A baj soha nem jár egyedül – minden esetben legalább kettő következik be egymás után. Így most, minden más után, amibe politikusaink beleütik az orrukat, immár jegyzetírók is lettek, amivel a mi Véleménnyel Rendelkezők szerény bevételeit nem lojális konkurencia veszélyezteti. Egyrészt, a politikusok jobban tudják tőlünk „mi fog történni”, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők maguk történnek, másrészt meg, mert írásaikért nem kérnek lóvét – nyilván a másik oldalon van nekik belőle több is, mint kellene… Az újságok, meg mint olyanok: semmi sem kedvesebb nekik, mint amikor címlapon pompával bejelenthetik: ez-és-ez-a-fejes exkluzív írása…
Na de félre a tréfát, a jelek szerint a „szerzői szöveg” egy újabb, megfelelő formává vált arra, hogy egyes, írástudóbb politikusaink urbi et orbi közzétegyék, milyen állapotban is van, amúgy is megállíthatatlan szellemi fejlődésük, és úgy általában hol tartanak a Felismerés Útján. Jó, nem fogjuk ezt elvárni (távol álljon tőlünk) Nikolić Tomislavtól, vagy Velja és Mrka uraktól, de ezek az ifjabb, iskolázottabbak képesek rá… Így hát kormányfőnk Dačić Ivica nemrégiben a NIN-ben ilyen formában közölte velünk, hogy méltóztatott felfedni, hogyan hazudtunk és álltattuk magunkat Koszovó kapcsán hosszú évekig, így hát végső ideje, hogy szembe nézzünk az igazsággal (na már most, ki tehet róla, ha Önök ezt Dačić előtt is tudták, ezért ő és a hozzá hasonlók emiatt Önt árulónak kiáltották ki?). Most pedig a világ legnagyobb hatalommal bíró kormányalelnöke, Vučić Aleksandar a Danasban írt egy terjedelmes szöveget (egy kis kirándulás a partizánmesékbe: még emlékszem, ’98-ban hogyan védtük saját szerény testünkkel ugyanezt a Danast, ugyanettől a Vučićtól…) arról, hogyan ébredt rá, hogy Szerbiának egész egyszerűen „Európában a helye”, nincs más választása! Ej, hát nem ugyanez a … bennünket … amikor annak idején… (ismerik a szöveget). De nem ez a legfontosabb: jobb későn, mint soha. Hanem, egész más dolog érdekel engem Vučić diskurzusa kapcsán, olyasmi, amiről nem látom, hogy bárki is foglalkozott volna vele. Lehet, hogy ezért nem is fontos…
Vajon mi történt azzal a Vučićtyal, aki olyan érzelmektől túltelítettel politizált?! Van ebben valami furcsa, ami engem kissé nyugtalanít. Nem volt az olyan régen, mindössze pár éve, amikor az az előző, radikális, csibész Vučić halálos komolysággal magyarázta el, hogy ő bizony „gyűlöli a horvátokat”, hogy ez az ő „személyes joga”, ami egy olyan brutális vallomás, amilyet nem engedne meg magának sok tőle rosszabb és lenyűgözőbb politikai csavargó, excentrikus vagy szélsőséges sem. Emiatt neveztek ők annak idején „különleges érzelmi szükségletekkel” rendelkező politikusnak. Most meg itt van, puszilkodik Vesna Pusićtyal. Jó, mondjuk, melyik férfi utasítaná el, hogy megcsókolja Vesna Pusićot, na de mégis?!
Na de nem is ez a vučići „gyűlölethez való jog” az én központi témám, hanem ennek épp az ellenkezője. Ez pedig ez a szó: szeretet, amellyel a jelek szerint Vučićnak furcsa viszonya van, ami bennem, paranoiásban további aggodalmat kelt. Egyrészt, amikor alakult ez a kormány, Vučić szüntelenül ismételgette, hogy a partnereknek (olvasd: SZHP és SZSZP mindenekelőtt), nem kell nagyon szeretni és szájon csókolni egymást, az a fontos, hogy elvégezzék a munkát, ami miatt szövetkeztek. Jó, hát a szerelem és a politika tényleg nem egy ágyban fekszenek, na de ez mégis csak túlságosan támadó jellegű elhatárolódás a koalíciós szimpátiától. Viszont, a Danasban megjelent aktuális Vučić-szövegben akad valami, ami a közérdek számára sokkal fontosabb attól, hogy ő és Dačić csókolóznak-e vagy sem.
Azt mondja Aleksandar Vučić, a frissen kikiáltott „legeurópaibb”, hogy „nekünk” „Európába” kell mennünk (de csakis saját identitásunkkal, tenné hozzá elővigyázatosan Tadić!), de azt is megjegyzi, hogy e kapcsolatban mi csak érdekből vagyunk, így hát ebbe az Európába egyáltalán nem kell érzelmileg befektetnünk: „Nem kell őket szeretnünk, ami semmiképp sem lesz nehéz.” Vagyis, Vučić azt üzeni – és szándékában áll személyesen ebbe az irányba vinni az országot – egy sajátságos érdekházasság, egy gazdag, elkényeztetett menyasszonnyal, akit nem csak „nem kell” szeretni, sőt, Vučić szerint teljesen normális dolog nem szeretni, sőt érzelmi ellenállást, szinte undort érezni irányába… Na de, hogyan közösülni egy menyasszonnyal, ha az ennyire visszataszító? Fogalmam sincs, nem én vagyok a kormány első alelnöke. Amúgy meg, én „szeretem” Európát, úgy is, mint a kontinensemet, úgy is, mint értékrendet, szóval, ne engem kérdezzenek…
Vučićnak ezt a logikáját akár Vasa Ladački logikájának is nevezhetnénk. Emlékezhetünk, a szerencsétlen Vasa „szépet, de szegényt szeretett”, így hát a puszta kapzsiság rávitte, hogy szerelmét elhanyagolja és nősüljön meg „egy gazda egyke lányával”, ami boldogtalanságba sodorta, ő meg túl későn ébredt rá, hogy „nem az ész választ, hanem a szív”. Na jó, de ki ez a szegény-szépség Aca Ladačkinál? Természetesen nem más, mint Oroszország: „Oroszországot tisztelni és szeretni fogjuk” mondja Aca L., ami azt jelenti, hogy a szerző nem mondott le érzelmi befektetéseiről, csak hát a bukszát részesítette előnybe.
Miért fontos ez? Csakis és kizárólag amiatt, mert az ilyen nyilatkozatok tanúskodnak a leginkább és legpontosabban arról az értékrendről, amely mellett valaki kiáll. A szerelem, az szerelem, de az a Kremlben van, viszont adjatok egy kis sajtot és húst Európából! Vagyis: eddig jutott el Aleksandar Vučić új szerb politikai gondolkodásának érzelmi fejlődése. Jó annak, akit ez le tud nyűgözni, annak most Víg Napjai vannak. Mi többiek, bocsánat, de kissé berzenkedünk: mi lesz, ha Vasa bármely pillanatban visszafordul első számú szerelméhez?!
Teofil Pančić írása a Vreme magazinban jelent meg
