Zenta. A feltúrt Árpád utca elején megáll egy böhöm autóbusz. Azt hinné az ember, hogy seperc múlva dugó lesz, de nem. Kihaltak az utcák, alig halad el egy-két jármű, így a zentai násznép serényen pakolhat a jármű gyomrába. Tömik is azt rendesen, mert Ria néni mellett sehova nem lehet üres kézzel indulni, hanem butykosokban a zentai barack- és meggypálinka, dobozokban a szebbnél szebb torták és aprósütemények, a táskában pedig vagy száz hevenyészett szendvics, hogy azért odafelé se haljunk éhen. Persze addigra már meg lett sarcolva a demizsonok tartalma. A hangulat kiváló, indulás Csíkszeredába! Kanizsamonostornál azonban stop, mert a menyecskeruhák otthon maradtak. Visszafordulni nem lehet (az balszerencsét hoz), de gépkocsival utánunk hozták az öltözékeket, így aztán már semmi sem állíthatott meg bennünket abban, hogy meginduljunk Székelyföld szívébe.
A hangulat éjfél után lankad, Arad után már csak a legszívósabb vendégek mozgolódnak, de hajnalra Dévánál megint megélénkül a társaság, újra előkerül a barackpálinka, s így már a több száz kilométer sem tűnik olyan hosszúnak. Tizenhat órai utazás után bográcsos várt bennünket, meg kiváló hangulat. Énekeltünk is rendesen, de másnap mindenki rendre felkelt, mert akkor pedig a birkapaprikás illata várt bennünket, bánáti módra. Az ismerkedés még mindig nem fejeződhetett be, hiszen érkeztek vendégek Svédországból, Angliából, Németországból, Hollandiából, Ausztriából, Horvátországból, Szerbiából, meg természetesen Magyarország és Erdély minden zegéből-zugából.
Az esküvői szertartás a csíksomlyói Kegytemplomban zajlott le. Még a kevésbé vallásosak is áhítattal nézték végig a misét, s közben nem lehetett eldönteni, vajon a templom vagy a menyasszony a szebb. Mi, zentaiak természetesen ez utóbbira szavaztunk, hiszen Emese ikertestvérével, Enikővel együtt nemezelte a menyasszonyi ruha kötőjét. A boldogító igen után több kiló rizs szállt a friss házasok fejére, majd átvonultunk a helyi Park Szálló tiszta fából ácsolt báltermébe, ahol pezsgővel várták a násznépet, meg olyan „terülj asztalkámmal”, hogy még a vajdaságiak is néztek. A kezdeti protokollt is természetesen a zentai különítmény bontotta meg, táncra perdült a közönség, a torkokon folyamatosan csúsztak le a jófajta pálinkák (szatmári szilva is volt!), a szomjasabbja a borhoz nyúlt, s olyan gyorsan elröppent az idő, hogy szinte meglepetés volt az, amikor a gazda (ott így nevezik a vőfényt) elkurjantotta magát, hogy „eladó a menyasszony!” Igen, ott még a menyasszonyt táncoltatják meg, de volt, aki nem érte be egy tánccal, hanem vitte is volna Emesét. Igen ám, de az ajtónál épp zentaiak álltak, így a menyasszonylopás nem sikerült, csak a végén a férjnek, de az már nem is számított lopásnak. A tánc és az éneklés reggelig tartott, s az sem zavart senkit, hogy kinn már majdnem mínuszba hűlt le a hajnal. Hidegen fújnak a szelek a Hargitán, de ezúttal még ezek is jót jelentettek. Reggelre a legkitartóbbak is elfáradtak, vége volt a dínomdánomnak. Az elvonuló vendégeket útravalóval, süteménnyel és megszentelt pálinkával látta el a fiatal pár, hogy még egy emlék maradjon erről a fantasztikus lakodalomról, amelyen az ottani székelyek bebizonyították, hogy még él a vendégszeretet a magyar népben.
Néhány óra alvás után a megmaradt töltött káposztát hozták reggelire. Jobbat el sem lehetett volna képzelni, úgy, a kétkilós cipóból hasított kenyérszeletekkel, még akkor sem, ha a székelyeknél nem savanyú káposztába tekerik a húsos masszát.
A visszaindulásnak nem örültünk. Ottani vendéglátóink társaságában igen jól éreztük magunkat, meg hát az a fránya út várt ránk Zentáig. A majd egynapos zötykölődést az tette érdekessé, hogy ezúttal Brassó felé vettük az irányt, s egy kis szerpentinezés után leereszkedtünk a Szent Anna-tóig, abba a kialudt vulkáni kráterbe, ahol megnézhettük a Mohos-tőzeglápot is. Furcsa volt a mohán lépkedni, hiszen alattunk víz volt, de azt csak a tószemeknél láthattuk. „Medve a területen” – figyelmeztetett bennünket a tábla. Macit ugyan nem láttunk, de egy-két fán a mancsának, a körmének nyomait igen.
Igen, olyan arrafelé az élet: vad, de szelíd is egyben, s ezzel a szelídséggel megtelve folytattuk hosszú utunkat hazafelé. Megannyi szép, soha el nem felejthető élménnyel, emlékkel szívünkbe zárva Emesét és Imrét.
