Mahmudiában az Örökkévalóság

A temerini Balog Pista madarász kollégámmal húsz év után tértünk vissza a „tett színhelyére”, azaz a Duna-delta természeti értékekben, főleg madarakban gazdag világába. Ezúttal velünk tartott Dévaványáról Széll Antal természetvédelmi őr, aki már gyakorlott „deltás” terepmadarász. A szálláshely kiválasztásában nagy segítségünkre volt Ambrus Attila (nem azonos a híres-hírhedt viszkis rablóval), brassói újságíró kolléga.

A Duna Tulcsa közelében oszlik három fő ágra (Chilia, Sulina, Szent György), majd számos mellékágra, amelyek együttesen hatalmas lagúna- és tórendszert táplálnak vízzel és hordalékkal, mindez együttvéve mintegy háromezer négyzetkilométert kitevő vadvíz-országgá terebélyesedik, egyre nagyobb területet feltöltve a Fekete-tenger itteni partvidékén.  Ez a Duna-delta Bioszféra Rezervátum. A legalsó, Szent György-ág mellett Tulcsától harminc kilométerre délre található Mahmudia, az ötezer lakosú kisvárosban románok mellett lipovánok és törökök is élnek mintegy tíz százalékban.

Mahmudia jó kiinduló bázisnak bizonyult a Duna-delta vidékén portyázó madarásztriónk számára. A házigazdánk, Boros László tusnádfürdői vállalkozó a sógorával közösen épített itt házat, egy másikat pedig a Szent György-ág belső oldalán, ahová még út sem vezet. Idén ő is először járt a mahmudiai nyaralónak szánt házban. Brassó mintegy négyszáz kilométerre van a Duna-deltától, de Attila kolléga korábban még nem járt ezen a vadregényes vidéken.

Az egy hétre tervezett (május 20–27.) madarásztúra első napja 15 órányi kocsikázással telt el, a nap már régen alábukott a horizonton, mire a magyarországi Dévaványáról indulva sikerült átverekedni magunkat Románián, és eljutottunk a Duna-delta kapujába. Örökkévalóságnak tűnt, mire késő este begördültünk Mahmudiába az Örökkévalóság (Eternitatii) utca 7-es számú, nádtetős, roskatag kis ház elé (az új épület emögött készült). A házigazdánk és Attila az utcán várta érkezésünket.

Másnap, hétfőn öt órakor (a szomszéd kakas és a pulykák négy órakor ébresztettek) kocsiba ültünk, és fél órán belül már a közeli Murighiol falu melletti sós tavakat kémleltük. A falu alatti egyik kis tó partja tele volt színes üstökös réce gácsérokkal, cigányrécékkel, gólyatöcs és gulipán szedegetett a parti sávban, a vízen hófehér vitorlás módjára egy gödény úszott méltóságteljesen. A parton hosszú kötél végén kistestű ló, egy román hucul legelészett. Már az első megálló gazdag látnivalóval kecsegtetett. Autóval lépésben haladva cserkésztük be a parti madarakat, jobbra-balra lövöldözve, videózva. A kora reggel a legmozgalmasabb a vízparton, a fények, a nap sem túl erős még ekkor, később a nyári melegben az erősen párás, délibábos vibráló levegő tompítja a kontúrokat, elmossa és lágyítja a madarak körvonalait és a táj arcvonásait.

A legnagyobb sóstó egyre apadó vizéből kiálló szárazulatokon, madárszigeteken egymást érték a sirály- és csértelepek, nagytestű sztyepi sirályok és kisebb danka- és szerecsensirályok vegyes fészkelő kolóniákat alkottak. Időnként lármás szárnycsapkodások és csőrvágások közepette fel-felbolydul a kolónia élete. A külső szemlélő ebből csak a zűrzavart látja. Ekkor mutatkozik meg csak igazán, hogy mekkora is a zsúfoltság egy ilyen madárkolóniában, gyakorlatilag minden talpalatnyi hely foglalt, és a szomszédok gyakran összezördülnek.

A sóstó fölé 50–100 méter magas, sziklás, gyér füvű dombok magasodnak. A lankás terület nagyobb része művelhető, amit ki is használnak a helyi gazdák, és a természetvédelmi oltalom alatt álló sós tavakig szántanak. Így van ez nálunk a Sóskopón is. A száraz domboldalon sárgán virágzott a kutyatej, ide járnak ki a tó madarai szedegetni. Az egyik bütykös ásólúd egészen közelre bevárt bennünket, az autó ablakából hagyta magát fényképezni…, egy kis ideig.

A Duna-delta madarásztúrát a Magyar Szó mellett támogatta a zentai Senta Promet kereskedelmi vállalat, a temerini Hugyik kovácsműhely és mások.

AZ OSTOR HÉT ÁGÁBÓL MÁR CSAK KETTŐ MARADT

A Duna-delta délnyugaton a Dobrudzsai-fennsíkig terjed, északon az ukrán határig, sőt azon is túl nyúlik, keleten pedig a Fekete-tengerbe torkollik. Jóllehet Hérodotosz szerint harmadfél évezrede a Duna még hétágú ostorhoz volt hasonlatos, mára azonban Pătlăgeancát elérve csupán két ágra szakad, igaz, a déli ág Ceatalul Sulina mellett további kettőre. A páratlanul gazdag természeti környezetből mintegy 3000 km2 szigorúan védett, s 1991-ben lett a világörökség része.

Az északi, kanyargós Chilia-ág szállítja a Duna vízhozamának 60 százalékát, a középső Sulina-ág egyenes vonalú, hajózhatósága érdekében a medrét folyamatosan kotorják, mélyítik. Hossza 70 kilométer, s övé a vízhozam csaknem egyötöde. A Sfântul Gheorghe-ág délkeleti irányú, s hossza megközelíti a száz kilométert. A deltatorkolatnál találhatók a Sacalin-szigetek.