátumú társaik. Ezek a memóriakártyák csak 21,5 milliméter magasak, 20 milliméter szélesek és 1,4 milliméter vastagok, kereskedelmi forgalomban pedig elég ritkán lehet velük találkozni, legalábbis az SD és a microSD modellekhez képest. A miniSD memóriakártyákból csak SD és SDHC változatok készültek, SDXC modellek nem.
A harmadik, egyben legnépszerűbb SD memóriakártya-formátum a microSD, ami egyben a legkisebb is. A microSD memóriakártyák csak 15 milliméter magasak, 11 milliméter szélesek és 1 milliméter vastagok, így meglehetősen könnyű őket elhagyni. Ha ezeket normál SD kártyát fogadó eszközben is használni szeretnénk, választhatóak SD-adapterrel ellátott csomagban is, így nagyban bővül a lehetséges felhasználási módok köre. Ezeket a memóriakártyákat jellemzően mobileszközökben használhatjuk, így az okostelefonok, a konvertibilis táblák, a tabletek, az MP3/MP4-lejátszók, egyes autós- és akciókamerák, egyes digitális fényképezőgépek, illetve egyes biztonságtechnikai kamerák is rájuk támaszkodnak. SD-memóriakártya-átalakítóval sok egyéb eszközben is fel lehet őket használni, ám egy idő után előfordul, hogy az adapter belső érintkezői a sok használattól elkopnak vagy elhajlanak, így a rendszer nem fogja felismerni a memóriakártyát. Ekkor egy gyors adaptercserével továbbra is használható marad a memóriakártya. A microSD memóriakártyák SD, SDHC, és SDXC változatban kerülnek az üzletek polcaira.
Az SDHC (Secure Digital High Capacity) szabvány érkezésével a 4 GB-os határt sikerült egészen 32 GB-ig kitolni, ami egy időre csillapította az adattároló kapacitás iránti éhséget. Az SDHC memóriakártyák alapértelmezett módon FAT32-es fájlrendszert használnak, de másféle fájlrendszerre is formázhatóak, igaz, az SD Association ezt nem ajánlja, hisz nem lesz optimális a működés sem élettartam, sem pedig adatátviteli sebességek terén. Az SDHC modellek az SDA 2.0-s specifikációra támaszkodnak. Amikor egyre inkább kevésnek bizonyult az SDHC szabvány által kínált adattároló kapacitás, kifejlesztették az SDXC (Secure Digital Extended Capacity) típusú szabványt, ami adattároló kapacitás terén 64 GB-tól egészen 2 TB-ig terjed. Ezt a szabványt egyelőre még nem nőtte ki az ipar, de egyes gyártók már kezdik megközelíteni az elméleti maximális adattároló-kapacitás határt, hiszen a korábbi 512 GB-os csúcstartó után idén már egy 1 TB-os memóriakártyát is bejelentettek. Az SDXC modellek alapértelmezett fájlrendszere az exFAT, SDA specifikáció terén pedig a 3.0-s kiadást használják. Az SDA specifikáció persze azóta már bővült, hiszen az új sebességosztályok miatt frissíteni kellett, de mielőtt még erre is kitérnénk, feltétlenül tisztáznunk kell néhány alapvető dolgot. Az említett memóriakártya-típusok könnyedén megkülönböztethetőek egymástól, hiszen tartalmazzák a használt szabvány logóját, így egyszerűen eldönthető, az adott rendszerrel kompatibilis-e a kiválasztott modell. Az SDXC-támogatású eszközök az SDXC mellett az SDHC és az SD memóriakártyákat is fogadják. Ezzel szemben az SDHC eszközökben már csak SDHC vagy SD memóriakártya kaphat helyet, az SD-támogatással ellátott eszközök pedig csak SD memóriakártyát kezelnek, újabbakat nem. Visszamenőlegesen tehát biztosított a támogatás a régebbi formátumok felé, de a régi formátumú olvasók új formátumú memóriakártyát nem kezelnek. Arra is oda kell figyelni, hogy a különböző eszközöknél adattároló-kapacitás frontján is szokás meghúzni a határt.
@kc= Általános sebességosztályok
Az SD kártyák általános sebességosztályait SD Speed Class névvel szokás emlegetni. Ezek 2-es, 4-es, 6-os és 10-es szintet képviselnek, az egyes szintek pedig azt jelölik. Ez a szám gyakorlatilag a garantált minimális írási tempót jelöli, azaz a tényleges sebesség ennél csak nagyobb lehet, kisebb nem. Egy pici érdekesség azért van a dologban: az említett adatok folyamatos írási tempó esetén érvényesek, de mivel az SD memóriakártyák a NAND Flash alapok miatt blokkokban tárolják az adatokat, így bizonyos használat után az adattár töredezetté válik, vagyis nem egymást követő blokkokba, hanem a rendelkezésre álló tárhelyen szétszórva tárolódik az adat. Ebben az esetben már nem a folyamatos, hanem a véletlenszerű írási teljesítmény kapja a főszerepet.
Class 6-os szintig előírás, hogy a memóriakártyának töredezett adattár esetén is teljesítenie kell az adott osztályhoz tartozó minimális írási tempót, de Class 10-es szinten már csak folyamatos írási feladatnál, nem töredezett tárhelyen kell meglennie a 10 MB/s-os minimális tempónak. Ebből fakadóan sűrűn előfordulhat, hogy egyes Class 10-es kártyák egy idő után nagyon lassúvá válnak, vagy a 4K-s véletlenszerű írási teljesítményük elég gyatra.
Az SD Speed Class 10-es sebességosztály felett van két további sebességosztály is, amelyek már az UHS jelölést viselik. Itt az UHS az Ultra-HighSpeed üzemmódot jelöli, ám az UHS-I és UHS II, valamint az UHS Speed Class 1 és UHS Speed Class 3 nem keverendő össze, hiszen előbbiek az adatbusz típusát, utóbbiak pedig a sebességosztályt jelölik. Az UHS Speed Class 1 jelölés esetén az adott memóriakártya töredezettségmentes állapotban minimum 10 MB/s-os folyamatos írási tempót nyújt, a maximális elméleti adatátviteli sávszélesség pedig az UHS busz típusától függ, ahogy azt az előző oldalon már ismertettük. Az UHS Speed Class 3 esetében a minimális folyamatos írási tempó már 30 MB/s-os értéket képvisel, de ez az érték csak töredezettségtől mentes adattár esetén érvényes. Az elméleti maximális adatátviteli sebesség itt is az UHS busz típusától függ majd: UHS-I esetén 104 MB/s, UHS-II esetén pedig 312 MB/s, ám ezeket az értékeket nem feltétlenül tudja majd elérni az adott memóriakártya.
Videós sebességosztályok
Korábban, az SD, HD és Full HD videók korszakában még bőven elég volt a néhány alap sebességosztály, ám a videós piac egyre jobban kezd átalakulni, így nemrégiben Video Speed Class névvel új sebességosztály érkezett. A szokásos videótípusok mellett az 1440p-s, 4K-s, 8K-s és 360 fokos felvételek is kezdenek terjedni, így átláthatóbbá kellett tenni a kínálatot. Más kérdés, hogy a sok-sok sebességosztály inkább összezavarja az átlagfelhasználókat, hiszen mindenki csak kapkodja a fejét, ha a különböző sebességosztályokról hall. Videófronton minden egyes sebességosztályt egy V betű és egy utána következő szám jelöl V6-tól egészen V90-ig. A V betű a Video Class jele, az utána következő szám pedig azt szimbolizálja, hogy az adott SD memóriakártya minimum mekkora folyamatos írási sebesség biztosítására képes. A Video Speed Class esetében figyelembe veszik a Multi-File Recording képességet is, ami a drónoknál, a GPS vevővel felszerelt fényképezőgépeknél és a 360 fokos kamerarendszereknél lehet fontos, hisz ezekben az esetekben GPS pozíciót, repülési adatokat, illetve több videó sávot is rögzít a rendszer, attól függően, melyik eszközkategóriáról van szó. A videós és a klasszikus sebességosztályok között nincs átjárás, és ugyanez igaz az alkalmazás-specifikus sebességosztályokra is.
Az eszközhasználattal kapcsolatos lehetőségek, illetve felhasználói szokások nemrégiben változni kezdtek, az android platformon elérhetővé vált ugyanis az Adopted Storage Device üzemmód. Ez gyakorlatilag annyit jelent, a rendszer úgy kezeli a kártyát, mintha beépített tárhely lenne. A kártyára telepített szoftverek miatt fontos, hogy megfelelő szintű véletlenszerű olvasási- és írási teljesítményt biztosítsanak a termékek, ellenkező esetben akadozó, kevésbé reszponzív felhasználói élmény lesz a végeredmény. Az SD Association szakemberei az új igényre reagálva egy új sebességosztályt hoztak létre, amely az Application Performance Class nevet viseli. Az SD szabvány 5.1-es kiadásában debütáló szabvány segítségével garantálható, hogy az egyes eszközök a megfelelő memóriakártya alkalmazása mellett majdnem ugyanolyan jó teljesítménnyel futtathatják az SD memóriakártyán tárolt alkalmazásokat, mintha azok a beépített tárhelyen lennének. Az Application Performance Class A1-es jelölést kiérdemelő SD memóriakártya, véletlenszerű olvasási feladat alkalmával minimum 1500, véletlenszerű írási feladat alkalmával pedig minimum 500 I/O műveletet kell végrehajtania egyetlen másodperc leforgása alatt. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy folyamatos írási feladat alkalmával minimum 10 MB/s-os tempót kell tudnia.
Ne töredezésmentesítsük!
Az SD memóriakártyák operációs rendszer lemezkezelőjében való formázástól van sokkal jobb megoldás. A szabvány mögött álló SD Association szakemberei azt javasolják, hogy a lehető leghosszabb élettartam és a lehető legjobb teljesítmény elérésének érdekében mindenki használja az ingyenesen elérhető SD Formatter alkalmazást, ami nemcsak Windowsra, hanem macOS-re is letölthető. Mivel az SD memóriakártyák NAND Flash alapokon nyugszanak, cellánként 2 vagy 3 bitnyi adat tárolására képesek, az egyes cellák élettartama azonban ugyanúgy korlátozott, mint az SSD meghajtók vagy a pendrive-ok esetében, így érdemes velük spórolni. Töredezettségmentesíteni egyáltalán nem érdemes ezt az adattároló-típust, helyette jobban járunk egy normál, szabványos formázással, ami segít visszanyerni az adattároló gyári sebességét, ha feltétlenül muszáj.
Cella-élettartam terén egyébként korábban 10 000 írási/törlési ciklusról tettek említést, manapság azonban 3000–5000 írási/törlési ciklus környékén lehet a valós élettartam. Mint az USB-s adattolók esetében, úgy az SD memóriakártyáknál is érdemes odafigyelni, hogy a memóriakártyát szabályosan távolítsuk el a rendszerből, ellenkező esetben sérülhet a fájlrendszer és elveszhetnek a rajta tárolt tartalmak is (ha nem választjuk le eltávolítás előtt, előfordulhat, hogy épp ír rá a rendszer, amikor kihúzzuk). Ha már megtörtént a baj, akkor is jó eséllyel menthető a helyzet, de ekkor már nem szabad sem formázni, sem fájlmásolással terhelni az adott SD kártyát, hiszen minden írásművelet csökkenti a fájlok helyreállításának esélyét. Adat-helyreállításhoz több ingyenes alkalmazás is rendelkezésre áll, íme néhány ezek közül: Paragon Rescue Kit Free Edition; Piriform Recuva for Windows; Pandora Recovery; Puran File Recovery; PhotoRec. Az ingyenes alkalmazások telepítésénél érdemes manuális/egyedi telepítést választani, hiszen így kiszűrhetőek a kéretlen programok.
Mielőtt behelyeznénk a terméket az olvasóba, normál SD/SDHC/SDXC kártyánál érdemes ellenőrizni, hogy az írásvédelmi kapcsoló nincs-e véletlenül zárt állásban. Ha egy SD memóriakártyát több eszközhöz is szeretnénk használni, érdemes fellapozni a felhasználói kézikönyveket és olyan modellt választani, ami a legnagyobb sebességigényű eszközhöz is passzol. A 802.11 b/g/n támogatással ellátott normál méretű SD memóriakártyák is hasznosak lehetnek, ha WiFi vezérlő nélküli digitális fényképezőgépben szeretnénk őket munkára fogni. Ekkor ugyanis a frissen készített fotót, ami esetenként jobb minőségű, mint a mobil kamerájával készített kép, gyorsan megoszthatjuk a mobilról ismerőseinkkel, de a dolognak vannak árnyoldalai is. A megnövekedett fogyasztás miatt az adott digitális fényképezőgép akkumulátora gyorsabban lemerül, mintha hagyományos SD memóriakártyát használnánk, ráadásul a stabil működéshez még az energiatakarékossággal kapcsolatos funkciókat is érdemes kikapcsolni, ami tovább rontja a helyzetet. Sebesség terén 0,5-2 MB/s körüli tempó elérésére van mód, ami nem túl sok, így nagyobb felbontású fotók megosztására nem érdemes ilyesmit használni. Egyszóval erősen kompromisszumos megoldásról van szó.
